A saját életemre vonatkozóan előrelátóan már semmiféle fogadalmat nem tettem 2024-re, azt viszont elhatároztam, hogy január 1-től a gyerekünk végre (újra) a saját ágyában alszik majd el. Persze az elhatározás és maga a folyamat már azért korábbról eredt: a kislányunkkal már régóta beszélünk a dologról, és próbáljuk felkészíteni az új helyzetre, a határidő leginkább nekem volt fontos, mert – ahogy azt kénytelen voltam beismerni magamnak – ebben az együttalvás-témában én vagyok a gyengébb láncszem.
Az egész úgy kezdődött, ahogy kezdődni szokott: egy igény szerinti szoptatásra felesküdött fiatal fővárosi anyával, aki nagyon hamar rájött, hogy csak akkor őrizheti meg a mentális egészségét, ha befekteti maga mellé a kisbabáját éjszakára. Az edukált szülői körökben csak co-sleepingként emlegetett gyakorlat különben is egyre népszerűbb gyakorlatként emelkedett ki a közösségi média anyaoldalainak trendjei közül, így csak megerősítve éreztem magam a „gentle parenting” iskolát követő tudatos szülői útválasztásomban. Arról nem is beszélve, hogy a közös alvás a relatíve nyugodt éjszakákat garantálta nekünk a legturbulensebb hónapokban, csak persze aztán senki nem beszélt arról, hogy mi van, amikor a folyamatos bőr-bőr kontaktus biztonságában töltött éjszakákat megpróbálod egy teátrális mosollyal átnyújtott IKEA-kisággyal helyettesíteni.
Először kábé két és fél év után futottunk neki szigorúbban a saját ágyban alvásnak, akkor egy idő után egészen jól működött is a dolog, még az is előfordult néhányszor, hogy még reggel is az ágyban találtam a gyereket (bár legtöbbször azért hajnalban a pici lábak ismerős dobogására és egy szintén ismerős – és valljuk be, nagyon jóleső – szuszogásra riadtam fel). Aztán jött az ovi, és a délutáni alvás az oviban, ami annyira nehéz volt a kislányunknak, hogy megtörtem, és újra engedtem neki, hogy velünk aludjon. Mivel nem járt bölcsibe (csak két délelőttöt családi napközibe), borzasztóan nehéz volt számára a leválás, és láttam, hogy nehéz neki végigcsinálni a napokat a velünk való megszokott, biztonságos fizikai kapcsolódás nélkül. Heteken keresztül rengeteget sírt a délutáni ovis alvás miatt, hiába fújtam el több tízezer forint értékű parfümömet különböző plüssállatokra és létesítettem titkos pusziraktárakat a tenyerébe, szóval az esti együtt alvás szép lassan visszakerült a képbe.
Ahogy ez megtörtént, be kellett vallanom magamnak, hogy számomra is elég megnyugtató és biztonságos ez a helyzet, minden nyilvánvaló kellemetlenségével együtt, pláne, hogy az ovikezdés azért rám is érezhetően hatással volt. Ezzel együtt két aggály is maradt bennem: az egyik, hogy mennyire van jó hatással az együtt alvás a házasságomra (nincs), és hogy mennyire akadályozza a gyerekemet abban, hogy önálló legyen.
Egy darabig teljesen természetes, hogy egy kisbabának szüksége van külső segítségre ahhoz, hogy képes legyen megnyugodni. Egy ponton túl azonban kifejlesztik az önnyugtatás képességét, ami az egész családnak hasznos eszköz, de különösen a kicsi számára fontos – hiszen ez teszi lehetővé, hogy ne legyen kiszolgáltatva másoknak egy stresszhelyzetben. Bármennyire is túlzásnak hangzik, az önálló esti elalvás igenis komoly stresszhelyzetet jelent egy csomó gyereknek, amiben az önnyugtatás képessége nagyon is jól kamatoztatható, szóval egy ponton azt is éreztem, hogy szeretném, ha a lányom egy kicsit magabiztosabban, kompetensebben viselni ezt a szituációt.
