„Az apám megalázó módon fogdosta a mellemet” – Szégyen és megaláztatás a tökéletes család álcája mögött

2022. november 10. |

Kívülről nézve senki nem mondta volna meg, mennyire diszfunkcionális volt Lili családja – nem éltek nyomorban, nem éheztek, és a szülők sem voltak fizikailag agresszívak. Hosszú éveken át maga Lili sem tudta megfogalmazni, mi lehetett a probléma a gyerekkorával. Mindig is érezte, hogy valami nem úgy működik a családjában, ahogy kellene, de csak felnőttként értette meg, hogy hosszú éveken át rejtett bántalmazás áldozata volt.

gyerek-bántalmazás

Amikor a megbeszélt időpontban hívtam, Lili (a nevét a kérésére megváltoztattuk) halkan, kifejezetten félénken szólt bele a telefonba. A remegő hangját hallva kicsit én is elbizonytalanodtam, nem tudtam, vajon lesz-e bátorsága elmesélni a történetét. Személyesen sosem találkoztunk, egy Facebook-csoportban látta meg a felhívásomat, amiben kifejezetten olyan interjúalanyokat kerestem, akik narcisztikus szülő mellett nevelkedtek. Nem sokkal a posztom kikerülése után Lili levele a postaládában landolt. Elsők között jelentkezett az interjúra, talán éppen ezért volt olyan meglepő a későbbi félénksége. A majd’ egyórás beszélgetésünk végére azonban összeállt a kép. Igen, Lili még ma is egy kifejezetten félénk, visszahúzódó lány, de a múltját megismerve ezen nincs mit csodálkozni. Valójában az a legnagyobb csoda, hogy ilyen fiatalon, mindössze 22 évesen képes volt felismerni a családja egészségtelen mintáit, illetve dinamikáit, és volt ereje szembenézni velük, esélyt adva ezzel önmagának a gyógyulásra.

A családon belüli erőszakról a legtöbbünknek elsőre a pofonok és a tettlegesség jut az eszébe. Pedig sokkal gyakoribb, hogy a bántalmazás rejtett módon történik. Általában maguk az érintettek sincsenek tisztában azzal, hogy bántalmazó közegben nőttek fel: nekik ez lesz a normális, ezt szokták meg, így fel sem tudják ismerni a bántalmazás tüneteit.

„Korábban annyira visszahúzódó voltam, hogy szerintem ez a beszélgetés öt perc után lezárult volna. Nem voltak meg a társas készségeim, nem tudtak kifejlődni. Nagyon félénk voltam, nem mertem kimondani a gondolataimat sem, nem mertem senkivel sem beszélni, mert mi van, ha megszólnak, mit fognak gondolni. Nagyon erős szégyenérzet volt bennem” – kezdi a beszélgetésünket Lili, akit néhány hónapja az első munkahelyéről is azért rúgtak ki, mert a felettesei nem találták elég kommunikatívnak, aktívnak, csapatjátékosnak. A félénksége hosszú éveken át akadályozta Lilit az egészséges társas kapcsolatok kialakításában.

A felnőttkori félénkségét a gyerekkorából hozta magával, azt meséli, már egészen kis korától kezdve egy szorongó, magába zárkózó lány volt. Ma már tudja, hogy a személyiségét hosszú éveken át leuraló mély szégyent, valamint az abból fakadó félénkséget a diszfunkcionális családja, a valószínűleg narcisztikus apja és az érzelmileg ugyancsak elérhetetlen anyja ültette el benne.

