Rengeteg mindennel foglalkozol. Mesélj, hogy alakult így az életpályád?
Elsőre meg szoktak lepődni az emberek azon, hogy mennyi mindent csinálok, és hogy mindez hogyan kapcsolódik össze, de igazából minden nagyon organikusan alakult. A zene és a sport már ovis koromtól jelen volt az életemben, nem volt olyan életszakaszom, amikor csak egy dolog érdekelt. Nagyon szerencsés vagyok, mert anyukám egészen kiskoromtól támogatott mindebben. Sok edző- és zenésztársamnál láttam, hogy a szülők egyik vagy másik irányba kezdték el tolni a gyereket, viszont én mindig csinálhattam párhuzamosan a dolgokat. A gimnáziumban volt először olyan, hogy mégis döntenem kellett, anyukám ekkor mondott egy nagyon fontos mondatot, ami segített: ha színész iskolába megyek, majd mégis kitalálom, hogy sportolni akarok, akkor annak annyi, viszont ha fordítva, akkor a színészet bármikor visszakacsinthat. Így sportgimibe mentem, majd ezután jelentkeztem a színműre, oda – ma már azt mondom, szerencsére – nem vettek fel, így edzői képzésre mentem. Közben azért zenekaroztam, majd friss edzőként rájöttem, hogy a dietetika is mennyire érdekel, azon belül is a sporttáplálkozás az, ami igazán megdobogtatja a szívem.
Anyukámnak igaza volt, tényleg visszakanyarodtam a színészethez is, színházban is játszom, bár ebben szerintem nagy szerepe van a származásomnak, az Elfújta a szélre castingoltak: olyan színesbőrű lányt kerestek, aki folyékonyan beszél magyarul és tud énekelni, táncolni is. Na, ilyenből azért nincs sok az országban! (nevet)
Nem lehet túl unalmas a heti munkarended!
Mindig meg szokták kérdezni, hogy nem fáraszt-e le a folyamatos rohanás, de pont azt érzem, hogy kiégnék, ha csak egy helyen kéne teljesítenem. Amikor dietetikusként kezdtem dolgozni, eleinte heti 30 órában csináltam: annyira kötött le az a harmincórás munka, hogy már éppen nem volt időm zenekarozni, színházazni, edzeni is mellette. Azt éreztem, ez így nem mehet sokáig.
És hát akkor mindezeken felül még ott van az Instagram-jelenléted is, ami főként az intuitív étkezés bemutatásáról szól…
Az Instagramot tavaly januárban kezdtem, egy céges együttműködés hatására. Egy kedves ismerősöm szólt, hogy influenszert keres egy orvostechnikai eszközök forgalmazásával foglalkozó cég, és hogy engem ajánlanának, mert amúgy is használtam és szerettem egy terméküket. Hálás vagyok a cégnek, mert azzal együtt is mellettem döntöttek, hogy tudták, nincs nagy követőbázisom, sőt, akkor még nem is volt nyilvános az Instagram-oldalam! Ez bő egy évig tartott, mellette volt néhány más céggel kötött megállapodásom is, és éppen elég volt ez az idő ahhoz, hogy rájöjjek, az influenszer-lét egyáltalán nem nekem való. Emelem a kalapom azok előtt, akik ezt főállásban csinálják, nekem nem ment a tartalmi megkötésekkel, határidőre posztolás.
Viszont arra nagyon jó volt az időszak, hogy szépen kialakuljon, miről is szóljon az oldalam. Persze, a sport és a dietetika alap, de nagyon érdekli az embereket az is, hogy ghánai magyarként milyen az életem. Volt egy sajnálatos politikai esemény, amikor nem megfelelő, primitív kifejezést használtak a színesbőrűekre, ezzel kapcsolatban kitettem Insta Story-kat és nagyon sok visszajelzést kaptam, hogy mennyire jó, hogy megtörtem a csendet, erről mindenképpen beszélni kell. Talán ez volt az a pont, ami átkattintott valamit a fejemben, és egyre többet kezdtem tabutémákról is posztolni.
Mikor találkoztál először az intuitív étkezéssel és a non-diet szemlélettel? Tanítanak ilyesmit az egyetemen?
