„Téged néz!”, „Nem, téged”. Persze ez csak udvariasság, mindketten azt szeretnénk, és titokban azt is reméljük, hogy minket néz. Gyönyörű srác, ordít róla, hogy külföldi, magas, sötét haj, borosta. Ő is egy haverjával van, szinte pofátlanul néz az asztalunk felé, és mi mindketten visszamosolygunk rá. Alig pár perc múlva oda is lépnek hozzánk, kedvesek, franciák, félszegen mondják, hogy csak azért vártak, mert úgy látták, itt Magyarországon nem divat az ismerkedés, mindenki csak áll a két-három fős baráti körében az italába feledkezve, mintha nem is akarnánk tudomást venni róla, hogy egy közösségi eseményen veszünk részt éppen. Hálás tekintettel bólintunk, hát igen, a legtöbb pénteken mi is ezt csináljuk, és most annyira jóleső, hogy ez a két srác mégis idejött hozzánk. Végignézek magamon: elég friss-e a hajam, látszik-e az a néhány pluszkiló a pulcsi alatt, egyáltalán jól néz-e ki ez a pulóver? Mást kellett volna felvenni, több smink kellett volna, megmoshattam volna a hajam indulás előtt, bezzeg a barátnőm: vékonyabb, feszesebb rajta a ruha, hosszabb a haja, világos a szeme, ragyog a sötétben. Persze, hogy azt reméltem, hogy engem néz, de közben nyilvánvalóan tudtam, hogy őt, mert miért is nézne rám, mikor ő itt van mellettem?
Fél óra is eltelt már, de mi még mindig nem jöttünk rá, melyikünk tetszik neki. Érzem, hogy a barátnőm nyeregben érzi magát, és bár alapvetően én is rá tippelnék, ez a srác mégsem viselkedik egyértelműen, túl sok figyelmet szentel nekem, túl mélyen néz a szemembe, túl közel áll hozzám. És ahogy telik az este, elkezdem azt érezni, hogy talán mégis inkább felém húz. A barátnőmnek nem mondom, mindketten tudjuk, hogy ő a szebb, nem lehetek nevetséges, nem versenyezhetek vele. De a srác közben egyre egyértelműbben velem akar lenni, olyannyira, hogy az szinte már kínos, ellentmond az univerzum szabályainak, és én nem akarom beleengedni magam, hogy még jobban fájjon, ahogy csókolózni látom őket a táncparketten, miközben én udvariasan elbeszélgetek a haverral, hogy aztán elköszönjenek, és mohón, izgatottan siessenek haza, amíg én egyedül éjszakaira szállok.
A szex akkor is kényszer, ha magadat erőszakolod meg
Rengeteg fiatal lányt hajszol örömtelen, nem kívánt szexuális együttlétekbe a csoportnyomás vagy saját bizonytalanságuk, a rossz élmények pedig akár hosszútávú szexuális problémákhoz is vezethetnek. Pedig kényszerből szexelni sosem szabad, a szexualitásról beszélni viszont egyenesen kötelező lenne.És aztán mégis velem jön haza, a barátnőm csalódott és értetlen, én boldog, de legalább annyira értetlen vagyok. És amikor engem ölel, és az én meztelen testemre néz csodálattal, akkor arra gondolok, hogy nahát, neki tényleg én tetszem, és akkor hirtelen annyira egyértelművé válik, amit minden péntek este elfelejtek, hogy nincs külső, objektív mérce a szépségben, hogy mindenkinek más a szép, és hogy én csak azért nem vagyok képes magamban meglátni azt a szépséget, amit a barátnőimben úgy irigyelek, mert valójában nem szeretem magamat. Képmutató lenne azt állítani, hogy a háromórás ismeretséget követő egyéjszakás kalandok nem a külsőségekről szólnak, szóval hiába gondolom sok év távlatából, hogy a szépség, a külső, ha nem is teljesen mellékes, de mindenképpen csak egy faktor a két ember közti kapcsolódásban, az ilyen esetekben azért egy kicsit hangsúlyosabb tényezők. De szépség alatt nem a domináns ideálokra, arcszimmetriára, Kardashian-kontúrra vagy 34-es méretre kell gondolni, vagyis lehet, csak épp teljesen felesleges, mert simán megeshet, hogy annak a srácnak a 38-ast hordó, izgalmasabb orrú, a nyugati szépségideál elvárásainak valamivel kevésbé megfelelő lány kell.
De ez még mindig nem annyira fontos. Amikor hosszú idő távlatából visszagondolok arra az estére, akkor inkább az jut eszembe, mennyire kár, hogy az akkori önmagam csak attól tudta értékesnek érezni magát, ha szép férfiak vágyának tárgya lett. Milyen szomorú, hogy bár alapvetően nem szerettem a testemet, de amikor az a férfi rám nézett, akkor képes voltam én is szépnek látni magam – persze amikor elment, ez a hatás csak néhány hétig tartott ki, és a külső megerősítés eltűnésével az én önbizalmam is elpárolgott. Milyen érthetetlen, hogy egy szép férfi jelenlétében azonnal barátnőkből riválisok lettünk, hogy – tudatosan, tudattalanul – ahogy ez a srác megjelent, mi rögtön elkezdtünk versenyezni egymással. Amikor azt hittem, hogy tisztában vagyok a médiában felmutatott szépségideálok hamisságával, a patriarchátus férfitekintetének elnyomó hatalmi technikáival és a valódi belső értékekkel, akkor egy sima péntek este is sikerült belesétálnom az összes csapdába, hogy aztán egy idegen férfi aktuális ízlésétől függően egy darab szarnak, vagy istennőnek érezzem magam. És eszembe jut az is, hogy (bár ezt talán magamnak sem vallottam be akkor) elégtételt éreztem, amiért legyőztem a barátnőmet, a „szebb lányt”, pedig az ismerkedésnek sosem kellett volna a versenyről szólnia.
Nem tudom, hogy érezném magamat ma, ha újra ott találnám magam egy buliban a barátnőim körében, szingliként, a sarokban álldogáló férfiakat mustrálva. Hogy számítana-e az évek alatt megszerzett tudás, vagy elég újra belekerülni egy ilyen helyzetbe, és máris kicsinek és „csúnyának” érezném magam, és megint irigyen néznék a körülöttem álló nőkre, és kétségbeesetten a férfiakra, hogy valaki végre visszaigazolja, én is értékes, én is szép vagyok (végül is akkoriban ez a kettő elválaszthatatlanul összefonódott). A húszas éveim azok az idők voltak, amikor még elképesztően távol voltam az önszeretettől, de azóta változott a helyzet, formálódtam, elfogadtam, új fontossági sorrendet írtam. Mégis attól félek, olyan mélyen magunkba szívott hatások ezek, amiktől leginkább a szerencsésen alakult, megváltozott élethelyzetem segített megszabadulni, és csak reménykedni tudok benne, hogy már soha nem kell megtapasztalnom ezeket a pusztító érzéseket.
Fotó: Unsplash.com
