- A társadalom nemcsak elvárja, hogy bizonyos módon érezzenek a nemi erőszak áldozatai, de azt is, hogy egy pontosan meghatározott módon viselkedjenek.
- A fiatal nőnek több év kellett, hogy tudatosuljon benne, valóban nemi erőszak történt.
- Amikor volt párját szembesítette ezzel, még akkor is ő érezte magát rosszul.
„Először csak mozdulatlanul állt, átnézett rajtam. Aztán teljesen hirtelen, kapkodni kezdte a levegőt – mondta a harmincnégy éves nő. – Éreztem, ahogy a testemben egyre erősebb a feszültség, készen álltam a menekülésre. Óvatosan a nevét mondtam, megkérdeztem, jól van-e, ekkor elbizonytalanodtam. A tekintete most már rajtam állapodott meg.”
„Adok pénzt, ha ezt akarsz – válaszolta a férfi. Miközben ezt mondta, lekuporodott a földre és könyörgött, hogy ne menjek a rendőrségre. –Vége lenne a karrieremnek” – mondta alig hallhatóan.
Mi történt valójában?
„Ahogy néztem őt, a magas, széles vállú férfit összemenni, sajnálatot éreztem iránta. Odaléptem és a hátára tettem a kezem. Amikor megsimogattam, mint egy kisgyereket, éreztem, hogy a feszültség oldódik a testemben, hallottam, ahogy lelassul a légzése és megnyugszik.
Nem egészen 24 órával korábban jöttem rá, hogy amiről úgy döntöttem, rossz szexnek nevezem, nem az volt, hanem nemi erőszak. Megragadott az agresszív férfi erejével. A férfi erejével, aki valamilyen küldetést teljesít. Egyetlen egyszer sem nézett fel, hogy lássa az arcomat. Mintha egy fej nélküli, személyiség nélküli tárgy lennék. Amikor végzett, otthagyott.
Ott maradtam, lélegeztem, gondolkoztam, éreztem, mint egy emberi lény. Miután megtörtént, felöltöztem, megreggeliztem és bejelentkeztem az online megbeszélésemre. Ebédet rendeltünk. Este megnéztünk egy filmet. Aludtunk.
Az élet megy tovább?
Valahol mélyen mindig tudtam, hogy ami történt, erőszak volt. Mégis, mikor képes lettem ezzel szembesíteni a volt páromat is, én éreztem magam rosszul. Még akkor is megkérdőjeleztem, amit átéltem, amikor megpróbált pénzt adni miatta. Hónapokig elemezgettem magamban kockáról kockára a történteket.
Mennyi idő telt el egészen pontosan aközött, hogy azt mondtam, most nem akarok, és ő ennek ellenére úgy döntött, behatol? Lehet, hogy nem mondtam elég hangosan, vagy azt gondolta, csak játékból tiltakozom, vagy meggondolom magam közben úgyis.
Mondtam mást is? Lehet, hogy félreértette, vagy azt gondolta, élvezem (annak ellenére, hogy mozdulatlanná dermedtem az egész aktustól).
Mekkora volt a fizikai fájdalom 1-től 10-es skálán? Lehet, hogy beképzeltem, hogy rosszabb volt, mint amilyen tényleg volt, hiszen testi sérülésem nem esett.
Amikor később egy pszichológusnak beszéltem az erőszakról, azzal magyaráztam, mentegettem a volt páromat, hogy végülis már az előjátéknál tartottunk, amikor bocsánatot kértem és azt mondtam, hogy én most mégsem szeretném. A pszichológus egy hasonlattal válaszolt: „képzelje el, hogy kölcsönadom a telefonomat, majd kicsit később visszakérem, de maga nem hajlandó visszaadni a tulajdonomat. Ez nem lenne helytelen?” Dehogynem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. De miért? Miért gondoljuk mégis, hogy a telefon ellopása rossz dolog, a testté viszont nem?
Az áldozathibáztatás belénk égett
A társadalomban még mindig nagyon erős az áldozat hibáztatása, különösen a nemi erőszak esetében. A társadalom nemcsak elvárja, hogy bizonyos módon érezzenek, de azt is, hogy egy pontosan meghatározott módon viselkedjenek az áldozatok.
