Elbűvöl, ahogyan a lányom játszik a babáival: Hófehérke éppen bevásárolni indul az unikornissal, és Minka meg sem hallja, hogy harmadjára kérem, üljön az asztalhoz, mert elkészült az ebéd. Máskor elmélyülten csodálja a szivárványt, a rügyek fakadását. Belefeledkezik a csokoládémajszolásba vagy a galambok röptének tanulmányozásába. Ilyenkor sokszor nem is merek hozzászólni, isten ments, hogy belerondítsak a pillanatba. „Milyen jó neki!” – gondolom, és beugrik egy kép a gyerekkoromból. A Don-kanyart is megjárt dédnagyapámmal különleges volt a kapcsolatunk. Szerintem már nyolcvan is elmúlt, a demencia jeleit egyre gyakrabban mutatta, de úgy tudott cipőt pucolni, mint senki más. Nem arra gondolok, hogy csillogott-villogott a félcipő – mert ez természetes volt –, hanem arra, ahogyan dolgozott a fekete boksszal és a kefével. Ugyanolyan elmélyülten és koncentráltan, mint ahogyan a kislányom babázik. Dédipapa a kis székén ülve legalább fél órán keresztül csak krémezett, kent, dörzsölt, fényezett. Közben nem beszélt, nem nézett tévét, néha kicsit fütyörészett. Igyekeztem ilyenkor úgy helyezkedni a másik szobában, hogy jól láthassam. Mi sem volt természetesebb, mint nekem is csendben ülni, figyelni, nem beszélni…
Robotpilótát kikapcsolni!
Ha visszagondolok az öregekre a családomból, a faluból, ahol felnőttem, egyáltalán nem volt szokatlan élmény az idősek elmélyült tevékenységét látni. Volt, aki barkácsolt, volt, aki munka után bütykölte az autóját, a nénik varrtak, horgoltak, kapáltak. Mondhatnánk azt is, hogy persze, volt idő mindenre, ami igaz is, de ennél azért jóval mélyebben kell keresnünk a választ arra, miért képesek a gyerekek és az idősek a jelenben élni, és mit tanulhatunk tőlük.
Szalai Balázs mindfulnessoktató és coach úgy véli, sokszor vagyunk robotpilóta üzemmódban: csinálunk valamit, de fejben teljesen máshol járunk (és sokszor még ezt sem vesszük észre). Baj ez? Hiszen milyen jó, hogy a reggeli fogmosás közben előre végig tudom gondolni a napomat, nem? „Ha tudatosan tesszük, természetesen nem gond, sőt ez nagyon hasznos emberi képesség – árulja el a szakértő. – De őszintén, hányszor történik ehelyett inkább az, hogy egy előző napi nézeteltérés játszódik le a fejünkben újra és újra, vagy különböző lehetséges negatív forgatókönyvek az előttünk álló napra? Robotpilóta, azaz nem tudatos üzemmódban sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy a berögzült mintáink vegyék át az uralmat. Azok a gondolati-érzelmi automatizmusok, amelyek aztán szépen belesodornak minket a szorongásba, a depresszióba és egyéb negatív hangulati állapotokba. A tudatos jelenlét gyakorlásával azt építjük ki, hogy képesek legyünk – egyre hamarabb – észrevenni, ha ilyesmi történik bennünk, és ki tudjunk húzni a lábunkat ezekből a hurkokból.”
Az örök mostban
Nézem az ovisom az esti fogmosás közben. Ő valóban nagyon ritkán agyal azon, ki vette el a játékát az óvodában, vagy kivel veszett össze az udvaron. Szépen mossa a fogát pizsamában, és arra koncentrál, hogy alaposan, minden zugot elérjen, hogy a Fognyűvő Manónak eszébe se jusson felkeresni az éjjel. De miért megy neki ilyen jól ez? Miért nem az aznapi konfliktusokon rágódik, és miért nem pörög azon, mit vesz fel majd másnap? A mindfulnessoktató és coach azt mondja, hogy a gyerekek többé-kevésbé az „örök mostban” léteznek, és a gondolkodás viszonylag lassú fejlődése miatt még sokáig nem alakul ki náluk az a képesség, hogy huzamosabb ideig tudjanak ne „itt és most” létezni. És meddig tart ez náluk? „Egészen a serdülőkor végéig húzódhat az a folyamat, amíg kialakul az elvont gondolkodás képessége, és igazából nem veszítjük el sohasem azt az adottságot, hogy felnőttként is képesek legyünk tudatosan jelen lenni. Ez nem egy új tanulnivaló, sokkal inkább visszatérünk egy már meglévő tudáshoz, vagy inkább újra felfedezzük magunkban. A kérdés inkább az, mennyire hagyjuk, hogy az elvont gondolkodás elszabaduljon, és rátelepedjen vagy elhomályosítsa ezt a képességünket” – magyarázza Szalai Balázs, aki úgy véli, a mai információdús, gyors világban az iskoláskorúaknak – különösen a kamaszoknak – szinte elengedhetetlenek lennének a mindfulnessgyakorlatok.
Optikai csalódás
És mi a helyzet az idősekkel? Ahogy a nyolcvanas évek közepén gyerekkorom falusi helyszínein, éppúgy a hatodik kerületi körfolyosós házunk gangján most, 2022-ben is belefeledkeznek a tevékenységekbe, az apró csodák szemlélésébe. Kiülnek a székekre, virágot locsolnak, felmossák a folyosót, vagy csak hosszasan beletartják az arcukat a simogató napsugarakba. Vajon azért élnek lassabban, mert egy régi, komótosabb világ szokásait hordozzák, esetleg mert kevesebb a feladatuk? Vagy van valamilyen tudományos magyarázata annak, hogy az öregek hasonlóan tudnak elmerülni a pillanatban, mint a gyerekek?
Szerző: Sinkó Edit Fotó: Getty Images
A cikk folytatását a Marie Claire Mindfulness különszámában olvashatod!
