Még ma is rengetegen vannak, akik csak felnőtt, vagy később, idős korukban eszmélnek rá, hogy gyerekként nem olyan családi környezetben, nem olyan szülők mellett nőttek fel, ami ideális lett volna. Évekkel, évtizedekkel a családi otthonból való kirepülés után értik meg, hogy az anyjuk, vagy apjuk nem úgy bánt velük, ahogy azt egy szerető szülő tette volna, hogy elhanyagolás, szóbeli, esetleg fizikai vagy szexuális bántalmazás áldozatai voltak. Az elrabolt gyerekkorral való szembenézés önmagában is egy rendkívül nehéz feladat, a helyzetet pedig sok esetben csak tovább bonyolítja, ha az érintett szülő idő közben már eltávozott.
Haragudhatunk-e vajon a halott szüleinkre a tönkretett gyerekkorunk miatt? És ha meg szeretnénk nekik bocsájtani, mégis miként álljunk neki? Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ Sepsi Helga pszichológussal, Gyászfeldolgozás Módszer® specialistával.
Sepsi Helga pszichológus
Fontos, hogy tudjunk haragudni az elhunytra
A mérgező szülők mellett felnőtt gyerek gyakran különféle énvédő mechanizmusok segítségével próbálják a valóságot átírva csökkenteni a szorongásukat. Mivel egy gyerek teljes mértékben ki van szolgáltatva a szüleinek, akiktől sem elmenekülni nem tud, sem pedig kiállni magáért velük szemben, a saját kis lelkében igyekszik valahogy úgy átalakítani a fájdalmas valóságot, hogy az feldolgozható legyen. Az elszenvedett bántalmazást kizárja a tudatából, az emlékezetéből, meg nem történtté teszi, bagatellizálja, vagy éppen jogosnak tünteti fel. Ezek a valóságot torzító énvédő mechanizmusok szervesen beépülnek a gyerekek működésébe, majd felnőttkorukban is fennmaradva hosszú évtizedekig képesek akadályozni őket abban, hogy szembe tudjanak nézni az átélt fájdalmakkal, és el tudják gyászolni a hiányokkal teli gyerekkort. Pedig, Sepsi Helga pszichológus véleménye szerint a múlt elfogadása, átkeretezése egy fontos lépése lenne annak, hogy idővel a halott szüleinknek is meg tudjunk bocsátani.
A fájdalmas gyerekkor elgyászolása, a valósággal való szembenézés érzelmek egész skáláját ébresztheti fel az érintettekben, amelyek közül a harag az egyik leggyakrabban megjelenő érzés. „Amikor képesek leszünk belátni, hogy nem kaptuk meg a szüleinktől mindazt, amire szükségünk lett volna, hogy nem figyeltek ránk, nem törődtek velünk eléggé, hogy az alapvető érzelmi szükségleteink nem lettek kielégítve, nagyon gyakran jelenik meg a harag érzése a kliensekben, ami szépen jelzi, hogy kezdenek felszabadulni a gátak, és elindulhat a gyógyulás folyamata. Az énvédő mechanizmusok miatt a kliensek sokszor nem engedik meg magunknak, hogy megéljék a haragot, a dühöt, a szégyent, a bűntudatot, inkább elfojtják, tagadják, bagatellizálják azokat. Pedig nagyon fontos lenne teret adni annak a sok elfojtott érzésnek, ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a múltunkat – magyarázza Sepsi.
Ám a harag megélését tovább nehezíti, ha a már nem élő szüleinkkel kapcsolatban kell felvállalnunk – egy ilyen esetben ugyanis nemcsak az elfojtások, de a ránk nehezedő társadalmi elvárások is akadályozhatnak. Szinte belénk égett a „halottról jót vagy semmit” mondás, aminek az emberek nagy része igyekszik minél inkább megfelelni. Tabusítják az elhunyt rokonaik iránt érzett negatív érzéseiket, illetve gondolatainkat, és közben észre sem veszik, milyen sokat ártanak mindezzel a saját pszichés egészségüknek. Sepsi Helga hangsúlyozza, hogy az érzések felvállalása, megélése igenis fontos, akár élő, akár elhunyt személlyel való kapcsolatról legyen is szó. „Van jogunk, lehet és kell is ambivalensen érezni a halott szüleink iránt, helye van minden negatív és pozitív érzésnek egyaránt. Ha valaki csak isteníti a halott szüleit, az valójában egy nagyon erős jelzés arra vonatkozólag, hogy nincs megdolgozva egy adott gyász.”
