Coretta Scott 1927. április 27-én született Alabamában, Obadiah és Bernice Scott három gyermeke közül a másodikként. Felmenői rabszolgák voltak, de szüleinek már jobb sors jutott: édesapja például egyike volt azoknak a színes bőrűeknek, akiknek elsőként volt autója a városban, feleségével, aki iskolabuszt vezetett, egy ruhaüzletet üzemeltettek és gazdálkodtak, később pedig vegyesboltot nyitottak. A család szegény volt, a gyerekeknek gyapotot kellet szedniük és házimunkát kellett végezniük, hogy így jussanak pluszpénzhez.
Martin Luther King Van egy álmom című beszédének 40. évfordulóján Washingtonban
Coretta gyermekkorát végigkísérte a rasszizmus. Tinédzserkorában otthonukat és apja fűrészmalmát porig égették a fehérek, a család szerint azért, mert nehezteltek rájuk a gazdasági függetlenségük miatt. A középiskolát minden nehézség ellenére osztályelsőként végezte el, majd az Ohio állambeli Antioch College-ban tanult, ahol két évvel korábban nővére, Edythe volt az első, aki ösztöndíjat kapott egy 1945-ben létrehozott kisebbségi diákok toborzására irányuló program keretében. Az emberi jogok iránti elkötelezettsége már itt is kiforrott volt: aktívan részt vett a születendő polgárjogi mozgalomban, és felszólalt az ellen, hogy a helyi iskolákban tiltották a feketék taníttatását.
A nagy találkozás
Coretta legnagyobb álma az volt, hogy énekesnő legyen, nem sokkal később ösztöndíjat és egyben lehetőséget kapott arra, hogy valóra válthassa vágyait: felvételt nyert a New England Conservatory of Musicba Bostonban. 1952-ben itt, a konzervatóriumban kapott egy hívást egy fiatal, filozófia szakos, Martin nevű tanulótól, aki egy barátnőjétől tudta meg a nevét. „Olyan vagyok, mint Napóleon. Itt vagyok a saját Waterloomban, és térden állva kérlek. Szeretnék találkozni és beszélgetni veled. Talán holnap együtt ebédelhetnénk, vagy valami hasonló” – mondta a lánynak, aki ledöbbenve az ismeretlen férfi ajánlatán, csak annyit reagált: „Ez abszurd. Maga nem is ismer engem.”
Coretta végül elfogadta a meghívást, de cseppet sem lelkesedett a férfiért, miután meglátta, hogy milyen alacsony. Martin viszont éppen ellenkezőleg: lenyűgözte őt a lány műveltsége és magabiztossága. „A négy dolog, amit egy feleségben keresek, a jellem, a személyiség, az intelligencia és a szépség. És ez mind megvan benned” – mondta neki már az első randevún. Amikor viszont megkérte a kezét, Coretta hat hónapig töprengett a válaszon, hiszen komoly zeneipari karriert képzelt el magának, és tudta, hogy álmait soha nem érheti el, ha hozzámegy Kinghez. Mivel azonban kedvelte, végül igent mondott, és 1953. június 18-án összeházasodtak a szülői ház kertjében, 350 vendég kíséretében. Coretta végül lemondott az álmairól, de nem adott fel mindent: még az esküvő előtt világossá tette, hogy a saját maga ura lesz, és követelte, vegyék ki az esküvői fogadalomból a férjének való engedelmesség ígéretét.
Férjével, miután Martin Luther Kinget elítélték a Montgomery buszbojkottban való részvételért
Tizenöt hónappal a házasságkötés után Montgomerybe költöztek, ahol férje a Dexter Avenue Baptist Church lelkésze lett. Egy év sem telt el a költözés után és országszerte megrendültek az Egyesült Államok fehér felsőbbrendűségre lefektetett alapjai: amikor Rosa Parks nem volt hajlandó átadni az ülését egy fehér utasnak, a King házaspár a polgárjogi mozgalom kellős közepén találta magát, és Martin Luther King révén, aki a mozgalom egyik kiemelkedő vezetője volt, a család hamar a figyelem központjába került.
Mindig is tenni akart
A buszbojkott után nem sokkal bombát dobtak a King házaspár otthonára, amikor Coretta és tízhetes elsőszülöttjük éppen a házban tartózkodott. A támadást sértetlenül megúszták, de négy kisgyerekkel a háta mögött – Yolanda 1955-ben született, Martin 1957-ben, Dexter 1961-ben, Bernice pedig 1963-ban – Coretta távol maradt a férfiak által uralt mozgalom frontvonalától. De nem teljesen! Egyszerre akart gondoskodó anya és aktivista lenni, amiért férje egyáltalán nem lelkesedett. „Martin nagyon erős ember volt, és sok szempontból nagyon hagyományos elképzelései voltak a nőkről” – mondta egy interjúban a The New York Timesnak. 1966 januárjában Coretta már a New Lady magazinban bírálta a mozgalom szexizmusát, amiért nem fordítottak kellő figyelmet a nők szerepére a harcban, ahol általában véve a férfiak voltak vezető szerepben, miközben, ahogy fogalmazott „a nők képezték az egész polgárjogi mozgalom gerincét”.
