Amikor Ellen Line a húszas évei végén terápiára kezdett járni, a maximalizmusa és az úgynevezett people-pleaser hozzáállása rengeteg gondot okozott számára a mindennapokban. Egy nap a terapeutája arra kérte, képzelje el a belső gyermeki énjét. (A belső gyermek a személyiségünknek azon része, amely gyerekkorunk emlékeit, érzéseit, lenyomatait tartalmazza.) A nő szemei előtt egy szomorú kislány jelent meg, aki egyedül és elszigetelten üldögélt a sarokban – mint mondta, gyakran érezte így magát a gyerekkorában, mikor a szülei leszidták az általa megélt érzelmek miatt, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat. „A terapeutám megkérdezte, mire lett volna szükségem azokban a magányos pillanatokban gyerekként. Én azt feleltem, hogy egy ölelésre. Ekkor megkérdezte, el tudnám-e képzelni, hogy megölelem azt a szomorú kislányt” – mesélte a Time-nak a 34 éves Line, aki ma már maga is pszichoterapeutaként keresi a kenyerét.
Line azóta is azon dolgozik, hogy meggyógyítsa a sebzett belső gyermekét. „Megváltoztatta az egész világomat a felismerés, hogy igenis képes lehetek támogatni magam oly módon, amire mindig is szükségem lett volna, de a szüleim képtelen voltak rá” – mondja.
A belső gyermek fogalma az utóbbi időben a közösségi platformokat is meghódította: az olyan hashtageket, mint a #innerchildhealing és #innerchildlove, több milliárdszor nézték meg a TikTok-on. Na, nem mintha a belső gyermek koncepciója valami modern találmány lenne. Nagyjából 100 évvel ezelőtt, Carl Jung pszichológus alkotta meg a fogalmat, és a kutatások már régóta azt sugallják, hogy a gyermekkorunk minősége nagyban összefügg a későbbi, felnőtt életünkkel. „Az elmélet szerint mindannyiunknak van egy belső gyermeke. Felnövünk, nagyobbak leszünk, az agyunk is logikusabbá válik, de mindez nem törli ki a gyermekkori gondolatainkat, érzéseinket vagy emlékeinket” – magyarázza Shari Botwin, traumaterapeuta. Vannak emberek, akiknek boldog és egészséges gyermekkoruk volt, olyan támogató szülőkkel, akik megvédték őket a stresszhatásoktól. Ezek az emberek természetes módon rá vannak hangolódva a belső gyermekükre, összhangban élnek vele, elfogadják azt. Mások viszont sokkal fájdalmasabb tapasztalatokat szereztek: gyerekként szegénységben éltek, elvesztették valamelyik szülőjüket, esetleg a szüleik bántalmazták, elhanyagolták őket, nem vették figyelembe az érzéseiket, vagy egyenesen eltagadták azokat. Nem kapták meg gyerekként a szükséges támogatást, és így nem is voltak képesek feldolgozni a gyerekkorukban átélt érzéseiket, megérteni a fájdalmaikat és a szenvedéseiket.
„A legtöbben nem is tudják, hogy ezeknek a gyermekkori emlékeknek milyen nagy hatása van a felnőttkorunkban meghozott döntéseinkre”
– teszi hozzá Botwin.
„Agyunk asszociatív, és összekapcsolja az egymáshoz tartozó emlékeket, érzéseket és tapasztalatokat” – mondja Tanya Fruehauf, terapeuta. Hogy ez pontosan mit jelent? Képzelj el például egy számodra kellemetlen munkahelyi szituációt: a főnököd jelzi, hogy az elmúlt időszakban nem volt 100 százalékosan megelégedve a munkáddal, és kéri, hogy a jövőben próbálj meg jobban koncentrálni. Bár nem voltak sértők, vagy bántók a szavai, te mégis nagyon elszégyelled magad a szavai hallatán és aránytalanul hevesen reagálsz – talán hisztérikus sírás jön rád, vagy egy dühkitörés. „Valószínűleg egy ilyen helyzetben a belső gyermeki énünk aktiválódik, még pedig azért, mert emlékszik azokra a helyzetekre a gyerekkorunkból, amikor a szüleink megaláztak, megsértettek, vagy elutasítottak bennünket” – magyarázza Fruehauf. De megeshet, hogy a belső gyermeki énedet egy párkapcsolati helyzet aktiválja: a párod nem válaszol azonnal az üzenetedre, és te meg vagy győződve róla, hogy ez azt jelenti, nem is vagy fontos neki, hogy megcsalt, elhagyott. Újra annak a csalódott kisgyereknek érzed magad, akit a szülei is magára hagytak.
Mindkét esetben a belső gyermeki éned vette át az irányítást, ezért reagáltál rájuk érzelmileg túlfűtötten, és nem olyan módon, ami az aktuális felnőtt életkorodnak megfelelne. Ezekben a helyzetekben valójában a gyermekkori viselkedésedet és érzelmeidet utánzod le és éled át újra meg újra.
Foglalkozzunk a belső gyermekünkkel!
Ha azon tűnődsz, vajon érdemes lenne-e foglalkoznod a belső gyermeki éneddel, Jessica Stern, a Virginiai Egyetem fejlődéspszichológusa szerint első lépésként gondold át, képes vagy-e kiegyensúlyozottan, stabil érzelmekkel reflektálni a gyermekkorodra. Azok, akiknek sérült a gyermeki énjük gyakran tapasztalják az elszakadás vagy az inkoherencia érzését – például azt mondják, hogy „Ó, igen, az apám meghalt, de utána teljesen jól voltam”. Ez a hozzáállás valójában azt jelzi, hogy a gyerekkorukban megszakadt a narratíva, és inkább átugranak valami fájdalmas dolgot, mert túl nehéz lenne vele szembenézni.
