Szepesi Nikolett a kétezres évek elejének egyik legismertebb úszója volt. Ő volt a hátúszás bajnoka, több magyar csúcs felállítója. 2007-ben az év úszónője. Valahányszor nehézség adódott a pályáján ő újra és újra felállt, küzdött és visszaúszta magát az élvonalba, mígnem 2010-ben abbahagyta a versenyzést. Nevét 2013-ban hallhattuk ismét, amikor megjelent Én, a szexmániás című önéletrajzi kötete, melyben nyersen és őszintén tárta fel az úszósport zárt világát, benne a sportolók kiszolgáltatottságát, az őket érő bántalmazásokat és erőszakot, illetve azokat az örömöket, melyeket ez a világ adhat. Ma sem távolodott el a sporttól, aktívan ott van az uszodában, és követi a sportban zajló eseményeket.
Régen adtál már interjút, bár a neved mostanában ismét emlegetve van az uszodai bántalmazások kiderülésének okán. Hogy vagy most? Hogy érzed magad, és mit csinálsz?
Bár ez az új figyelem már nem hiányzott, de tudom, hogy annak idején én egy olyan témát nyitottam meg, ami tabunak számított egészen a közelmúltig. Egyébként pedig egy két és fél éves kisgyereknek vagyok az édesanyja, van egy picike úszóiskolám, amiben edzőként kisgyerekekkel foglalkozom. Azt hiszem, elmondhatom, hogy jól vagyok.
Korán kezdted az úszást te is. Hogyan kerültél az uszodába, és mikor érezted meg, hogy ez a te sportod?
Édesanyám hatévesen vitt le az uszodába, miután a balett iskolában azt javasolták neki, hogy keressen egy erősebb sportot nekem. Így vitt le a kőbánya kispesti uszodába, ahol Nagy Sándor, az akkori edzőm tanított meg úszni. Miután tehetségesnek ítélt, átkerültem a Spartacus Úszóműhelybe.
Az első komolyabb eredményem 9-10 éves korom körül volt, amikor Makón, egy korosztályos bajnokságon ötven méter háton legyőztem az idősebbeket. Ezután egyre jobb eredményeim lettek, majd 12 évesen ötven méter háton felnőtt magyar bajnok lettem. Ekkoriban még nem is nagyon éreztem a győzelem súlyát, egyszerűen csak imádtam úszni.
2007-ben pedig az év úszónője lettél. Azt gondolhattuk, innentől csak felfelé visz az út, ám alig egy év múlva történt valami, ami áttételesen és szó szerint is kettétörte a pályádat.
Igen, egy napon összevesztünk az öcsémmel, és birkózás közben véletlenül eltörte a kezemet. Ez azonban csak az egyik ok volt. Ekkoriban készültünk a pekingi olimpiára, ami elképesztő tempót diktált. Folyton arról olvastam, hallottam, milyen eredményeket várnak tőlem. Húszéves voltam, és eddigre a sport már nem csupán arról az örömről szólt. Meg kellett felelnem az ország, a sajtó és persze az edzőm elvárásainak. Az én belső mércém, az én vágyam és örömöm itt már nem számított igazán. 2008 elején két magaslati edzőtáborban vettünk részt, plusz a kettő között elmentünk Pekingbe egy elő olimpiára. Óriási volt a nyomás, nagyon kimerült voltam, és nem egyszer gondoltam arra, hogy abbahagyom a versenyzést. A márciusi eindhoveni Európa Bajnokság lökött át a holtponton, ahol bronzérmet nyertem. Folytattam a felkészülést, amikor áprilisban eljött ez a bizonyos délután, és egy szerencsétlen mozdulat miatt eltörött a kéz középcsontom. Az olimpia előtt voltunk három hónappal. Megműtöttek, de nem tudtam meggyógyulni, mert tíz nap múlva már a vízben voltam. Nem forrt össze a csont, úgyhogy olimpia után újra kellett műteni.