Félelem és számonkérés

Más bántalmazott gyerekekhez hasonlóan Liliben is korán kialakult egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés a szüleivel kapcsolatban. 10 éves korától kezdve egyre erősebben érezte, hogy valami nincs rendben a családjával, de ekkor még nem tudta szavakba önteni, mi lehet a baj. A zavarodottságát csak fokozta, hogy a családjuk látszólag tökéletes volt. A gyerekeknek (Lilinek és az öccsének) mindenük megvolt: nem éltek szegénységben, nem éheztek, iskolába járathattak, sőt, Lili igazi mintadiák volt, kitűnő tanuló. Kívülről szemlélve nem volt érzékelhető semmi rendellenesség az életükben. A színfalak mögött viszont már nem volt ilyen idilli a helyzet. „Számomra az volt az alapvető, az volt a normális, hogy nincs rendes szeretet a szülők és a gyerekek között. Csak megpróbálunk fenntartani valami látszatot, ami társadalmilag elfogadható, de közben legbelül szenvedünk. Mindkét fél szenvedett, a szüleim is, és mi, gyerekek is” – mondja Lili, majd hozzáteszi, hogy véleménye szerint az apja narcisztikus személyiségzavarban szenvedhet, ez lehetett az oka a gyerekkorában tapasztalt rendkívül követelőző és az empátiát teljesen nélkülöző viselkedésének.

„Apám nagyon sokáig külföldön dolgozott, és havonta járt haza. Mielőtt hazajött, egy hétig takarítani kellett a lakást, mert az volt a mániája, hogy minden csillogjon. Ha valami nem volt szerinte tökéletes, akkor mindenkit bántott, csúnyán beszélt, kiabált. Nem fogadta el, hogy valami nem úgy van otthon, ahogy ő szeretné”– meséli. De mint mondja, a helyzet azután sem lett jobb, hogy az apja végül Magyarországon talált munkát. Sőt, Lili szorongását a férfi egyre gyakoribb jelenléte csak tovább fokozta. „Ekkor elkezdett hetente hazajárni. Én pedig innentől kezdve egész héten a hétvégétől rettegtem.” Liliék mindennapjait a félelem és a folyamatos megfelelni vágyás hatotta át. Az apja nemcsak a takarítással kapcsolatban volt követelőző, minden másban is tökéletesen kellett teljesítenie. A jó nem volt elég, a férfi elvárta, hogy Lili mindig mindenben a legjobb legyen. „Folyamatos volt a teljesítménykényszer, és ha valamiben nem voltam elég jó, akkor a bűntudatkeltés volt a nevelési módszere. Ha nem tetszett neki a bizonyítványom, akkor elkezdett hasonlítgatni, hogy miért nem vagyok olyan okos, mint mások. Mindig hozott fel példákat, hogy a munkatársai gyerekei milyen elit iskolába járnak, és hogy nekünk is oda kellene. Mintha ellensúlyozta volna a családunk minőségét azzal, hogy a legtökéletesebb képet akarta mutatni rólunk.”

Ahogy az egy narcisztikus szülőnél általában lenni szokott, a két testvér közül csak az egyiknek, Lilinek kellett szenvednie apja nyomasztó elvárásaitól és haragjától. A két évvel fiatalabb öccsétől már nem várta el sem a kitűnő bizonyítványt, sem az osztályelsősséget. Nem keltett benne bűntudatot, és még mérges sem volt, ha a fiú év végén egy tantárgyból kettest hozott haza. A testvérekkel szembeni kettős mérce a szakértők szerint egy nagyon gyakori narcisztikus húzás – míg a szülő az egyik gyerekének szinte mindent elnéz, a másikat folyton hibáztatja mindenért. Ez a megkülönböztetés sokszor a testvérek között is viszályt szít, amit a narcisztikus szülő előszeretettel fel szokott használni a bűnbaknak kikiáltott gyerek ellen. Liliéknél azonban – egészen meglepő módon – nem a szokásos forgatókönyv zajlott le. Bár Lilit nagyon bántotta apja kivételezése, az öccsével való kapcsolatára ez a kettős mérce sosem tudta rányomni a bélyegét. Mint mondja, megpróbálta tudatosítani magában, hogy nem az öccse a hibás az apja viselkedéséért. „Próbáltam arra gondolni, hogy neki legalább nem olyan rossz. Miközben persze nyilván haragudtam a szüleimre, amiért nekem nem lehet könnyebb. Úgy voltam vele, hogy a már ilyen családba születtünk, legalább mi ketten tartsunk össze valamennyire.”

