Van gyógyszer a kezdődő és kialakult mizantrópiára
Mindenkinek van egy robbanási pontja. Ez az ingerküszöb lehet alacsony vagy magas. Függhet a körülményektől, személyiségtől, érettségtől, talán még a genetikától is. Az sem mindegy, hogy a robbanás külsőleg vagy belsőleg történik. Én éveken át belül robbantam fel, és senki nem vette észre. Néha egészen sokáig bírtam, máskor kevés is elég volt hozzá. De lássuk be, nem olyan érthetetlen az, hogy amikor az ember élete (félig) romokban hever, stresszes időszakot él át, jön egy idegesítő kolléga, aki valósággal sót szór az ember sebére, az fájdalmas, hangos, akár látványos dühkitöréshez vezet. Senki sem mondja, hogy ez szép, bizonyos értelemben nem is normális, de érthető.
Velem is kismilliószor megesett, és nem mindig kellett hozzá súlyos lelki terheket és problémacsomagokat cipelni. Elég volt hozzá egy kivételesen buta ember is. De ne szépítsük a dolgot: olykor mindenki azt érzi, hülyékkel van körbevéve, és arra gondol, hogy nagy az Isten állatkertje. Még rosszabb, ha ezt valaki a munkahelyén érzékeli – napi 8-10, akár 12 órában, hetente minimum öt alkalommal.
Szóval a különböző embertípusok lemészárolták az idegeimet: az együgyűek, a gorombák, a tukmálósak, a tolakodók, a bénázók, a gyökkettővel szüttyögők, akik levegőnek néztek, ghostingoltak, gaslightingoltak, manipuláltak, passzív-agresszíveskedtek, és a listát hosszasan lehetne sorolni, de a korona ékkövei azok, akik hülyének néztek. Nap mint nap találkoztam velük, és egy napon tudatosult bennem: megindultam a lejtőn, és nem állok messze a mizantrópiától. Eljutottam arra a pontra: mindenki idegesített, és azért imádkoztam, hogy senki se szóljon hozzám. Ám a legrosszabb az volt, hogy hiába minden elzárkózás, bennem maradt a feszültség, és akkor éreztem: tennem kell valamit.
Újra elkezdtem meditálni
Egész korán megtanultam meditálni, de sokszor csak szakaszosan gyakoroltam, mert jött ugye a „nincs rá időm” vagy a „nem maradt rá energiám”, aminek meg is lett a böjtje. Amint meditálni kezdtem, rövid időn belül varázsütésre visszaállítottam a belső nyugalmamat. Olyan volt, mintha rácsatlakoztam volna az lelki benzinkútra. Vagy mint mikor elégedetten felsóhajt a kiszáradt föld, miután újra ellepte a víz. A meditáció volt a szellemkéz, amely megsimogatta a lelkemet. Igen, már napi tizenöt perc csendes ücsörgés is valóságos csodát tett velem. Rengeteget segített az, hogy elszakadtam a világtól, ami dühített és elrabolta az energiámat. A helyzetem fokozatosan javulni kezdett. Amikor kapcsolatba léptem a külvilággal, nem rezzent össze minden idegszálam, mint a nyárfalevél. Nem robbant ki a Vezúv, hogy elárassza Pompei népét, ami nagy haladás olyantól, aki addig hosszú hónapokon át gyakran mindennap azt tapasztalta: elemésztik a harag lángjai.
Elmélyültem a buddhizmusban
Egy idő után kevésnek éreztem a zazent – a zenben így hívják az ülőmeditációt –, így időszerűnek láttam felfrissíteni a buddhizmusról szerzett tudomásomat. Mindig is csodáltam a buddhisták békés, kiegyensúlyozott természetét, szimpatikusnak találtam a nézeteiket, így nem volt kérdés, hogy a meditációmat buddhista gyakorlatokkal egészítsem ki. Ebben nagy segítségemre volt Thich Nhat Hanh buddhista szerzetes, valamint békeaktivista könyvei, akárcsak Hamvas Béla művei.