Abszolút nem találkoztam ilyesmivel az egyetemen, ott a hagyományos protokollokat tanultuk, amiket nem biztos, hogy meg lehet változtatni egyik napról a másikra. Viszont nagy pozitívum, hogy a hazai dietetikusok is szakmai pozitív támogatásukat szokták kifejezni az irányzattal kapcsolatban. Ezek a pozitív megerősítések fontosak, mert általuk nem érzem úgy, hogy szembe mennék az egész szakmával.
De a kérdésre visszatérve, szerintem az Instagramon jött velem szembe először az irányzat. Nagyon meglepődtem, hogy külföldi oldalak dietetikusai ilyesmiről beszélnek. Arról már azért lehet hallani, hogy pszichológusok foglalkoznak antidiéta szemlélettel, de a dietetikában még ez gyerekcipőben jár. Szerintem engem azért érintett meg ez az irányzat, mert nem csak sporttáplálkozással foglalkoztam eddig, voltam diabetológián, idősotthonban is dietetikus és mindenhol ugyanazt tapasztaltam:
dietetikusként emberségesnek kell maradni, nem lehetek egy diktátor, aki elmondja a szabályokat, amit ha nem teljesítenek a páciensek, akkor hagyhatjuk az egészet…
Sajnos elmondhatjuk, hogy a jelenlegi ellátórendszer stigmatizálja a testet. Bennem is megvolt az, hogy amikor leült a diabetológián elém egy nagyobb testtömegű ember, akkor az első gondolatom az volt, hogy biztosan nem fogja betartani a “diétás szabályokat”. Ez tanácsadás-technikai probléma, amit a szakmának fel kell ismernie, és változtatni rajta.
Mi pontosan az antidiéta szemlélet?
Az antidiéta szerintem nem csak a táplálkozásról szól, az alapja az, hogy tiszteljük saját magunkat és másokat egyaránt, vagyis a világ sokszínűségét. Az evés egyszerűen elválaszthatatlan a lélektani háttértől, még akkor is, ha valaki úgy jön hozzám, hogy vele minden rendben van, csak a vízben nem oldódó rostot tartalmazó élelmiszerek listájára kíváncsi. Például ott van az, hogy gyerekként sokan megtanulják, hogy addig kell enni, amíg a tányéron étel van – na, ez már egy olyan evési magatartás, amiről beszélnünk kell, amit tudatosítani kell.
Szerinted mit jelent az evés a 21. század emberének?
Hát, ez egy hatalmas probléma. Pont azért, amit közvetít a média és az egészségügyi rendszer. Mindenki tudja, hogy jó sok zöldséget és gyümölcsöt kéne enni, sok vizet és kevés alkoholt inni az egészséges élethez, mégsem így teszünk. Miért? Mert a szakemberként jelenleg úgy fogalmazunk, ha nem így teszünk, akkor megbetegszünk, sőt, egyenesen rossz emberek vagyunk, ha nem tudunk e szerint táplálkozni. És nem azt kérdezik, hogy vajon mi eredményezheti azt, hogy mégsem e szerint eszünk. Nincs jó és rossz étel, csak étel, az viszont nagyon sokat mondana nekünk, ha reflektálnánk arra, melyik ételt mikor és miért választjuk.
Közben pedig ott van a rengeteg inger, a hamburgeres óriásplakátoktól a foodporn Instagram-fiókokig, amik azt promotálják, hogy együnk és együnk – de közben maradjunk vékonyak is.
Igen, ez is ugyanazt a kognitív disszonanciát okozza a fejekben. A diétakultúra és a fogyasztói társadalom alapja, hogy legyünk elégedetlenek magunkkal, mert ez fogja a keresletet generálni. A legnagyobb gond, hogy az evészavarok alatt még mindig csak az anorexiát és a bulimiát értjük, pedig ott van a leggyakoribb, a falászavar is – tehát óriási hibát vétünk, ha csak felszínesen beszélünk az ételről és nem ismerjük meg mélyebben a klienseket, ezeknek az állapotoknak a megszüntetése nem oldható meg egy szigorú étrenddel. Az az alap dietetikai gyakorlat, hogy egyszer találkozunk, a kontroll pedig ritkább esetben történik meg. Vagy betartja az adott személy, amit előírtunk neki – vagy nem. Szerintem sokkal célravezetőbb, ha pszichológiai terápiához hasonlóan rendszeresen találkozunk, együtt kitűzünk célokat, vannak házi feladatok és közben önismereti dolgok is felszínre kerülnek.