A házaspárra ekkor már kiemelt figyelmet fordított az FBI. Éveken keresztül lehallgatták és figyelték őket, elolvasták személyes levelezéseiket, majd mindenről beszámoltak Richard Nixon kormányának. Így esett meg, hogy a szervezet 1964-ben több vitájukat is rögzítette: mindketten a másikat hibáztatták, amiért rossz irányba terelik a polgárjogi mozgalmat, de konfliktusaik ellenére egymást támaszai voltak egészen a lelkész 1968-as meggyilkolásáig.
Az örökség
Megözvegyülése után Coretta a nemzeti gyász szimbóluma lett, aki elkötelezte magát férje küldetésének folytatásában, hogy egy olyan világközösséget hozzon létre, ahol minden vallású, minden társadalmi-gazdasági szintről és kultúrából érkező emberek erőszaktól, szegénységtől és rasszizmustól mentesen élhessenek. Négy nappal a merénylet után már Memphisbe tartott, arra a tüntetésre, ahová férje utazott volna, hogy együtt vonuljon fel a közegészségügyi dolgozókkal, három héttel később pedig a New York-i Central Parkban mondta el háborúellenes beszédét.
Coretta a maga módján vette ki a részét a küzdelemből: előadásokat tartott, verseket olvasott és énekelt, hogy pénzt gyűjtsön és felhívja a figyelmet a polgárjogi mozgalomra. Elérte, hogy nemzeti ünnepet tartsanak férje tiszteletére minden január harmadik hétfőjén, és megalapította az ösztöndíjakat biztosító, aktivizmussal foglalkozó King Center for Nonviolent Social Change-et (King Központ az Erőszakmentes Társadalmi Változásért).
Aktivistaként eleinte férje szavait használta, de hamarosan rátalált saját nyelvére. Így amikor 1968. június 19-én, a rabszolgaság eltörlésének emléknapján kiállt férje helyére a Lincoln Memorialnál, felszólította az amerikai nőket, hogy egyesüljenek és alkossanak szilárd hatalmi blokkot a rasszizmus, a szegénység és a háború elleni küzdelemben. Egy évvel később már vezető szónok volt az október 15-i vietnami háború elleni tüntetésen Washingtonban, és bejelentette férje gyermekkori otthonának újjáépítését, ahol erőszakmentes társadalmi változásokkal és afroamerikai tanulmányokkal foglalkozó intézetet, könyvtárépületet, archívumot és múzeumot képzelt el, ami menedéket jelentene a tudósok és lehetőségeket biztosítana az erőszakmentes társadalmi változások szószólói számára.
A Central Parkban elmondja háborúellenes beszédét
Coretta beszédeket mondott, lobbizott a Kongresszusban a jóléti kiadások csökkentése ellen és a garantált éves jövedelemért, a ’80-as években pedig csatlakozott a dél-afrikai apartheid elleni kampányhoz, ami miatt letartóztatták a washingtoni nagykövetség előtt – de még az akkori elnökkel, Ronald Reagannel is találkozott, hogy felhívja a figyelmét az ügy fontosságára. Tiltakozott a halálbüntetés és a 2003-as iraki invázió ellen, és szót emelt a polgárjogi törvény módosításáért, hogy a melegek és leszbikusok védett osztályként szerepeljenek benne. A kilencvenes évek végén a polgárjogi közösséget is felszólította, hogy csatlakozzanak a homofóbia elleni küzdelemhez. „A homofóbia olyan, mint a rasszizmus, az antiszemitizmus és a bigottság más formái, amivel emberek nagy csoportját igyekeznek dehumanizálni, megtagadni emberségüket, méltóságukat és személyiségüket” – fogalmazott, 2003-ban pedig már a Nemzeti Meleg és Leszbikus Munkacsoport is vele együtt menetelt Martin Luther King világhírű, Van egy álmom című beszédének 40. évfordulójára szervezett felvonuláson Washingtonban.
Coretta Scott King a halála előtt és után is számos kitüntetésben részesült: például ő lett az első nem olasz nemzetiségű, aki Veronában megkapta az Universal Love Awardot, és az első nő, aki a londoni Szent Pál-székesegyházban prédikálhatott. Élete utolsó 10 évében vegán lett, de 77 éves korára már komoly egészségügyi problémákkal küzdött. 2005 augusztusában agyvérzést kapott, jobb oldala lebénult és nem tudott beszélni – öt hónappal később petefészekrák szövődményei miatti légzési elégtelenségben hunyt el. Temetésén mintegy 10 000 ember vett részt, köztük Bill Clinton, Jimmy Carter, George W. Bush és George H. W. Bush is. Corettát halála után beválasztották az alabamai Női Hírességek Csarnokába, valamint a Nemzeti Női Hírességek Csarnokába, és ő volt az első afroamerikai, akit a Georgia State Capitol épületében ravataloztak fel.
Halála után a médiában kedves, szelíd, engedelmes és gyönyörű nőként emlegették, aki főleg Martin Luther King segítőtársa volt, nem pedig önálló aktivista. Egyfajta mártírként festették őt le, aki férje halála után megváltja az amerikai nemzetet. Való igaz, támogatta férjét a fenyegetések, támadások és konfliktusaik ellenére is, de Coretta Scott King már fiatal korától kezdve harcolt az emberi jogokért, hatással volt férje politikai munkájára, és saját útját járta a merénylet után. Sokkal többet tett, mint férje hagyatékának őrzése: kibővítette és folyamatosan megújította, egészen haláláig kampányolt a globális békéért, a faji és társadalmi igazságosságért.
Forrás: New York Times, The Atlantic Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
