Az előző bejegyzésemben arról beszéltem, hogy mi a valódi önbizalom alapja. Arra jutottunk, hogy az önbizalom alapját az a tudat, és az az érzés adja, hogy „elég jó vagyok így, ahogy vagyok”. Ez a tudat olyan, mint egy szikla, aminek a tetejére aztán rá lehet pakolni egy csomó dolgot: sikereket, eredményeket, szakmai vagy személyes elismeréseket. A lényeg az, hogy az „elég jó”-ság érzését nem az adja, hogy miket pakolunk rá a sziklára, az maga a szikla.
Talán most azt gondolod: „értem a hasonlatot, de valahogy mégsem érzem azt, hogy elég jó lennék… továbbra is ott vannak bennem a félelmek, kételyek, szorongások, hogy valójában nem vagyok elég okos, elég szép, elég ügyes, nem csinálom elég jól se a munkámat, se a magánéletemet, és egyszer úgyis lebukom, és akkor majd ki fognak nevetni az emberek, el fognak hagyni, le fognak cserélni…”
Ez a gondolkodásmód, hogy „nem vagyok elég …, nem csinálom elég jól …”, nagyon hasonlít arra a gondolkodásmódra, hogy „nincs elég pénzem, nincs elég időm” stb. Az, hogy valami nem elég, vagy valamiből nincs elég – ez a kettő egy tőről fakad. Ezt pedig úgy hívják, hogy hiánygondolkodás.
Az a helyzet, hogy amíg ezek a gondolatok kattognak bennünk, addig belül hiányt élünk meg, és ezt a hiányt – tudattalanul – kívülről próbáljuk betölteni.
Például egy kapcsolattól reméljük azt, hogy betölti a szeretetszükségletünket. Vagy a munkánktól várjuk azt, hogy megadja nekünk az értékesség és a pótolhatatlanság érzését. Esetleg az ételtől reméljük azt, hogy legalább amíg finom falatokat eszünk, addig is kellemesen, szeretve érezzük magunkat. De bizonyára te is tapasztaltad már azt, hogy ezek a dolgok csak ideig-óráig töltenek fel minket. Egy-egy jó pillanat után talán fürdünk a boldogságban, de néhány perccel vagy órával később, amikor a pillanat elillant, visszatérnek a korábbi „nem elég, nincs elég” gondolatok, és velük együtt a félelmek és kételyek is. Hogyan lehet ebből a mókuskerékből kitörni? A megoldás az, hogy mélyebbre kell menni. Ezt nem lehet a felszínen megoldani.
Az az igazság, hogy ezek az érzések nagyon személyes és intim érzéseknek tűnnek – pedig valójában univerzálisak. És mit lehet kezdeni velük? Egyszerűen csak vedd észre ezeket az érzéseket, lásd meg, hallgasd meg és fogadd el őket, sőt öleld át őket magadban. Igen, ezeket a kényelmetlen, feszítő, torokszorító érzéseket. Ők ugyanis jelzések a bensődből: a lelked jelez ilyenkor, hogy egy kis szeretgetésre vágyik. És ki tudja ezt megadni neki? Te. Nem a párod, nem a főnököd, nem a szüleid, a barátaid, a pszichológusod, a lelki vezetőd, vagy akárki más. Csak te egyedül.
Szerző: Nagy Anikó (pszichológus, coach) Fotó: Getty Images
A cikk folytatását keresd Anikó oldalán!
Olvass tovább!
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