Évekig nem tudatosult a fiatal nőben, hogy ami történt, nemi erőszak volt
A valódi áldozat harcol, küzd, kiabál, legyőzhetetlen bátorsággal kiszabadítja magát. A valódi áldozat, aki nagyon-nagyon óvatos és teljesen józan életet él, nem visel kihívó ruhát, csak buggyos farmert bő pólóval és paplankabáttal. A valódi áldozatot egy idegen szólítja le az utcán, ideális esetben egy szexuális ragadozó, aki híján van minden emberi értéknek. A valódi áldozat hangosan és folyamatosan kiabál, hogy minden járókelő jól hallja, hogy minden sejtjével tiltakozik az ellen, ami történik. Ha ki tud szabadulni, akkor is lesznek sebei, véraláfutások a testén és felszakad a hüvelye.
A valódi áldozatot nem a párja, házastársa erőszakolja meg a saját ágyában. Nem látja vagy beszél a megerőszakolójával többé, nemhogy vigasztalja és áthívja később. Nem érez zavart, tétovázást, nem szereti többé.
Nem, nem voltam valódi áldozat. Ami velem történt, valahol legalul van a nemi erőszak hierarchiában a társadalom szerint. Valahol ott, amit még erőszaknak hívhatunk, de már a nemi erőszak szürke zónája.
Mi jön azután?
Ma, lassan két évvel később, nem emlékszem az egészre, beleértve az azt megelőző és az eset utáni napokat. Emlékszem részletekre, vannak emlékfoszlányaim, de nem időrendi sorrendben. De egy kép mindennél élénkebben él bennem: látom az altestemre szegeződő arcát és hallom a lihegését.
Ez az emlék más, mint a többi. Olyan, mintha nem az én testemmel történt volna, mintha valaki máshoz tartozna. Amikor felidézem ezt a pillanatot, egy szürreális univerzumban találom magam, ahol csak nemi szerveim vannak és nincs arcom.
A nemi erőszak nemcsak azért félelmetes, mert a testünkbe hatol valaki akaratunk ellenére, hanem azért is, mert szétválunk önmagunktól közben, ahogy azt sosem tartottuk volna elképzelhetőnek. A lelkünk a túlélés érdekében elszakad a testünktől. Az a részem emlékszik a történtekre nekem is, amelyik elszakadt a testétől.
Sok idő kellett, mire megértettem, hogy a nemi erőszakban semmilyen kiszámítható, racionális logika nincs. Azt is megtanultam, hogyan bocsássak meg magamnak, hogy nem voltam a társadalmi elvárásoknak megfelelő tökéletes áldozat. Még ha az erőszaktevőm a saját párom volt is, még ha közben jöttem rá, hogy én nem szeretnék ma szexelni, még ha nem is szenvedtem látható sérüléseket. Ez akkor is nemi erőszak volt.
Nincs jó válasz a nemi erőszakra
A statisztikák szerint a nemi erőszakot elszenvedett nők felét a saját párja erőszakolja meg. A többségüknél nem marad fizikai sérülés az eset után. Nincs jó válasz a nemi erőszakra. Ha lehetséges, biztosan megpróbál elmenekülni az ember. De van olyan, amikor az tűnik biztonságosabbnak, ha marad, ahol van.
Shelley Taylor szociálpszichológus a Harper’s Bazaarban megjelent cikkében írta, hogy kutatásai szerint „a nők gyakran próbálják megnyugtatni támadójukat, érzelmileg hatni rá, mintsem az erőszakot fokozni vagy visszatámadni”. De mindegy, hogyan reagáljunk, Viktor Frankl osztrák pszichológus, holokauszttúlélő szerint „egy abnormális reakció egy abnormális helyzetben normális viselkedés”.
Jó lenne azt mondani, hogy már rácsukhatom az életem traumatikus fejezetére a könyvet, ám az igazság az, hogy még mindig gyógyulok. És emlékeztetem magam időről időre, hogy bár volt olyan pillanat, amikor azt hittem, nem tudok így élni tovább, még mindig itt vagyok.”
Forrás: Huffington Post Fotó: Getty Images
