Mármint olyan, amit a szomszéd pár végigszexel. Nem egyszerűen hosszan vagy többször, hanem szó szerint így: végig. Én is sóhajtok, persze nem úgy, hanem fáradtan és lemondóan: ez most már az élet része, harcolni kár, ideje előkeresni inkább a füldugót.
Tizensok éven át úgy gondoltam a negyven négyzetméteres, napfényes belvárosi kis lakásomra, mint a béke szigetére, ahol már az előszobában homlokon csókol a nyugalom, betakar a harmónia és a csend. Nem csak én érzem így, barátok, rokonok, külföldi ismerősök jönnek hozzám rendszeresen aludni vagy átmeneti szállásra lelni pihenés, válás, pénzügyi csőd, átmeneti hajléktalanság esetén, hogy aztán kisimulva, feltankolva fussanak neki a holnapnak. Otthonom, bár nem Lakáskultúra-kompatibilis, bohém hangulata ötcsillagos.
Ebbe a giccses harmóniába rondított bele pár hónapja egy kedves, fiatal pár, amely kivette a szomszéd lakást. Már az első nap megtöltötték a teret nevetéssel, ugratással, szerelemmel, technóval, sorozatokkal – és töménytelen mennyiségű szexszel, amiből azóta sem adtak alább: nem telik el nap orgazmus nélkül, reggel eggyel, este olykor kettővel, hárommal. Persze az öröm ellen semmi kifogásom, de a lakásokat elválasztó fal vékonyságával már annál inkább: zavarbaejtően sokat hallok a szenvedélyes szexből, ami (legnagyobb szomorúságomra) semennyire nem izgató.
Amikor először hallottam őket, titkon bíztam benne, a buja hangokból átszűrődik majd annyi, ami még nem illetlen, de mégis pikáns fűszert hint a libidómra, de csalódnom kellett: egy olcsó pornóforgatáson érzem magam, ahol a főszereplők lohasztóan túljátszák az extázist.
Bár ezek után fülelni őszintén nem akarok, az elmúlt pár hónapban volt szerencsém megismerni szomszédaim szexuális forgatókönyvét. A füleim már az első ártatlan kacajból felismerik az előjátékot: a fiú mindig csikizéssel közelít, a lány megjátssza, hogy nem szereti az ilyet, pár percen belül pedig már ő az, akinek a torkából felszakad egy mély, állati nyögés – ami amolyan startpisztolyként tüzeli be a folytatást. Általában ezen a ponton rakom be az obis ipari füldugóimat, vagy indítom el a Spotifyt, mert nemhogy lázba nem hoz az egész, ideges leszek, hogy nap nap után újra jegyet kell váltanom egy szexfilmre, ami leginkább egy disznóölésre hasonlít. A vad tempóból egy pillanatra nem adnak alább, azt maximum egy-egy hangosabb popsipaskolás, karfeszítés és hajtépés színesíti. Ezt leszámítva izzadt csattogást és színlelésszerű sikoltozást hallok, hogy aztán azért szurkolhassak, hogy legyen mielőbb vége.
Ahogy az időközben kiderült, nem csak én kapok a jóból, a másik szomszéd a liftben hozta szóba, hogy többet hall, mint szeretne, ráadásul ő volt annyira bátor, hogy ezt meg is mondja a fiatal párnak. A fiatalok bár megígérték neki, hogy visszavesznek és a hangszigetelésen is elgondolkodnak, ebből azóta sem teljesült semmi -–sőt időközben nyár lett, az ablakok éjszaka tárva-nyitva, így most már egy egész utca hallhatja egy fiatal szerelmespár lázas hörgését.
Van egy olyan érzésem, őket sem indítja be a hangjáték.
Szerző: P. J.