Az anyjára sem számíthatott

Lili tényleg csak az öccsére támaszkodhatott. Hiába szenvedett a narcisztikus férj mellett Lili édesanyja is, a lányáért – és önmagáért – ő sem volt képes kiállni. Lili tizenéves korában évekig azt várta, hogy anyjánál végre beteljen a pohár, és elmeneküljenek az apjától. Ám az asszony sosem tette meg a szükséges lépéseket. Sőt, néma cinkosként ő maga is részt vett a lánya bántalmazásában. „Sosem mertem érzelmileg anyámhoz fordulni, valamiért nem éreztem biztonságosnak. Nem tudtam, hogy mi lehet e mögött, de valahogy tőle sem kaptam soha olyan érzelmi támogatást, amire szükségem lett volna. Neki sem volt jó gyerekkora, biztosan sok traumája el lehetett nyomva. És szerintem legbelül azért is bűntudata lehetett, hogy kitesz minket apám viselkedésének.” Lili két olyan, kifejezetten traumatikus emléket is felhozott a gyerekkorából, amelyek hűen tükrözik a kiszolgáltatottságát és azt, mennyire nem számíthatott anyja segítségére.

bantalmazott-gyerek

„Amikor elkezdtem nőiesedni, volt, hogy az apám megalázó stílusban fogdosni kezdte a mellemet. Ezt anyám végignézte és hagyta. Évekkel később, amikor végre elköltöztem tőlük, anyámmal leültem beszélni, és felhoztam neki ezt a dolgot. Először még azt is tagadta, hogy ez valaha megtörtént. Aztán elkezdte bagatellizálni, hogy hát ez nem is volt semmi. Végül eljutottunk oda, hogy ők ezt viccesnek gondolták. Eljutottunk oda, hogy beismerte, hogy megtörtént, de ő ezt egyáltalán nem gondolta rossznak.”

A másik emléke a hat évvel idősebb unokatestvéréhez kapcsolódott, aki nyilvánosan, Lili anyja és apja szeme láttára kezdett el udvarolni az akkor mindössze 12 éves lánynak. „Ő akkor 18 éves volt. És elkezdett nekem szerelmes leveleket, ajándékokat küldözgetni. Amikor találkoztunk, folyamatosan hozzám ért, 5-10 percig ölelgetett. Nagyon rosszul éreztem magam ettől, de nem tudtam mit csinálni, megszólalni sem mertem. Nagyjából egy-másfél évig folyt a dolog, és a szüleim nem tettek semmit. Tudtak róla, és hagyták, nem állították le. Felnőtt fejjel számomra teljesen érthetetlen, hogy miért gondolhatták úgy, hogy ez normális?”

A szabadulás

Lili senkivel sem tudta megosztani az érzéseit. Félénksége miatt már eleve nehezebben nyitott mások felé, később pedig a szülei is kifejezetten szabotálták a próbálkozásait. Ha potenciális barátokkal szeretett volna találkozni, nem engedték el, vagy bűntudatot keltettek benne, amiért nem tanulással tölti az idejét. Nem tudott kihez fordulni, és meg sem tudta fogalmazni a problémáit. A legsötétebb időszakában Lili fejében többször megfordult az öngyilkosság gondolata, és bár szerencsére ezt a lépést végül sosem tette meg, a szorongást és a mély szégyent évekig önbántással tudta csak levezetni.

A változás 16 éves korában kezdődött el, akkor ismerte meg a jelenlegi férjét. „Miután megismertem a férjemet, azt is megismertem, hogy milyen, amikor tényleg szeretnek. Az ő családján keresztül megismertem, milyen lehet egy normális családban élni. Megtanított nagyon sok empátiára, mert valahogy bennem még az sem fejlődött ki.”