Mi történik pontosan egy non-diet dietetikusnál?
Induláskor egyfajta állapotfelméréssel, ismerkedéssel kezdünk. Hangsúlyos a partneri kapcsolat az alá-fölé rendelt szerepek helyett, amely a későbbi konzultációkat is jellemzi. Nekem nem az az első kérdésem, hogy hány kiló, hány centi az illető, majd kiszámoljuk a BMI-jét –ezeket ritkább esetben szoktam megkérdezni, legfeljebb sportolóknál és táncosoknál, a speciális energia- és tápanyagszükséglet becsléséhez…
Az emberek megszokták, hogy ki vannak szolgáltatva nekünk, egészségügyi szakembereknek és meg kell mondaniuk a súlyukat, pedig ez egy intim információ. Úgy gondolom, nem vagyunk felhatalmazva arra, hogy kizárólag ez alapján ítéljünk meg valakit.
Az intuitív étkezésnek van egy validált kérdőíve, amit kitöltünk együtt, ebből szépen kidomborodik, hogy mire is kell hangsúlyt fektetni. Egyébként négy nagy területre fókuszál ez a kérdőív: az első, hogy a feltétel nélküli engedést mennyire adjuk meg az evésre, a második az éhség-jóllakottságra alapozó étkezés, a harmadik az érzelmi alapú étkezés, tehát hogy mit pótlunk az étkezéssel, a negyedik pedig, hogy mennyire étkezünk funkció szerint. Ez a 4 alskála foglalja össze a keretrendszer 10 alappillérét, amelyekkel dolgozunk. (A 10 alappillért lásd alább – a szerk.)
Ezek mind egyenrangú tényezők, a közös munka során azzal foglalkozunk többet, amivel a páciensnek több feladata van és megpróbálunk a test visszajelzéseihez visszatalálni. Mindig azt szoktam mondani, hogy a testünk célja, hogy életben maradjon, de mellette persze nagyon jó, ha ismerjük az ételek beltartalmát, viszont nem csak “ételkönyvelőként” kell a “jó” és “rossz” élelmiszereket listáznunk, ennél sokkal összetettebb folyamat az étkezés, sokkal több öröm, játék és változó van benne.
Ha valakinek a súlycsökkentés a célja, hogyan tudja mégis beindítani a fogyást kalóriaszámlálás nélkül?
Ha egy páciens ezzel a kéréssel jön oda hozzám, mindig megkérdezem, hogy mi a fogyás valódi célja? –De ténylegesen. Az köztudott tény, hogy ha valaki a nulláról elkezd edzeni, akkor esetlegesen súlygyarapodást észlelhet, és abbahagyja az edzést ijedtében. Pedig az edzéssel és a súlygyarapodással ezen esetben az állóképesség és az erőnlét javul, tehát szervi javulás figyelhető meg. A táplálkozás ugyanez: ha egy páciensem a közös munka előtt tartott egy divatdiétát, amit nagyon szeretett például azért, mert több zöldséget és gyümölcsöt evett, több köretet próbált ki közben, akkor mindig azt javaslom, hogy ezeket tartsuk meg, csak éppen a toxikus, diétás keretek nélkül. Ne a testsúlycsökkenés legyen az elsőrendű cél, hiszen a testsúly egy folyamatos változó dolog, éppen úgy, mint ahogyan a bőrünk, körmünk, hajunk állapota vagy éppen a magasságunk változik az életünk során.