Van jogunk, lehet és kell is ambivalensen érezni a halott szüleink iránt
Bosszú, bűntudat, szégyen
Érdemes felkészülni, hogy a harag megélése egy sor másik kényelmetlen érzést hozhat magával. Az érintettekben gyakran szül bosszúvágyat: igazságtalannak érzik a velük történteket, szeretnék, ha a szüleik megbűnhődnének mindazért, amit tettek, és arra vágynak, hogy valamiképpen az anyjuk vagy apjuk tudomására hozzák, hogy mennyire rossz szülők voltak annak idején. A felelősségre vonás vagy a bosszú azonban lehetetlen egy halott szülő esetében, aminek sokszor az lesz a következménye, hogy az érintetteken a bűntudat és a szégyen lesz úrrá. Szégyellni kezdik magukat, amiért ennyire negatív gondolataik vannak a halott szüleikkel kapcsolatban. „A harag, a bosszúvágy, a bűntudat, a szégyen akár egymást váltogatva is kavaroghatnak az érintettekben, lehet, hogy hosszú hónapokon, éveken át. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy bátorítsuk a klienseket ezeknek az érzéseknek a megélésére” – magyarázza Sepsi Helga, majd hozzáteszi, hogy mivel a haragtartás nagy érzelmi energiákat emészthet fel, ennek a folyamatnak a végére az érintettek emocionális tartalékai kimerülhetnek, így juthatnak el végül arra a pontra, hogy sokkal fontosabbnak tartják már saját maguk felszabadítását annál, mint hogy az elhunyt szülők iránt érzett dühöt tovább táplálják.
Megbocsátás a saját felszabadulásunk érdekében
Persze adja magát a kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e vajon megbocsátani a halott szülőknek? Meg lehet-e egyáltalán bocsátani az életeket tönkretevő és megnyomorító bántalmazást? A pszichológus szerint fontos kiemelni, hogy
a megbocsátás még véletlenül sem jelenti, hogy a halott szülőket fel kellene menteni a tetteik alól, vagy el kellene felejteni mindazt, amit tettek.
A megbocsátásra azért van szükség, hogy maguk az érintettek, a bántalmazást elszenvedői válhassanak szabaddá azoktól a fájó érzésektől, amiket a szüleik okoztak nekik. „A felszabadulás és vele együtt a megbocsátás akkor jön el, amikor a kliens végre képes lesz perspektívát váltani: addig csak ő volt a középpontban a sérelmeivel együtt, egy beszűkült tudatállapotban. Ám ha képes hátralépni kicsit, akkor meg fogja látni a bántalmazó szülő mögött lévő embert, és magát sem csak áldozatnak fogja már tekinteni, hanem egy cselekvőnek, aki megszabadítja és nem kínozza már tovább magát” – mondja Sepsi. A megbocsátásra tehát saját lelki egészségünk miatt van szükség, de fontos, hogy ezt a lépést nem lehet kikényszeríteni, vagy valamilyen külső nyomás hatására meghozni (például azért, mert ezt várja a környezetünk). A megbocsátás a pszichológus szerint mindig egy komoly belső folyamat, ami az érintett saját döntése kell, hogy legyen.
Természetesen dönthetünk úgy is, hogy nem akarunk megbocsátani a halott szüleinknek, ám ebben az esetben Sepsi szerint számolni kell a bennünk munkálkodó harag és rágódás következményeivel. „Ha folyamatosan a múltban élünk, és nem tudunk a jelenben lenni és a jövőbe nézni, az nagyon bénító tud lenni. Ez az őrlődés pedig akár pszichoszomatikus tüneteket is eredményezhet. Nagyon nehéz ebben az állapotban létezni, ezért szoktak a kliensek eljutni végül oda, hogy nem tudnak tovább a gyűlölettel együtt élni, és jön a döntés, hogy meg akarnak bocsátani, hogy vissza állítsák a belső egyensúlyukat. Hangsúlyozom, a megbocsátás által mi magunk válunk szabaddá!”
Sepsi azt mondja, voltaképpen két lehetőségünk van: hibáztathatjuk a szüleinket életünk végéig azért, mert nem úgy bántak velünk, ahogyan kellett volna, vagy együtt is érezhetünk velük, megismerve az eredeti családjukból hozott transzgenerációs mintákat, amik hatással lehettek a szülői szerepükre.
A szabadságon túl
Sepsi Helga szerint el lehet jutni arra a szintre is, amikor nemcsak hogy képesek leszünk megbocsátani a halott szüleinknek, de az átélt traumák hatására fejlődni, növekedni is tudunk. Ez az úgynevezett poszttraumás növekedés. „Egy ilyen nehéz, akár traumatikus folyamatból értékesebb emberként is kikerülhetünk, ha képesek vagyunk a sérelmeknek helyet csinálni a szívünkben. Egy trauma negatív következményeivel való sikeres megküzdés kiegyensúlyozottabb állapotot hozhat létre, és újabb erőforrásokkal gazdagodhatunk általa” – véli a pszichológus.
Fotó: Molnár Dániel, Getty Images
