Mese a valóságról
Én vagyok az a felnőtt, aki felnőtt fejjel sem képes levetkőzni a mesék iránti rajongását. Persze az igazán jó mesékről beszélek, amik egyszerre szólnak minden generációhoz, mint a Mijazaki filmek vagy éppen a Tenger dala. A Netflix bábfilm sorozatába, A Sötét Kristályba mégsem mertem sokáig belevágni, az volt az érzésem, hogy kizárólag a látványvilággal szeretné a gyanútlan nézőt a monitor elé szögezni. Mégis úgy alakult, hogy egy barátokkal töltött szombat estén valaki bedobta az ötletet: nézzünk bele. Bevallom, az első résszel mindannyiunknak meg kellett küzdenie. Nehéz volt befogadni a műfajt, megszokni a bábokat. Egy barátnőm noszogatására azért folytattam, és nem bántam meg. A Sötét Kristály: A lázadás kora a legszebb, legizgalmasabb és legaktuálisabb sorozat, amit ebben az évben láttam. A történet egy kristályól szól, ami a koboldok világának, Thrának az erejét adja, de őrzői, a szkeksziszek megcsapolják az erejét, és a bolygó pusztulásnak indul. Nem ez történik a Földdel is?
A szolgálólány testvére
Margaret Atwood, akit nemrégiben az angol királynő kitüntetett, 2013-ban írta meg a MaddAdam-trilógiát, ami most, az új kiadásnak hála, ismét szem elé került. A sorozat első részében egy apokaliptikus világban találjuk magunkat elhagyatott épületek között perzselő forróságban. Itt él a megöregedett és elgyötört Hóember, akit néha tökéletes szépségű, emberszerű lények látogatnak meg. A férfi visszaemlékezéseiből kirakósként áll össze a történet, amiből megtudjuk, hogy mi lett az emberiséggel, és mi történhet akkor, ha istenként avatkozunk a természet rendjébe. Letehetetlen és elgondolkodtató regény egy olyan korban, amikor mindent a tudomány hatalmára teszünk fel.
こんにちは
Miután elolvastam Fumio Sasaki Goodbye Things című könyvét beszippantott a minimalizmus filozófiája. „Átmariekondóztam” a szekrényemet és mindennapi mantrámmá vált a „csak azt veszem meg, amire szükségem van” mondat. Hamarosan magamon tapasztaltam, hogy a minimalizmus nem csak a tárgyakról szól, hanem például azokról a tevékenységekről is, amik nap mint nap vagy előre visznek vagy éppen hátráltatnak a céljaim elérésében. Így kezdtem el rendet tenni a telefonomon az appjaim között, minden időrabló alkalmazást töröltem. Helyettük olyanokat fedeztem fel, amik tényleg hasznosak. Letöltöttem egy meditációs appot, és így került vissza a telefonomra ismét a Duolingo. Gyerekkori álmom, hogy eljussak Japánba, annak idején egy zsebszótárból kezdtem el tanulni a nyelvet, hogy ha majd szembe jön a lehetőség, meg tudjam csillogtatni a japán tudásom vagy felismerjem az étlapon vagy a házak oldalán sorakozó hiraganákat. Hatalmas sikernek érzem, hogy néhány hét után pár szót ki tudok betűzni az aktuális anime stáblistájáról.
Az anyag neve: gyapjú
Néhány éve beleástam magam mindenféle északi boldogságfilozófiába. Megismerkedtem a hyggével, a lagommal, a sisuval. Eleinte csak érdekelt, hogy ők hogyan látják a világot, de rájöttem, hogy egy olyan ember, aki az év hat hónapját vacogással tölti, mást is tanulhat azoktól, akik képesek átvészelni a skandináv telet. Például azt, hogy a gyapjú melegít. Az első gyapjú felsőmet még egyetemista éveim alatt vettem a zsebpénzemből, természetesen ez volt a legvékonyabb és legolcsóbb darab, amit találtam, de valóságos ereklyeként viseltem. Még mindig megvan és szeretem, igaz, a napokban véletlenül átesett egy negyven fokos mosáson, ami némiképp megviselte.
Azóta pedig elkezdtem beszerezni a téli ruhatáram többi gyapjú darabját is, és gond nélkül átvészelek mínusz fokokat és hóvihart bennük. De nem csak azért szuper anyag, mert csodálatosan melegít, egy jó minőségű pulcsi túléli bármelyik pamut vagy poliészter társát, ráadásul, ha már kiszolgált minket, könnyen lebomlik.