Nem sokkal ezután végül tényleg abbahagytad a versenyzést.
2008 októberében édesanyámnál agydaganatot diagnosztizáltak, és valójában ez volt, ami végképp eldöntötte, hogy mit tegyek. Azt éreztem, hogy ezúttal inkább a szárazföldön kell helytállnom, mintsem a vízben. Az Európa bajnokság után, talán októberben lementem, szóltam Turi Györgynek, hogy befejezem. Meglepően nem próbált alkudozni vagy visszatartani. Néhány hónap szünet után azonban azt éreztem, hogy nem így kell véget érni a pályafutásomnak, hiszen mindentől függetlenül még mindig szeretek úszni. 2009 szeptemberében kezdtem el újra.
Azt a könyvedben is lehet olvasni, hogy ez az újrakezdés egy elképesztő erejű feltámadás volt.
Igen, mert mentálisan és fizikailag is kipihentem magam. Máig azt gondolom, az a kilenc hónap, amit kihagytam, nekem ajándék volt. Mikor újra elkezdtem a munkát önköltségen jártam le, semmiben nem részesültem, tehát még edzőtáborba sem vittek el, nem kaptam vitaminokat, juttatásokat, mivel már nem voltam hivatásos úszó. Ennek ellenére a következő országos bajnokságon minden számban országos csúcsot úsztam. Cserébe az eredményekért döbbenetes lehordást kaptam az edzőmtől, miszerint én hogyan képzelem, hogy felkészítem magamat és ilyen jól úszom. Ezzel ugyanis igazoltam azt a fajta edzésmódszert, amiről ekkor már egyre többet hallottunk, miszerint a sportolóknak jót tesz a verseny előtti regenerálódási szünet.
Meddig tartott ez az új siker?
Nos, a Helsinki Európa-bajnokságon észrevette a Nemzetközi és az Európai Úszószövetség, hogy nem jelentettem be náluk, hogy újra úszom, ezért januárban kaptam egy év eltiltást. Úgy tűnik, ezt a bejelentési kötelezettséget még a szövetség sem ismerte, hiszen a papírt, amit ehhez alá kellett volna írnom nekik kellett volna elém rakni. Az eltiltás után semmilyen támogatást nem kaphattam, versenyre sem mehettem, ellenben rendszeresen készen kellett állnom dopping vizsgálatra. Ez azt jelenti, hogy meg kellett adnom egy olyan időpontot a napi beosztásomban, amikor el tudnak érni a doppingellenőrök. Egy alkalommal a megadott időpont lejárta előtt néhány perccel értem haza, a mintát rendben levették, ám másnap, mikor lementem az uszodába, az edzőm erre a késésre hivatkozva azt mondta, hogy nem szeretne tovább együtt dolgozni velem.
Még ezt megelőzően hívtak pedig egy másik egyesülethez, amire Turi György azt mondta, hogy ne menj, inkább ő fizet neked.
Igen, ez a visszatérésem után volt közvetlenül. Az volt a felajánlás, hogy az ő színeikben ússzak, de a saját edzőmmel dolgozzak. Rengeteg pénzt fizettek volna, amire mondta azután Turi György, hogy inkább maradjak, majd fizet ő nekem 100 ezer forintot, mert nehogy már többet keressek, mint Cseh László. Elfogadtam az ajánlatát, hiszen ott nőttem föl, hűséges voltam a Spartacushoz. Ma már azt gondolom, lehet, volt valami taktikai meggondolás abban, ahogyan ott tartott, majd azután elküldött.
Nem tudok az értetlenségtől szabadulni, hogy miközben tíz körömmel kellett volna ragaszkodnia hozzád Turi Györgynek, ő könnyedén vált meg tőled bármikor. Sőt, a könyvedben megírtad, hogy jól látható volt az uszodában, hogy a lányokat sosem tartotta olyan értékesnek, mint a fiúkat. Gondolkodtál azon, hogy miért bánt veled-veletek ilyen méltatlanul?
