Általában a nyugalom kísérőszavaként bukkan fel a közbeszédben a sztoikus jelző, és az idei, finoman szólva is hullámvasútként megélt év a maga válságaival, a járvánnyal, a természeti katasztrófákkal, az emberi veszteségekkel, és mindezeknek a tragédiáknak a lecsapódásával a mindennapjainkra, a személyes megküzdéseinkre, mintha csak erre a szóösszetételre szomjazott volna. Ahogy sokan a középiskola óta először vették ismét a kezükbe a Dekameront, mert kellett egy recept a járvány túlélésére, és ezt senki nem tudja olyan életigenlően prezentálni, mint Boccaccio, úgy mások egy másik, szintén járványban edződött szerző írásait fedezték fel újra. Ki gondolta volna, hogy a sztoikus filozófuscsászár, Marcus Aurelius, és az Elmélkedések című műve még 2020-ban is időszerű lehet?
A sztoicizmusnak könyvtárnyi irodalma van, de ezen nem feltétlenül kell átrágnunk magunkat ahhoz, hogy az elveiből néhányat megpróbáljunk átültetni a gyakorlatba. A sztoikusok úgy gondolták, hogy az életben az a legfontosabb, hogy valamifajta morális bölcsesség szerint éljünk, ami így elsőre talán elnagyolt és megfoghatatlan, de ha részeire bontjuk, már érthetőbb lehet, és ami a legjobb: az elveket személyre szabhatjuk, a saját élethelyzetünkhöz igazíthatjuk. A sztoikusok ezt a morális bölcsességet egyrészt olyan erényekre alapozzák, mint a bátorság, az önuralom, a tisztességesség, a kedvesség vagy az igazságosság. De ha a cselekvés irányából akarunk közelíteni, akkor a sztoikus filozófia egyik legolvasottabb modernkori népszerűsítőjét, Ryan Holidayt idézve azt mondhatjuk, a lényeg, hogy kontrolláljuk az érzékelésünket, cselekedjünk körültekintően, és fogadjuk el önként, amit nem tudunk megváltoztatni. Ez utóbbi különösen hasznos lehet olyankor, amikor nagy a felfordulás körülöttünk – például épp járvány van. A sztoikusok szerint ugyanis a jót magunkban és a cselekedeteinkben kell keresnünk, éppen ezért a leggyakrabban azt kérdezik maguktól: mi múlik rajtam egy adott helyzetben?
Szerző: Vándor Éva Fotó: Getty Images
