- Az áldozatszerep az anyai kontroll egyik formája.
- Az áldozatszerepben tetszelgő anya mellett gyakran a gyerekek lesznek a bűnbakok.
- Az anya szerepjátszása közvetlen hatást gyakorol a gyerekekre, ami hosszú távon is komoly károkat tud okozni.
- Az áldozatot játszó anyák gyerekei nehezen tudnak határokat tartani, valamint hangot adni szükségleteiknek.
Az 52 éves Celia ma már maga is anya, sőt nagymama, ám a kapcsolata a saját édesanyjával a mai napig változatlan. A 71. évét taposó mama egész életében a lányát, Celiát hibáztatta a saját sikertelenségeiért. „Én vagyok az oka annak, hogy anyám soha nem valósította meg az álmait, és ebben a hitében soha nem ingott meg. Hogy mit tettem ellene? Akkor születtem, amikor neki a főiskola második évét kellett volna befejeznie, de a terhesség miatt kimaradt az iskolából, és soha nem ment vissza.” Celia édesanyja soha nem tett semmilyen erőfeszítést annak érdekében, hogy visszatérhessen tanulni, helyette két másik gyereket is szült – ám mindennek ellenére ő továbbra is meg van győződve róla, hogy legidősebb gyereke a hibás a tönkrement életéért. „Reméltem, hogy ahogy idősödik majd, könnyebben be tudja látni, mennyire abszurd a gyerekére fogni a saját sikertelenségét, de nem lát be a mai napig semmit. Gyerekként és fiatal felnőttként hozzá kellett szoknom, hogy másképp bánt velem, mint a testvéreimmel, és tudtam, hogy ez azért van, mert tönkretettem az életét. Mindazt a rosszat, amit rólam mondott, szépen lassan internalizáltam, és én is elhittem magamról. Lassanként talán meggyógyulok, de amikor találkozom vele – és ez nem túl gyakori –, újra és újra előhúzza az áldozatkártyát. Azt hiszem, szereti, amikor az apámtól, a testvéreimtől, vagy másoktól együttérzést, sajnálatot kap. Én vagyok a rossz, ő meg a szegény szerencsétlen.”
Noha kívülállóként azt gondolhatnánk, hogy az ilyen típusú manipulációt egy felnőtt gyerek könnyedén le tud rázni magáról, ám azok számára, akik egész életüket egy áldozatszerepben tetszelgő anya mellett töltötték, egyáltalán nem egyszerű a feladat.
Áldozatszerep – a mérgező anyai viselkedés egyik formája
Ahogy Celia példája is mutatja, az áldozat szerepet felvevő anyák jellemzője, hogy előszeretettel nevezik ki bűnbaknak egyik vagy másik gyereküket – de az is gyakran előfordul, hogy az áldozatszerep elsősorban az anya felelősség-áthárításának és a figyelemfelkeltésének egyik formája. Ez volt a helyzet a 35 éves John családjában is, akinek anyja a külvilág számára egy szelíd, gondoskodó asszony volt, és csak rejtve, a négy fal között adott hangot agressziójának. „Míg a legtöbb szülő dicsekedni szeret a gyerekeivel, akár az igazságot is felnagyítva, hogy jobbnak tűnjenek, mint amilyenek, addig az én anyám pont az ellenkezőjét tette. Amikor a családtagokkal vagy barátaival találkozott, lekicsinyelt és bagatellizált mindent, amit tettünk és elértünk. Soha nem értettem miért teszi, de aztán rájöttem, hogy
neki sokkal inkább volt szüksége mások együttérzésére, mint arra, hogy büszkék vagy irigyek legyenek rá.
Alattomos és rejtőzködő természete miatt apám folyton védelmezte, és úgy tekintett rá, mint a szerencsétlen áldozatra.” John családjában az édesapja lett az áldozatszerepben tetszelgő anyja végrehajtója, miközben John mindent megtett annak érdekében, hogy valahogy az asszony kedvében tudjon járni és „rendbe hozza a dolgokat” – mindhiába.
De olyan helyzet is előfordulhat, hogy az áldozatszerepet játszó anya a saját gyerekét kényszeríti a megmentő szerepébe – akár akarja azt a gyerek, akár nem. Ez történt a 45 éves Daniellel is. „Anyám egyetlen szerepet sem szeretett jobban játszani, mint a Hamupipőkét, mielőtt a herceg megjelent. Szinte most is hallom, ahogy mindig mindenkinek azon kesereg, miként tette tönkre az élet, hogy mindig mindenkiben csalódott – a barátaiban, az rokonokban, a szomszédokban, random idegenekben, és persze a bátyámban.” A családjukban Daniel volt a kijelölt „megmentő”, ahogy ő fogalmaz, neki kellett egy-egy csalódás után megvigasztalnia az anyját, mellé kellett állnia, és újraépítenie valahogy a romjaiból.