Mondhatom azt, hogy az uszoda volt a második otthonunk, így aztán az edző lehetett volna a második apukánk. Turi György azonban arra törekedett, hogy minden önálló gondolatot kiirtson belőlünk és teljesen megtörjön minket. Ezt akkor nem láttuk, hiszen gyerekek voltunk, csináltuk, amit kellett. Később, mikor kiszálltam, és elkezdtünk a könyvön dolgozni, akkor kezdtem el gyógyulni, és jöttem rá, hogy ami velünk történt, az nem volt rendben. Ma már anyaként, edzőként látom a szülőket is. Látom, hogy melyik szülő gyengébb, bizonytalanabb. Minket édesanyám egyedül nevelt. Turi György tudta ezt, és azt is tudta, hogy mögöttem nincs egy apa, aki majd bejön és megvéd tőle. Ő mindig pontosan tudta, ki az, akit fizikailag is bánthat. Azt pedig már gyerekként is láttam, hogy Turi György a nőket abszolút nem vette emberszámba. Édesanyám próbált vele beszélni, de ennek semmi hatása nem volt. Az uszodában nagy összetartás volt a lányok között, és gyakran beszéltünk arról, hogy tudjuk, érezzük, hogy minket, lányokat semmibe nem néz.
Turi Györgyöt nemrég mások is bántalmazással vádolták, elsőként éppen Cseh László. Azóta már többen is nyilatkoztak, és most, évekkel a könyved után megerősítik azt, hogy bizony, minden igaz volt, amit 2013-ban a bántalmazásokról írtál. Turi György ezzel kapcsolatban az alábbiakat mondta: „Minden olyan sportoló, aki el akar jutni, és el is jutott a világszintre, üljön le, tegyen maga elé egy mérleget, egyik oldalra tegye rá, amit kapott a sporttól, a másikra azt, amit elvett tőle. Ha az elvett jóval súlyosabb, akkor el kell gondolkodjon azon, megérte-e, nem kellett volna esetleg hamarabb kiszállnia” Neked most mit mutat a mérleg? Megérte?
Ma teljesen mások a szokások, mint a mi időnkben. Ha az akkori állapotokat nézem, akkor is azt mondom, igen, megérte. Mindennel együtt megérte. Annyira szerettem a sikert, annyira szerettem úszni, hogy még így is megérte. Ráadásul bejártuk a világot, amit önerőből nem tudtam volna megtenni.
Elérkeztünk most 2013-ba, amikor megírtad a könyvet, ami akkor felrobbantotta a közéletet. Ebben többször nekiszegezed az olvasónak a kérdést: akkor te most ugye, azt gondolod, hogy én egy ordas nagy kurva vagyok. Én nem gondolom ezt, viszont érdekel, hogy te mit gondolsz magadról ennyi év után?
Érdekes kérdés. Én azt gondolom, hogy mindig a nő választ. Esetemben nem csupán választottam, hanem én voltam a kezdeményező a férfiakkal. Tény, hogy vannak nők, akik nem így élik meg a szexualitásukat, de az is biztos, hogy a könyv megjelenése után, és azóta is nagyon sok levelet kapok nőktől, és ezekben arról írnak, hogy a könyvemet olvasva önmagukat látják az én személyemben. Tehát ilyen van, nők, akik sokat és sok partnerrel szexelnek, vannak, csak nem beszélünk róluk talán éppen azért, mert a nők és férfiak szexualitásának más a megítélése.