Lili párja a kezdetektől fogva nem szimpatizált a lány szüleivel, gyakran mondogatta neki, hogy szerinte valami nincs rendben velük. Lili ezeket a szavakat eleinte nem akarta meghallani, kifejezetten rosszulesett neki, hogy a párja az ő apját és anyját kritizálja. Hiába szenvedett tőlük egész életében, hiába érezte legbelül ő is, hogy valami nincs rendben velük, Lili kezdetben védeni próbálta a szüleit. Ez a viselkedés szintén nagyon gyakori a narcisztikus szülők által nevelt gyerekeknél: a gyerekek a manipuláció hatására maguk is elhiszik, hogy velük van a baj, valamint hogy a szüleik tökéletesek. „Nyilván rosszul éreztem magam, meg féltem tőlük, de nagyon sok fejlődés kellett, hogy megértsem és be tudjam ismerni, hogy a szüleim voltak a rosszak” – magyarázza Lili.

Lili és a párja a középiskola után beköltöztek a lány szüleihez, akikkel három éven keresztül együtt éltek. A nagy lépésre, a különköltözésre 5 hónappal ezelőtt szánták rá magukat, azóta Lili teljesen megszakította a szüleivel a kapcsolatot. Noha az anyjával a költözésük után még volt egy nagyobb beszélgetése, Lili számára ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony sosem fogja beismerni az ellene elkövetett bűnöket, és továbbra is gondolkodás nélkül kiáll a bántalmazó férje mellett. Lili apja egy alkalommal e-mailben próbált meg kapcsolatba lépni a lányával, hogy pénzt ajánljon neki, mivel – ahogy a lány meséli – a férfi egész életében a pénzzel próbálta magához láncolni. „Megszakítottam velük a kapcsolatot. Nem hiszem, hogy ha bármikor is visszamennék hozzájuk, megértenék az érzéseimet. Nem hiszem, hogy ezután bármi beszélgetni valónk lenne egymással” – mondja Lili, és hozzáteszi, ebben a helyzetben egyedül az öccsét sajnálja, aki éppen egyetemre jár, és bár otthon él a szüleiknél, ők egyértelművé tették a fiú számára, hogy nem látják szívesen. „Nem tudom, hogy csak fenyegetőznek-e azzal, hogy kirakják otthonról, vagy esetleg arra számítanak, hogy majd én közbelépek, és hazamegyek hozzájuk beszélni. De el tudom képzelni, hogy azért csinálják ezt az egészet, mert az öcsémet még nem sikerült befolyásolniuk, őt nem tudták meggyőzni arról, hogy én vagyok a rossz. Mindenki mást már sikerült, a család 99 százaléka ezt gondolja.”

Lili év eleje óta heti rendszerességgel jár pszichológushoz, próbálja feldolgozni a szülei által okozott sebeket, illetve túllépni az elrabolt gyerekkorán, hogy maga mögött hagyva a múltat képes legyen egy új, boldog életet kezdeni. A párjával 2 hónapja házasodtak össze, a gyerekvállaláson azonban érthető módon még nem gondolkodnak. Mint mondja, ma még a saját család alapításának a gondolata is rendkívül ijesztő a számára – fél, hogy az otthonról hozott minták miatt nem tudna elég jó anyja lenni a gyerekének.

„Első lépésként a boldogságot szeretném elérni, ami eddig még nem nagyon adatott meg, de lassacskán úgy érzem, eljön. Aztán meg szeretném tapasztalni azokat a dolgokat, amiket nem hagytak, hogy fiatalkoromban megéljek. Barátkozni szeretnék és bulizni. Tudom, hogy másoknak ezek nem nagy dolgok, de nekem a világot jelentik.”

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea