Kipróbáltuk: a szőrtelenítésmentes januárt

2019. január 31. |
Central Médiacsoport Zrt.

Hihetetlennek tartom, hogy hogyan válhatott a szőr látványa, – ami az emberi faj testét évezredek óta természetszerűen borítja – az utóbbi évtizedekben undorítóvá. Körülbelül olyan ez, mintha a fülünk lenne undorító.  Az pedig még érdekesebb, hogy elsősorban a nőkhöz kötődik a szőrtelenség (minden konnotációjával együtt) , míg egy igazi férfi akkor igazán férfi, ha szőrös. 

Ilyen filozófiai eszmefuttatások közepette kezdtem el a Januhairy-t, azaz a nők szőrös januárját, melynek célja, hogy a nők testpozitív szemléletét erősítse meg. Mondanom sem kell, hogy január elején minden voltam, csak nem pozitív. Ott kezdődött az egész, hogy az év első hetében a már bőven serkenő hónaljszőrzetemet takaró felső után rohangáltam a lakásban jógaóra előtt negyed órával. Ujjas felsőt persze nem találtam, és inamba szállt a bátorság, hogy feketedő hónaljjal csináljam a jógapózokat, ezért inkább otthon maradtam és Youtube-videóról csináltam a gyakorlatokat – büszkén lobogó hónaljszőrrel.

Később kiderült, hogy a szőrkálváriámnak ez csak egy gyenge előrezgése volt, pár nappal később gondtalanul jöttem ki a fürdőszobából egy törölközőbe csavarva, amikor a testvérem elkerekedett szemekkel azt kérdezte: AZ MEG MI?! Bosszúsan nyugtáztam, hogy na, ez a kis interakció tökéletesen modellezte a társadalmi mechaizmusokat: szegény szőrös nőkre tökéletesre epilált testű húgként acsarkodik rá a társadalom, hogy érezze egy kicsit rosszabbul magát akkor is, ha éppen megfeledkezett a nyomoráról.

Aztán szépen lassan már nem borostának volt nevezhető a szőrzetem, hanem konkrétan bundának. PCOS-ban szenvedőként már egészen kiskorom óta megnehezítették a dolgomat a makacsul feketedő szőrszálaim, ami először az arcélemen jelent meg, majd egy-két kósza szállal a nyakamat és az államat is elkezdték ékesíteni, ami ugye a nőies jelzőt egy életre ki kell hogy tiltsa a nevem mellől. Legrosszabb rémálmaim között szerepelt ezekkel az ellenséges szőrszálakkal teljes pompájukban találkozni a testemen. És hazudnék, ha azt írnám, hogy egy hónap alatt egyszer sem nyúltam a szemöldökcsipesz után, de tényleg sokkal ritkábban kezdtem el tépkedni ezeket a szőrszálakat januárban, mint azt egyébként tettem volna.

A növekvő szőrszálaimat úgy vizsgálgattam a tükörben, mint egy kisgyerek, aki először lát ilyesmit. Egyszerűen elszoktam a saját szőröm látványától és fogalmam sem volt, hogy ennek ilyen színe és tapintása van. Nap mint nap megnéztem a tükörben a bundámat és egy idő után úgy éreztem, hogy ez nem is olyan borzasztó, mint gondoltam. És a világ is kegyes volt hozzám: nem köptek le az utcán a növekvő pajeszomért, nem dobtak ki az edzőteremből a hónaljamat látva és nem fordult a falhoz a párom az intimszőrzetem miatt. Ez tényleg csak szőr – gondoltam, miközben lerúgtam magamról a szőrösséghez tapadó konnotációk halmát. Egy hónap szőrösség után, kellő távolságból ránézve a szőrös/csupasz társadalmunkra csak annyit tudok mondani, hogy annyira mindegynek kellene lennie, hogy ott van-e az a szőr vagy nincs.

A januhairy kihívás után azért egy tanácsom lenne: mindenki legyen annyira szőrös, amennyire az akar lenni. Ha más szőrzete zavar és legszívesebben bekommentelnéd a következő hónaljszőrös Insta-modell képe alá, hogy undorítóan igénytelen vagy, akkor kérdezd meg magadtól, hogy mi a fene bajod lehet saját magaddal. Lehessen tokától bokáig természetes szőrbe burkolózni nőként is (ne csak egy kihívás miatt!) és lehessen csupaszra gyantázni magunkat férfiként is, ha úgy érezzük jól magunkat. Legyenek csupasz feministák és szőrös cicababák – de csak ha ahhoz tartja kedvük. Én személy szerint nem szeretnék csak azért teljesen szőrös maradni, hogy megfeleljek a jó feminista elvárásoknak, de nem is szeretnék kínok közepette, minden áron megszabadulni a jövőben a szőrszálaimtól akkor is, ha nincs hozzá kedvem/időm/fájdalomtűrő képességem.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek