- A hisztéria kevésbé ismert férfi megfelelőjét spermatorrhoeának nevezték, és szinte minden „férfiatlannak” tartott viselkedést ezzel magyaráztak.
- A korabeli orvosok a maszturbációt tartották a legfőbb kiváltó oknak, a „kezelések” pedig gyakran kínzással értek fel.
- A diagnózis idővel háttérbe szorult, de hozzájárult ahhoz, hogy a szexuális panaszok kezelése a hivatalos orvoslás részévé váljon.
A nők egészsége évszázadokon át másodlagos volt az orvostudomány számára, ennek keserű örökségét pedig még ma is magunkkal hordozzuk: hiába élünk a 21. százasban, adatok szerint a nőket továbbra is gyakrabban diagnosztizálják félre, miközben a kifejezetten női problémák és betegségek kutatása is kevesebb figyelmet kap.
Talán a hisztéria rendkívül homályos, és nem kevésbé felháborító diagnózisa az egyik legismertebb példája annak, mennyire méltatlanul bánt az orvostudomány a nőkkel a múltban.
Ahogy korábbi cikkünkben írtunk róla, a hisztéria diagnózisát évezredeken keresztül húzták rá gyakorlatilag minden szokatlan és megmagyarázhatatlannak vélt női megnyilvánulásra – és használták fel arra, hogy visszaszerezzék a kontrollt az egyre inkább öntudatukra ébredő nők felett.
A hisztéria története nagyjából 4000 évre nyúlik vissza, maga az elnevezés a görög hüsztera szóból ered, amely méhet jelent. A hisztéria diagnózisa az ókori Egyiptomban és a Távol-, valamint Közel-Keleten sem volt ismeretlen, széles körben azonban a 18. században, a nyugati orvoslásban vált elterjedté. Az egyik régi elképzelés szerint a nők méhe, mint egy vadállat, a testben folyamatosan vándorol és spermára vadászik. Ha rossz irányba megy, és a nők torkánál köt ki, köhögést, fulladást, hangvesztést okozhat, ha pedig elakad a bordáknál, annak mellkasi fájdalom és légszomj lesz a következménye. Egy időben gyakorlatilag a női test minden fizikai vagy pszichológiai tünetét a vándorló méh számlájára írták. De hisztériára gyanakodtak akkor is, ha egy nő „túlzottan” kimutatta az érzelmeit, szorongott, vagy csökkent, esetleg éppen fokozódott a nemi vágya.
Lényegében minden olyan „tünetért”, amit egy nő esetében nemkívánatosnak tartottak, a hisztériát tették felelőssé. A háttérben egyes orvosok a nők szexuális kielégületlenségét sejtették, így hát a hisztéria kezelésével is ezt a problémát igyekeztek megszüntetni – például a nemi szervek masszírozásával.

Egyes orvosok a nők szexuális kielégületlenségét sejtették a hátterében, így hát a hisztéria kezelésével is ezt a problémát igyekeztek megszüntetni
Mindeközben a férfiak…
Bár a hisztéria diagnózisával elsősorban a nőket sújtották – és kontrollálták –, kisebb mértékben a férfiakat is érintette ez a szemlélet: náluk is lelki vagy szexuális zavarnak minősíthették, ha nem viselkedtek a kor elvárásainak megfelelően „férfiasan”.
A hisztéria kevésbé ismert férfi megfelelőjét az 1800-as években „spermatorrhoeának”, vagyis ondófolyásnak nevezték. A „túlzott, akaratlan ondóürülést” tartották felelősnek a férfiak szorongásáért, ingerlékenységéért és önbizalomhiányáért, de szinte bármilyen más, „férfiatlannak” ítélt viselkedést is ezzel magyaráztak.
A „betegséget” a korabeli orvosok szerint egészen bizarr dolgok is kiválthatták: a túlságosan puha ágyat, a kényelmes nadrágot, az érzelmes regények olvasását és az ülő életmódot is hibáztatták miatta. Úgy gondolták ugyanis, hogy a túlzott kényelem elpuhítja a férfiakat, és megbetegíti őket.
A legfőbb bűnösnek azonban a maszturbációt tartották. Úgy vélték, hogy a férfiak önkielégítése, illetve azzal együtt az ondó távozása az önuralom, és ezáltal a férfiasság hiányáról árulkodik. Az ondót a férfiak életerejének forrásaként tartották számon, így azt hitték, hogy annak elvesztése a testet és a lelket egyaránt meggyengíti. Ezek az elképzelések táplálták a viktoriánus kori meggyőződést, miszerint a maszturbáció számos testi és lelki baj okozója.
És hogyan próbálták kezelni a spermatorrhoeát? Éppen az ellenkezőjét írták elő a férfiaknak, mint a hisztériával diagnosztizált nőknek: megtiltották nekik a maszturbálást, és testmozgásra utasították őket. Elsőre ez a „gyógyír” még egészen ártalmatlannak hangozhat, ám ha egy spermatorrhoeával diagnosztizált páciens nem tanúsított kellő önfegyelmet, sokkal, de sokkal kegyetlenebb kezelések következtek.
A maszturbáció visszaszorítására olyan orvosi beavatkozásokat dolgoztak ki, amelyek nemegyszer konkrét kínzással értek fel.
Ezek közé tartozott a herék és a prosztata akupunktúrás tűkkel való szurkálása, a végbélnyílás erőszakos kitágítása és a húgycső kiégetése is. Az ilyen és hasonló eljárások még akkor is rettenetes testi szenvedést okoztak, ha maradandó károsodás nem követte őket.
És ahogy az a viktoriánus korhoz illett, az önkielégítést megakadályozó brutális szerkezetekből sem volt hiány. Az 1876-os Stephenson-féle ondófolyásgátló lényegében egy ágyéktámaszhoz hasonlított: tüskés fémbélése a merevedést akadályozta meg, a hozzá tartozó ketrec pedig azt, hogy viselője kézzel a péniszéhez érhessen. A Jugum Penis, más néven „magömlésgátló gyűrű” hegyes acélfogakkal ellátott eszköz volt, amelyet a pénisz tövére rögzítettek.

Jean-Martin Charcot neurológus hipnózisbemutatót tart egy hisztériával diagnosztizált nőn a párizsi Pitié-Salpêtrière kórházban, 1885-ben
Az önkielégítés körüli erkölcsi pánik
A viktoriánus kor maszturbációellenes pánikja különösen súlyosan érintette a fiatal férfiakat. George Drysdale brit orvos például annyira szégyellte, hogy maszturbál és éjszakai magömlései vannak, és annyira rettegett attól, hogy emiatt megőrül, hogy képes volt megrendezni a saját halálát, és hátrahagyni a családját. A gyógyulás érdekében Drysdale több fájdalmas beavatkozásnak is alávetette magát: a péniszén például kiégetéses kezeléseket végeztek, hogy elpusztítsák az idegvégződéseket. Mindhiába – a brutális kezelések ugyanis nem hozták meg a várt eredményt.
Miután Drysdale felismerte, hogy bármennyire is szeretne, nem tud „kigyógyulni” a spermatorrhoeából, 1855-ben megjelentette A társadalomtudomány elemei, vagyis fizikai, szexuális és természeti vallás című könyvét, amely a maga korában merőben új szemléletet képviselt, és amelyben többek között a fogamzásgátlás és a szexuális szabadság mellett érvelt.
Hogyan tűnt el a férfihisztéria?
Az 1860-as évek elején az orvosi írásokban elkezdték megkülönböztetni az „igazi” és a „hamis” spermatorrhoeát. Utóbbit a kuruzslók téves diagnózisának tulajdonították, az „igazi” betegséget pedig már jóval ritkább állapotként írták le, amelyet csak képzett orvos ismerhet fel. A diagnózisok száma hamarosan meredeken csökkenni kezdett, és néhány év alatt lecsengett a korábbi „járvány”.
A spermatorrhoea körüli pánik ugyanakkor nyomot hagyott az orvoslásban. Hozzájárult ahhoz, hogy a szexuális panaszok kezelése bekerüljön a hivatalos orvosi gyakorlatba, és lendületet adott az urológia fejlődésének is. Az orvosok egyre határozottabban követelték, hogy ezekkel a problémákkal hozzájuk forduljanak a betegek, ne a kuruzslókhoz – még ha a két csoport módszerei között sokszor alig volt különbség.
A korábban szégyenletes, „titkos betegségekként” kezelt panaszok így fokozatosan a szexuális egészségről szóló orvosi gondolkodás részévé váltak. Bár a spermatorrhoea mára szinte feledésbe merült, története nemcsak a kegyetlen kezelésekről és a férfiassághoz kapcsolódó elvárásokról szól, hanem arról is, hogyan vált a szexualitás az orvoslás egyik önálló területévé.
Fotó: Getty Images Forrás: Bust