Tehát, többek között az okozta a problémát, hogy megszakítottam a meditálást. A napi szintű meditáció segíthet elérni azt a békés állapotot, aminek köszönhetően nemhogy az emberek, de a sorsom alakulása sem képes már felzaklatni. Nem mondom, hogy teljes a lelki békém, és soha semmi nem billent ki a lelki nyugalmamból. Továbbra is vannak olyan történések, amelyek torpedóként csapódnak a lelkembe, de ez egyre kevesebbszer történik meg, és rövidül a felépülési idő is. De nem az a célom, hogy ezektől végleg megszabaduljak és maga Buddha legyek. Csak nem akarok többé állandó feszültségben élni, és megutálni az embereket.
Nem akarok több stresszből fakadó őszhajszálat, sem tikkelő szemet, pláne nem magas vérnyomást. Egyszerűen szeretném békében, zenben élni a napjaimat, amiben nagy segítségemre vannak a buddhista gyakorlatok.
Például kiegészítettem a meditációt a Szív szútra mantrájával, ami a zen buddhizmus egyik legjelentősebb mantrája, ugyanis ezt az ágazatot Buddha Szív Iskolának is nevezik. A Szív szútra szanszkrit címe Pradzsnyápáramitáhrdaja, ami szó szerinti azt jelenti: a „megértés tökéletességének a szíve”. A szöveg központi témája az együttérzés, valamint a megvilágosodás, a bölcsesség elérése. A mantra pedig ezt szolgálja, és hogy ráébresszen arra: mind egyek vagyunk. A mantra szanszkrit nyelven így szól: gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá. Magyarul így lehetne fordítani: bölcsesség, átmenet, átment, át a túlsó partra, megérkezett a túlsó partra. Szváhá!
Ennek a mantrázása akár egy kis tibeti zene kíséretében megnyugtat, és szeretetet, elfogadást ébreszt bennem. Olyan, mintha sokszorosára dagadna a szívem, és a világ egy csodaszép, szerethető hellyé válik a benne élőkkel együtt. Gyakran jut eszembe, hogy mi mind utazók vagyunk, olykor együtt teszünk egy szakaszt, máskor külön. De mivel mind egyek vagyunk, mindannyian hatással vagyunk egymásra.
Az esti meditációs utazásaimat elmetisztítással és tudatosítással zárom. Rengetegszer végiggondoltam, miért vagyok frusztrált. Beláttam, nem fair a feszültségemet másokon levezetni. Felismertem, hogy ők gyakran a tükörképeim, a lelkem kivetülései, és amilyet idegesítőnek találok bennük, azt valójában saját magamban találom kiborítónak. Én viselkedem bután bizonyos helyzetekben, én próbálok görcsösen előre törni, és valójában: én nézem hülyének magamat. Egyúttal megértettem azt is, miért viselkednek az emberek úgy, ahogy. Van, aki így vágyik extra figyelemre, szeretetre, megint más egyszerűen félelemből, önbizalomhiányból cselekszik. Azzal, hogy beiktattam a napi rutinomba az említett gyakorlatokat, tényleg nyitottabbá, megértőbbé, elfogadóbbá, türelmesebbé váltam. Sőt, szeretetteljesebbé is.
Az érzelmi változás egyik napról a másikra volt érezhető, de a lelki szintű beépülés több hétig tartott. Így ha tényleg kimarad egy meditáció, egy gyakorlat – de igyekszem elkerülni –, nem borul ki a bili. Csak kitartó gyakorlással érhető el az, hogy stabilan, tartósan létrejöhessen a zen állapot, amelyben nem tudnak már felhúzni az emberek, de mikor megpróbálkoznak vele, már képes vagyok mosolyogni rájuk. Tulajdonképpen: hálás vagyok az idegesítő embereknek, mert ők késztettek egy jobb élet megteremtésére. Köszönöm!
Fotó: Getty Images
