„Sokan nem hitték, hogy én találom ki a kérdéseket. Egy kommenttel lejjebb viszont lehülyéztek”
Hihetetlen, de 25 éve már, hogy feltűnt a Magyar Televízió késő esti műsorsávjában. Ő volt a fiatal újságíró-generáció egyik legtehetségesebb képviselője, aki szemtelenül okosan kérdezett, és szemlátomást valóban érdekelték az interjúalanyai. „Abban az időszakban gyakran mondták, hogy a te műsoraidra szoktam elaludni” – jegyzi meg nevetve. „Azt hiszem, ilyen bókot kevés újságíró kap. Persze, azt is mondták, hogy gyerek vagyok, tankönyvszagúak a kérdéseim, meg okosabbnak akarok tűnni. Voltak azután, akik azt sem hitték, hogy én találom ki a kérdéseket. Mások viszont egy kommenttel lejjebb lehülyéztek. Vicces dolog volt, mert most akkor az a hülye, aki a kérdéseket írja, vagy én vagyok a hülye, de akkor elfogadod, hogy én írom a kérdéseket. Ma már talán egy kicsit más a helyzet. Én is sokkal lazább vagyok, mint voltam. Ez nyilván azzal függ össze, hogy az évek és a tudás gyarapodásával az ember magabiztossága nő. Sőt ma már azt is ki mered mondani, ha valamit nem tudsz” – magyarázza.
A szabadság ára
A 9-től 5-ig podcastban látható interjú elején rögtön nekiszegezik a kérdést, hol tart most a karrierje: „Nem tudom, mert ugye mihez képest…” – hangzik a válasz. Majd így folytatja: „Az, hogy az ember a maga ura, nyilván egy érdekes fordulat, aminek van előnye is, hátránya is. A legnagyobb előnye a szabadság, hiszen azt hívsz, akit akarsz. A hátránya pedig leginkább az, hogy mindenért te vagy felelős. Ha valami hiányzik, vagy balul sikerül, nem büntetnek meg, csak számolj el magaddal… Néha a szerkesztőségi légkör is hiányzik, a pezsgés, az, hogy bemész és cikáznak körülötted az ötletek. A teljes függetlenséget akkor kezdtem el érezni, amikor a mostani stábbal együtt kezdtünk műsorokat készíteni. Hogy milyen velem dolgozni? Szerintem velem eléggé normálisan lehet, nem vagyok egy hisztérika…”
„Ez most kifejezetten nehéz időszak”
Természetesen a munka és a magánélet egyensúlya is szóba került. „Nálam ez most a halál, igazi mélypont” – vallja be. „Van két gyerekem, és egyáltalán nem buzdítanék arra senkit, hogy ezt kihagyja, mert csodás dolgokat élhet meg. Eleve újra elolvasni velük a kortárs gyerekirodalmat, óriási élmény. Meg a rengeteg társasozás, és ahogy látod, hogy valaki a szemed láttára épül és válik egyre komplexebb személyiséggé… Kirándulni is aktívabban kirándulok, amióta vannak gyerekek… De dolgozó, karrierista nőként, és itt a karrieristát nem a pejoratív értelemben szeretném most használni, szinte lehetetlen összehangolni az összes háttérmunkát, láthatatlan munkát, szóval mindent… Be lehet-e szorítani a kreativitást egy olyan napirendbe, ahol hatkor kelsz, hogy a gyerekeid eljussanak mindenhova, és fél négy négykor leteszed a lantot, mert vagy mész a gyerekedért, vagy hazaérkezik? Akkor jó lenne vele foglalkozni, a délutáni idősávot kihasználva estig, a meséig. És amikor elmesélted a Trapiti 126. fejezetét – ez Darvasi László nagyon jó gyerekregénye –, akkor utána este kilenc, fél tízkor van-e még erőd visszatérni a kreativitáshoz. Vagy-e még kreatív? Én nem tudok. Elfáradok. És a maradék idő alatt el kell intézned a leveleket, át kell küldeni, fel kell hívni, ki kell találni, és készülni is kéne. Ez most nekem nagyon egy sötét lyuk… Hogy lehet ezt jól csinálni? Hogy lehet jól menedzselni? Nem tudom rá a választ, és szenvedek tőle, mint a kutya. Valahogy jobban kellene az energiákat menedzselni, de én nem tudom ennél jobban, per pillanat. Ez most kifejezetten nehéz időszak ebből a szempontból. Szoktam nézni más nőket, ők hogyan csinálják a karrierjüket, hát, nem tudom…” Hozzátette: amikor egy alkalommal erről panaszkodott valakinek, azt a választ kapta, ne hitegesse magát azzal, hogy ez egy átmeneti állapot, mert az egész élet annak tekinthető. És a mostani időszakot akkor fogja majd visszasírni, amikor már kirepültek a gyerekei.