„Az anyám szemében a bátyám volt a bajkeverő, ezért én is őt hibáztattam anyám boldogtalanságáért. Kicsi koromtól kezdve arra nevelt anyám és apám is, hogy őt hibáztassam mindenért. Egyszerűen nem vettem észre, mennyire el van cseszve ez az egész, amíg tizenéves koromban rá nem jöttem, hogy egy gyereknek általában nem feladata az anyjáról való gondoskodás, hogy nem nekem kell megnyugtatni és helyrehozni számára a dolgokat. De miközben én anyám megmentője voltam, az én problémáimmal és gondjaimmal senki nem törődött, és én sem gondoltam, hogy megérdemelném a figyelmet. Csak a szerencsén múlt, hogy a főiskolai elsőéves tanácsadóm elég éles szemű volt, hogy észrevegye, hogy miközben kívülről nézve működőképes voltam, belül hihetetlenül össze voltam zavarodva, és nem tudtam kilépni a kötelességtudó fiú szerepéből. Amikor a terapeuta rákérdezett, hogy én mit szeretnék, mire vágynék, szó szerint elakadt a szavam. Nem tudtam mit felelni erre a kérdésre. Egészen addig kizárólag azt tettem, amit mondtak, és folyton úgy cselekedtem, hogy ne okozzak csalódást az anyámnak.”
Hosszú távon is kihat a gyerekek életére az áldozatszerepben tetszelgő anya
Hosszú távon is kihat a gyerekek életére az áldozatszerepben tetszelgő anya
Az egészséges határok felismerése problémássá válik: azzal, hogy az anya az áldozatot játssza, és a gyereket teszi felelőssé a saját életéért és a boldogtalanságáért, tulajdonképpen összemossa a két személyiség határát. Ha a gyerekre hárul a megmentő szerep – vagy az anyja folyamatosan azt érezteti, hogy a gyereknek ezt a szerepet fel kellene vállalnia – egy idő után eltörlődnek azok az egészséges határok, amelyeknek a szülő és gyereke között létezniük kellene. Ez a határnélküliség később, a felnőttkorban is komoly problémákat okozhat.
A gyerek önkritikaként internalizálja az anyjától hallott hibáztató mondatokat: a gyerekek megkérdőjelezhetetlen igazságként szívják magukba mindazt, amit a szüleik nekik és róluk mondanak. Így a szülők által rendszeresen hangoztatott „jellemhibáik” végül önkritikaként fognak beépülni az énképükbe.
Az áldozatszerepet játszó anyában a gyerek nehezen ismeri fel a bántalmazót: a gyerekek normalizálják a szüleik viselkedését és bánásmódját, ezért hát felnőttként is évekbe telhet, míg megértik, hogy az anyjuk által előadott áldozatszerep paradox módon az irányítás és a hatalom megtartásának egyik módja volt. Ráadásul a gyerekek sokszor nem csak elhiszik az anyjuk szenvedését, de valóban áldozatnak is látják őket, ami miatt a felnőtt gyerekek továbbra is bűnösnek vagy bűnrészesnek érezhetik magukat.
Az áldozat anya mellett felnőtt gyerek képtelen felismerni, vagy kifejezni a saját szükségleteit: az anya viselkedése a gyereket egy szigorúan meghatározott szerepbe szorítja, ami miatt a gyerek saját igényeiről és szükségleteiről teljesen elterelődik a figyelem. Ha pedig egy gyerek mégiscsak ki meri fejezni a szükségleteit a szülei felé, gyakran ellenállással, sőt büntetéssel szembesül. Mindennek következtében megtanulja elfojtani az érzéseit és gondolatait, teljesen elszakad tőlük – ez pedig felnőttkorban is folytatódhat.
Elidegenedett anyák, akik a felnőtt gyerekeik áldozatának állítják be magukat
De nem csak az aktívan gyereket nevelő anyák vehetik magukra az áldozatszerepet: érdekes módon, szinte minden esetben, ha egy felnőtt gyerek és anyja között elhidegül a kapcsolat, az anyát fogják áldozatként kezelni – még akkor is, ha az anya volt, aki a kapcsolat megszakítását kezdeményezte. Az anyasággal elválaszthatatlanul összefonódnak ugyanis olyan kulturális mítoszok – miszerint például minden nő gondoskodó, az anyaság ösztönös, és minden anya feltétel nélkül szeret – amelyek arra késztetik a társadalmat, hogy
a gyereket vádolják meg hálátlansággal, ahelyett, hogy hajlandók lennének szembenézni a bántalmazó anyák valóságával.
Lara egy hetvenes évei elején járó özvegyasszony, akinek mostanra szokásává vált, hogy bárkinek – akivel akár csak egy nanoszekundumnál hosszabb időre összefut – azonnal panaszkodni kezdjen két hálátlan felnőtt gyerekéről. Az asszony elmondása szerint nem elég, hogy a gyerekei megszakították vele a kapcsolatot, de azt sem engedik neki, hogy az unokáit lássa – ráadásul teszik mindezt minden ok nélkül. A saját szemében ő maga mindig is egy kiváló édesanya volt, aki mindent megadott a gyerekeinek, és semmi olyat nem tett, amivel megérdemelné ezt a szörnyű bánásmódot két olyan embertől, akiknek szeretniük kellene őt.
Az igazság viszont, hogy a felnőtt gyerekek rendkívül ritkán szakítják meg a kapcsolatot a szüleikkel nyomós ok nélkül. Ám ahelyett, hogy a szülők szembenéznének a viselkedésükkel és felelősséget vállalnának a tetteikért, sokkal könnyebb eljátszaniuk az áldozat szerepét.
Forrás: Psychology Today Fotó: Getty Images