Sőt, tovább megyek: a testsúlyt erősen befolyásolja a szocioökonomikus hátterünk. Az idős pácienseimtől egy életre megtanultam, hogy amikor elkezdtem mesélni az idős néninek, hogy több Graham-lisztet kéne fogyasztania és próbálja ki a chia magot, azt mondta nekem: “Édes lelkem, nekem ennyi a havi nyugdíjam, örülök, ha fenn tudom tartani valahogy a háztartást.” A kisnyugdíjas Mari néni csirkepörköltjét nokedlivel is lehet egy kis odafigyeléssel és partneri hozzáállással dietetikai szempontból teljesebbé tenni. Például megkérdezem ilyenkor, szokott-e uborkasalátát fogyasztani mellé. Ha szokott, mondom neki, hogy akkor az ne hiányozzon a pörkölt mellől. Vagy megkérdezem, van-e a kiskertjében paradicsom, és javaslom, hogy uzsonnára eszegessen belőle néhány szemet. A diétakultúra ráadásul nem csak egy bizonyos társadalmi réteg kiváltsága, de minden kultúrát homogenizálni is akar. E szerint mindenkinek párolt csirkét kellene barna rizzsel fogyasztani Japántól Észak-Amerikáig, mert minden nemzeti étel hizlaló.
És maga a BMI-rendszer is erősen diszkriminatív…
Egy majd’ 200 éves formuláról van szó, amelyet eredetileg szociológiai, nem pedig egészségügyi vizsgálatokra alkalmaztak – főképp fehér bőrű populáción. Egy részletes anamnézis már többet árul el a kliensről, így megkérdőjeleződik a testtömegindex szükségessége. A sportolóknál rögtön előbújik a szög a zsákból, élsportolóknak lehet 30-as a BMI-jük csak a nagy izomzat miatt. Akkor ők nem egészségesek? Én nem hogy BMI-t nem nézek, de azt mondom az ügyfeleknek, ne is mérjék magukat, helyette tanulják ki a saját a testi visszajelzéseiket, és helyezzék a fókuszt a szokásbeli változásaikra a testsúly alakulása helyett. Annyira könnyen tudunk a felszíni mutatókra hagyatkozni, csak hogy megússzuk a mélystrukturális munkákat!
Mi a helyzet a speciális diétákkal? Azokba is bevezethető az anti-diéta szemlélet?
Volt olyan, hogy egy frissen diagnosztizált cukorbeteg azt mondta nekem, hogy ő biztosan nem tudja megvenni a spéci diabetikus termékeket. De nem is kell! Attól, hogy én nem vagyok cukorbeteg, én sem eszem zsákszámra a nem cukorbetegeknek szánt, cukros kekszeket, így a diabéteszes betegnek sem kell feltétlenül a diabetikus nápolyit megvennie.
Egyébként óriási félreértés, hogy a cukorszint csak az ételektől függ: ugyanúgy reagál a mentális állapotra, a stresszre, az alvásminőségre… Cukorbetegeknél mindig felhívom a figyelmet arra, hogy nézzük meg, mire hogyan reagál a test, hiszen náluk még érzékenyebben lehet monitorozni a reakciókat, és tanulni belőle. Sőt, ne adj’ isten az is lehet, hogy nem kell szénhidrátot sem számolniuk, valamiért csak a hazai gyakorlatban dogma a szénhidrát-számolás – pláne inzulinrezisztensek esetén. Csak ilyenkor mindig elsiklunk az össztápanyag-bevitel felett. Tehát van egy ember, akinek a diagnózis után az étel körül fog kizárólag forogni az étele és nem lesz jobb a vércukorszintje, mert folyamatosan hergeli magát azzal, hogy éppen melyik diétás szabályt nem tartotta be.
És ott vannak a más érzékenységek is. Vegyünk például egy gluténérzékeny embert: nem arról szól az intuitív étkezés, hogy bátran egyen glutént egy cöliákiás, hanem arról, hogy ha megeszi, rövid időn belül érkezik a testi tünet, hogy neki ez nem jó, ezt a visszajelzést pedig nagyon fontos tudatosítani és tiszteletben tartani. Semmi ördöngösség nincs ebben a szemléletmódban, csupán le kell lassítanunk, nagyobb figyelmet kell fordítanunk a magunk fizikai és mentális igényeire, szükségleteire – a diétamentalitás elhagyásával.
Fotó: Czvitkovits Judit, Kövesd Evelynt a social mediában: Facebook/ Instagram/ TikTok