A belső gyermek: így kísértik a gyerekkorodban átélt traumák a felnőtt életedet
Botwin szerint az is sokat segíthet a döntésben, ha felteszed magadnak a következő kérdéseket:
- Gyakran érzed magad áldozatnak?
- Hagyod, hogy mások megszabják, mit érezhetsz és mit nem?
- Nehezen tudsz határokat állítani a kapcsolataidban?
- Amikor a jelenben feldúltnak érzed magad egy helyzetben, az érzéseid a pillanatnak szólnak – vagy a gyermekkorodból származó dolgokhoz kapcsolódnak?
- Gyakran azon kapod magad, hogy újraéled a már megtörtént helyzeteket?
- Biztonságosabban érzed magad, ha falakat emelsz magad köré?
A belső gyermekeddel magad is elkezdhetsz dolgozni: ma már rengeteg önsegítő, pszichológiai könyv elérhető a témában, de a naplóírás és a meditáció is a hasznodra válhat. A legjobb eredményt azonban úgy tudod elérni, ha szakember, terapeuta segítségét kéred – a sématerápia és az ego state terápiás módszer is megfelelő lehet ilyen esetben.
Ahhoz, hogy foglalkozni és dolgozni tudj a belső gyermeki éneddel, első lépésként tudatosítanod kell a létezését és elismerni az álláspontját. Amint elkezded megérteni a célját és a szükségleteit, jobban oda tudsz majd figyelni, hogy megadd számára a szükséges biztonságérzetet és megnyugvást. Szépen lassan megtanulod, hogyan neveld újra a belső gyermeki énedet, ami azt jelenti, hogy gondoskodni fogsz arról, hogy megkapja és átérezze azt a szeretetet és biztonságot, amely hiányzott gyermekkorodban. A cél az, hogy „olyan eszközökkel rendelkezz, amelyekkel meg tudod védeni magadat, és hogy sokkal jobban tudj reagálni és alkalmazkodni a gyermeki énedet aktiváló helyzetekre” – magyarázza Fruehauf. A terápiák során is többféle gyakorlat létezik a belső gyermekkel való foglalkozáshoz. Shari Botwin traumaterapeuta felidézte az egyik páciensét, aki 10 éves korában elvesztette rákban a kishúgát. „A gyógyulásának az volt a célja, hogy ne hibáztassa többé saját magát a testvére haláláért” – mondta. Botwin a terápia során megkérte a nőt, hogy képzelje el a 10 éves önmagát, amint a mai önmagával szemben ül a kanapén, és játssza el azt a beszélgetést, amit ők ketten folytatnának.
Fruehauf néha a „bal kézzel ír, jobb kézzel ír” nevű gyakorlatot alkalmazza a pácienseknél. Ilyenkor az érintetteknek a domináns kezükkel kell feltenniük egy kérdést a fiatalabb énjük számára, például: „Mi a baj? Miért vagy ilyen szomorú? „Aztán a másik kezükbe veszik a tollat (abba, amivel egyébként nem szoktak írni) és azzal írják le a választ. „A páciensek ilyenkor nagyon sebezhetőnek érzik magukat, és az írásuk is úgy fog kinézni, mintha egy gyerek írta volna” – magyarázza. A kérdések és válaszok, illetve velük együtt a kézváltások is folytatódnak, és így jön létre a párbeszéd a fiatalabb és a jelenlegi énünk között.
A belső gyermekünket persze nem lehet egyik napról a másikra meggyógyítani; a munka évekig is eltarthat. De Jessica Stern fejlődéspszichológus szerint megéri ráfordítani az időt. „Valószínűleg egészségesebb felnőttkori kapcsolatokra leszünk képesek általa” – jegyzi meg. A gyermekkori trauma hatására bizonytalan kötődés alakul ki az érintettekben. Úgy érzik, hogy nem számíthatnak a szüleikre, vagy a környezetükben élőkre, hogy nem kapják meg azt a biztonságot, amire szükségük lenne a mindennapokban. Ha elkezdünk foglalkozni a gyerekkorunk kielégítetlen szükségleteivel, felnőttként sokat tudunk javítani a kötődési stílusunkon. „Gyakran megesik, hogy az érintettek inkább elfojtják az érzéseiket, nem mernek sebezhetőnek mutatkozni mások előtt, hiába szomorúak, vagy éppen gyászolnak egy veszteséget. Ez azért lehet, mert gyerekkorukban a szüleik ignorálták ezeket az érzéseiket, sőt, akár meg is büntették, vagy kigúnyolták a sebezhetőségüket” – mondja Stern. Ám idővel és erőfeszítéssel képesek lehetünk megérteni és elfogadni, hogy igenis egészséges ezeket az érzéseket érezni, illetve kimutatni, valamint hogy a sebezhetőség nem bűn.
Botwin hangsúlyozza, hogy soha nem késő elkezdeni foglalkozni a bennünk élő gyermekkel. „Sosincs késő saját magunkkal foglalkozni. Az által, hogy szembe merünk nézni a önmagunk fiatalabb részeivel, a sok fájdalommal és bántással, amit gyerekként kaptunk, sokkal értékesebbé és boldogabbá tehetjük a felnőtt életünket.”
Forrás: Time, Fotó: Getty Images