Miközben olvastam, pont arra gondoltam, hogy ez a könyv emiatt is forradalmi. Megélni a szexuális szabadságot, önazonosságot, azután beszélni róla, ez bátor és tabu törő vállalkozás. Mégis eszembe jutott, hogy a soraid között érezni lehet egyfajta kétségbeesést is. Mintha a szex volna az a terület, ami fölött még kontrollt tudsz gyakorolni egy olyan életben, ahol mások rendelkeznek az erőddel, a testeddel, ahol a határaid bármikor átléphetőek, bármikor megalázhatnak. Ráadásul téged molesztált is a Kicsi bácsinak becézett Bacsa István, aki az egyesület gyúrója volt. Azért arról már tudunk, hogy a szexuálisan zaklatott gyerekek egy része úgy reagál az őt ért erőszakra, hogy később, felnőttként az átlagosnál többet és több partnerrel szexel. Erről mit gondolsz?
Én teljesen rendben vagyok a testemmel és a szexualitásommal. Nem érzem, hogy összefüggés lenne a molesztálás és a sok partner között, de egy szakember talán ki tudná deríteni. Viszont ahhoz, hogy értse az olvasó, milyen volt ez, látnia kell, milyen életünk volt nekünk akkor. Az úszósport egy zárt közösség. Szinte ruhátlanul vagyunk egymás között, mindenkinek tökéletes, gyönyörű teste van. Ugyanaz érdekel minket, ugyanaz a szenvedélyünk. Egy olimpiai faluban több ezer gyönyörű sportoló van összezárva a versenyzés adrenalinjával, a siker örömével. Hatalmas a csábítás. Az első mindig az eredmény volt, a küzdelem, de mikor azon túl voltunk, bizony jólesett kiengedni a gőzt, és élvezni azt, ami ott megadatott nekünk. Ma sem csinálnám máshogy ezt sem.
A bántalmazó edzők általában azzal indokolják az agressziójukat, hogy ahhoz, hogy eredményt érjenek el a fiatalokkal, ahhoz ez a kemény bánásmód kell. Te erről mit gondolsz?
Egyáltalán nem értek ezzel egyet. Már akkor is, mikor úszni jártam volt szerencsém látni Gyurta Dánielt az edzőjével, Szélesi Sándorral. Ott soha nem volt egy hangos szó sem, Szélesi Sándor egy ujjal sem nyúlt Danihoz, és ő mégis olimpiai bajnok lett. Ez azért jelent valamit. Engem több egyesületbe is hívtak edzősködni, de soha nem mertem ezt elvállalni, mert rettegek attól, hogy ugyanazt a mentalitást adnám tovább, amit én kaptam. Kicsikkel foglalkozom, és nem is szeretnék versenyzőket edzeni. Hozzám kétéves kortól jönnek gyerekek, és az első pillanattól emberként, partnerként kezelem őket. Remekül lehet velük így együtt dolgozni. Következetes, talán kicsit szigorú is vagyok, de mégis azt érzem, szeretnek. Emellett vannak felnőtt úszóim is, akiknek nagyon kemény edzéseket írok, és ők bíznak bennem úgy is, hogy nem bántom őket, hanem sokszor együtt nevetünk. Mikor én gyerekként beléptem az uszodába tilos volt mosolyognom. Mi ott soha nem nevethettünk. Megvonni valakitől a mosolygás, az öröm jogát, az egyik legnagyobb bűn.
Igen, aki elolvassa a könyvedet, elég jól megmerítkezhet abban a hangulatban, ami akkoriban az uszodában uralkodott. Mindent elmondasz, és mindezt nagyon dacosan, keményen. Mi volt a célod, amikor írtad? Nem féltél a következményektől? Fel voltál készülve arra, ami a megjelenés után következett?
Bármilyen furcsa, nem a férfiak döntögetése volt a könyv lényege, hanem inkább az, hogy ezt a zárt világot megmutassam. Azt is, hogy hogyan bántak ott velünk. Azóta is folyamatosan bújnak elő az áldozatok, nálam fiatalabbak is, ami azt jelenti, hogy akkor ez még nem ment át azon az ingerküszöbön, ami elindította volna a változást. 2013-ban 21 éves voltam, és nem, nem voltam felkészülve a következményekre. A megjelenés utáni két hét kőkemény volt. Akkora volt a nyomás rajtam, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne eredt volna el az orrom vére. Eszméletlen volt, ahogy ez akkor berobbant, amekkora port kavart.