És bár nem ez volt a legfontosabb szempont, őszintén szólva, a gyerekünk negyedik szülinapjának közeledtével az is fel-felmerült bennem, hogy mégis csak bizarr, ha egy ekkora gyerek még mindig a szülői ágyban alszik. Persze amikor ez eszembe jutott, mindig próbáltam helyretenni magamban, hogy csak a társadalmi konvenciók dolgoznak bennem, de – azon túl, hogy egy lassan négyéves gyerek már tényleg egész sok helyet foglal el egy franciaágyból – mégiscsak azt éreztem, hogy még a szülinap előtt el kéne rendezni ezt a problémás helyzetet.
Nyilvánvaló, hogy a legtöbb ember szemében a szexualitás, illetve a gyerekekkel kapcsolatos szexuális tabuk miatt lehet furcsa a közös alvás intézménye. Ezzel kapcsolatban azért fontos látni, hogy a leleményes szülők az ágyon vagy az éjszaka idején kívül is meg tudják oldani a szexuális együttléteket, és egyáltalán nincs szó arról, hogy a gyerektől fél centire szexelnek, ahogy abban sincs (legalábbis szerintem) kivetnivaló, ha egy adott ágy egyszerre a szülői szexualitás és a teljesen aszexuális családi összebújások helyszíne. De ez tény, hogy annak, aki ezt az utat választja, valamivel (néha jóval) több energiát bele kell tennie a házasságon belüli szexuális élet megszervezésébe. És persze ahogy telik az idő, és egészséges módon egyre inkább nő a távolság a gyerek és a szülő között, és ahogy a gyerek is kijelöli intimitásának saját határait, ésszerűbb, ha mindenki szépen saját ágyba kerül. Bár egy ponton túl már csak a szégyenemet viccelődéssel leplezve tudtam beszélni a családunk alvási helyzetéről, azért ezzel együtt nem bánom, hogy az első években ezt a döntést hoztuk – fontos, megerősítő, és ami ezekben a vészterhes időkben talán a legfontosabb, elég kényelmes helyzetet kínált mindenki számára.
A 2024 januárjával induló projekt első estéi a várakozásoknak megfelelően meglehetősen kínkeservesen teltek, sok sírással, könyörgéssel és a kényelmetlen gyerekágyban ragadó, majd különböző deréktáji fájdalmakkal küzdő szülőkkel, de egy hét után megint meg kellett állapítanom magamban, hogy a gyerekek alkalmazkodóképessége lenyűgöző. Valójában tényleg csak egy szilárd elhatározás és egy kis következetesség kell, és néhány hét leforgása alatt teljesen át lehet alakítani bebetonozottnak hitt helyzeteket is. Az persze még most is minden este forgatókönyvének része, hogy valakinek be kell feküdnie a kislányunk mellé az elalváshoz, ahogyan az is, hogy hajnalban általában megjelenik a franciaágyban. De ez egyelőre nem zavar, és nem is igazán érezném fairnek, ha a büszkén lebegtetett co-sleepinges babakor után visszautasítanám a szobájába hajnali 4-kor. Tudom, hogy nagyon sok embernek furcsa vagy egyenesen bizarr a helyzet, hogy egy nagyobb gyerek a szülőkkel tölti az éjszakát, vagy annak egy részét, én mégis azt éreztem, hogy ez nagyon sokáig egy nagyon is természetes állapot a családon belül. És ahogy a kislányunk egyre nagyobb lesz, már nem érzem olyan távolinak a napot, amikor nemhogy az esti elalváshoz nem lesz ránk szüksége, de talán a szobájába sem szívesen enged majd be minket. Szóval addig is igyekszem kihasználni az éjszakai órákat, amiket egy kicsi, meleg, szuszogó testtel összebújva tölthetek.
Fotó: Getty Images