Dedikált kép a világsztártól
Ha már a gyerekeknél tartunk, vajon kikért rajongott ő annak idején? „Tízéves koromig a falamon Góliát volt. Egy akkoriban népszerű képregény kis, baltás ősemberfigurája, és volt neki egy nagy szőrös alsógatyája. Azt a képet édesapám festette. Plakátok nem igazán voltak, de mivel elég jól rajzoltam, később készítettem magamnak egy Beatles-plakátot. A Beatlesért eredetileg a szüleim rajongtak, tőlük kaptam a Sárga tengeralattjáró című lemezt, így szerettem meg a zenéjüket. Később már ahogy az osztálytársaim a Kispál és a borzot kezdték el hallgatni, én is váltottam. De igazán rajongó típus nem voltam. Autogramért is csak egyszer álltam sorba hatévesen, én magam sosem kértem… De várjunk, csak egyszer mégis. Tizenvalahány, -három-négyéves lehettem, akkor ment a Sok hűhó semmiért a mozikban, Kenneth Branagh-gal és Emma Thompsonnal. Azt a filmet körülbelül huszonötször láttam. Iszonyatosan jó színészgárda vonult fel benne, többek között Denzel Washington és Kate Beckinsale is. Emma Thomson játszotta a kedvenc karakterem, egy nagyon felvágott nyelvű nőszemélyt, és ugyanez volt férfiben Kenneth Branagh, akibe nyilván beleszerettem. Ráadásul Cserhalmi György volt a magyar hangja, ami szerintem telitalálat volt. Akkor írtam a stábjának, és kaptam egy fényképes Kenneth Branagh-dedikációt.”
Újra elmenne egy tévés realitybe
Néhány éve sokak meglepetésére, férjével, László Pál újságíróval ők is szerepeltek az RTL Nyerő Páros című népszerű műsorában. „Nekem ez egy tök jó élmény volt” – mondja azonnal. „Egyrészt, mert megértettem magát a műfajt, a realityt, másrészt nagyon-nagyon szeretek játszani, és az a műsor tele volt játékkal. Olyanokkal, amiket otthon nem tudsz kipróbálni. Nem tudsz például otthon felépíteni egy 10 méter magas tortát, amin alpinisták biztosítanak. Bennem iszonyú versenyszellem van, minden szituációban nyerni akarok, és szerintem ez egy kedves játék volt. Ebben nem sérültünk, sőt a végén még elég jóban is lettünk a többi párossal. Ha viszont valamiben nagyon túlteng az intrika, ha arról szól, hogy a szereplők veszekednek, abban nem szívesen vennék részt. De ha van benne izgalom és játék, akkor elmennék. Nekem ez egy állati jó tapasztalás volt, és szerintem Palinak is. Ő húzódozott nagyon. Nem akarta annyira a magánéletét előtérbe tolni. Én viszont úgy gondoltam, hogy nekem nincs olyan titkom, ami ne kerülhetne nyilvánosság elé. Érdekes tapasztalás volt abból a szempontból is, hogy hogyan leszel szimpatikus vagy antipatikus a nézőknek. Mi elég sokáig rokonszenvesek voltunk, majd akkor lettem antipatikus, amikor egy konfliktusba nagyon keményen beállva, győztesen kerültem ki belőle. Ez a győzelem a képernyőkön nagyképűségnek hatott. Ez akkor nagyon megtanított arra, hogy ha számodra nem ismerős emberekből álló közönség előtt vitatkozol, sokkal higgadtabban tudsz valóban nyerni. Ezért ma már hasonló helyzetben sokkal lejjebb csavarom az indulataimat, és csak az érvekre koncentrálok.”
Nézd meg a teljes interjút:
Szerző: Pásztor László