Csakhogy még nem hittek akkor neked, petíciót indítottak ellened, megkérdőjelezték a szavaid. 2021-ben, amikor Cseh László állt elő, és mondta el, hogy bizony Turi György bántalmazta az úszóit, őt mindenki hitelesnek tartotta. Vajon miért hittek neki, és miért nem hittek neked?
Általában megfigyelhető, hogy ha egy férfit ér erőszak, bántalmazás, azt sosem vonják kétségbe, sőt, nagyobb rokonszenv övezi, míg a nőket akkor is megkérdőjelezik, ha a bántalmazásnak nyomai vannak. Az is fontos szempont, hogy Cseh László az ország kedvence, egy kiváló sportember. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy neki hittek. Az, hogy most nyilvánosan is elmondta, hogy annak idején igazat mondtam, nekem jó érzés, és némi elégtétel is. 2013-ban csak Kiss Noémi állt mellém a nyilvános térben, de igazán ez sem érdekelt. Én tudom, hogy mi az igazság, és ez elég. Azt viszont furcsának találtam, hogy az emberek úgy kérdőjelezték meg az igazamat, hogy leírtam az életem, odaadtam a nevem, az arcom és a testem hozzá. Egyébként most ugyanezt látom Szilágyi Liliána esetében is. Mintha nem értenék az emberek, mekkora súlya van annak, ha valaki így felvállal egy ilyen történetet.
Mit gondolsz, mi történt időközben, amiért ma már Cseh László is másképpen beszél a 2013-as eseményekkel kapcsolatban?
Én tudtam akkor is, és ma is azt gondolom, hogy nekik akkor nem volt választási lehetőségük. Ott valaki odanyomta az orruk alá azt a petíciót, és azt mondta, hogy akkor ezt most aláírod. Kész. Mi úgy voltunk idomítva, hogy ne akarjunk mást, mint amit az edző mond. Éppen ezért nem haragszom senkire. Az viszont tény, hogy három nagyon fontos ember nem írta alá: Egerszegi Krisztina, Kovács Ági és Risztov Éva. Ők mindhárman olimpiai bajnokok.
Valaki kért tőled azóta bocsánatot?
Igen. Cseh László. Ő egyedül.
Van egy nagyon híres mondatod, ami sokat elárul arról, milyen mentális segítséget kaptatok ti akkoriban: „Ha azt kérdezik, hogyan léptem túl mindezen, igazából sehogy. Soha nem feledem azokat a pofonokat. Ez egy vissza-visszatérő téma lesz az egész életemben. Nyilván sérült a lelkem, bár pszichológus sosem látott. Pedig 19 évesen, egy karácsonyi edzés alkalmával én magam kértem Gyuri bácsitól segítséget, szerettem volna elmenni egy szakemberhez, de azt mondta, nincs rá szükségem. Azóta sem mentem el.” Tehát nagyjából semmilyen segítséget nem kaptatok, és Turi György − ma már érthető okokból − azt is igyekezett megakadályozni, hogy szakemberhez eljussatok. Azóta sikerült-e segítséget kapnod ahhoz, hogy feldolgozd a traumákat?
Ennek minden szava, betűje igaz. Most merült fel a kihallgatásunk után, hogy talán kapunk segítséget. Én nagyon bízom ebben, már csak azért is, mert ezek a dolgok ott történtek velünk a szövetségben. Gyerekek voltunk, és bántottak minket, éppen ezért úgy gondolom, hogy ezért a szövetségnek illik felelősséget vállalni, és segíteni nekünk abban, hogy ezeket a traumákat feldolgozzuk. Felajánlották a segítséget, én pedig elfogadtam.
Fotó: Getty Images
