Férfinátha: csak hőemelkedése van, de már haldoklik

2022. szeptember 07.
Az egész csak egy hiszti, hogy figyelmet kapjanak és kiszolgálják őket? Vagy a férfiak szervezetét tényleg jobban megviseli a legenyhébb megfázás is? Vajon létezik az úgynevezett férfinátha? A marieclaire.hu szerkesztőségén belül egy mini közvéleménykutatást végeztünk.

Minden alkalommal ugyanaz a menet. Ha a pasim és én egyszerre kapunk el egy betegséget – legyen az akár csak egy egészen enyhe megfázás –, biztos lehetek benne, hogy kettőnk közül őt fogja jobban megviselni a dolog. Míg én általában próbálom lábon kihordani a betegségét, őt azonnal és napokra ledönti a férfinátha.

Nem volt ez másként néhány héttel ezelőtt sem, mikor is az egynapos fesztiválozásunk után mindkettőnket elkapott valami kórságot. Hétfőn voltunk kint a Szigeten, majd szerda délután szinte percre pontosan egyszerre jelentek meg a tüneteink. Nekem a torkom kezdett fájdogálni, míg a pasim egy konkrét tüsszögésrohamot kapott, majd maratoni orrfújásba kezdett. Estére már mindketten köhögtünk, szörcsögtünk, eléggé levertek lettünk, másnap reggelre pedig úgy éreztük magunkat, mintha átment volna rajtunk egy úthenger. Mivel a barátom éppen a nyári szabadságát töltötte, ébredés után fogta magát, visszaheveredett a kanapéra forró teát kortyolgatni – na meg persze látványosan szenvedni. Nekem nem igazán volt választásom. Nekiültem az aznapi munkámnak, és próbáltam nem tudomást venni a szervezetemen egyre jobban eluralkodó betegségről.

ferfinatha

A kellemetlen tüneteket még csak-csak ignorálni tudtam volna, a pasim hangos sóhajait, hörgéseit letargikus megjegyzéseit viszont már kevésbé. Nemsokára a lázmérő is előkerült – amit innentől kezdve egy héten keresztül minimum óránként bedugdosott a hóna alá. Mivel látta rajtam, hogy kicsit szkeptikusan figyelem a szenvedéseit, az első mérés után egy „na ugye”  kifejezéssel az arcán a kezembe nyomta a mérőt, hogy én is meggyőződhessek róla, ő bizony tényleg halálán van.

37,2 fok. Nincs mese, ez már hőemelkedés.

Fogtam magam, én is megmértem a lázamat, ám nekem csak 37-et mutatott a kijelző. A barátom bölcsen meg is jegyezte, hogy ez a két tized a magyarázat mindenre. Érthető, hogy én ilyen jól viselem a dolgot, hiszen 37 fokkal még ő is boldogan szaladgálna a kertben. Na de a 37,2. Az már egészen más. Örüljünk, ha egyáltalán az estét megéri. Nem volt hát mit tenni, a felelősség innentől az enyém volt, hogy megpróbáljam valahogy életben tartani. Igaz ugyan, hogy elvileg (és gyakorlatilag is) dolgoztam aznap, én voltam az, aki munkaidőben elbattyogtam a gyógyszertárba beszerezni egy kis aszkorbinsavat, utána irányba vettem a drogériát hozni még néhány doboz gyógyteát, és persze a boltba is beugrottam friss gyümölcsökért és zöldségekért.

Természetesen mindeközben én is rosszul éreztem magam, és nekem is további 5-6 napra volt szükségem, hogy teljesen rendbe jöjjek. Ám vele ellentétben én próbáltam – és próbálom minden hasonló esetben –, amennyire csak lehet, nem elhagyni magam. Hiszen nőként az utóbbi 22-23 évben már bőven hozzászokhattam, hogy rajtam kívül az ég világon senkit nem érdekel a nyomorom. Több mint két évtizede minden egyes hónapban menetrendszerűen eljön az a 2-3 nap, amikor legszívesebben picire összegömbölyödve, fájdalomcsillapítókkal teletömve bújnék el az ágyamban a feladatok elől. Ha tehetném, de sajnos nem tehetem. A nők menstruációs fájdalma ugyanis nemcsak, hogy nem érdekli a társadalmunkat, de előszeretettel el is bagatellizálják azt (úgy, mint a nők minden egyéb fájdalmát). Ezzel párhuzamosan pedig bennünket is már kislánykorunktól arra kondicionálnak, hogy elhiggyük: a fájdalom és a kellemetlenség a nők életének természetes velejárója, amivel egyszerűen csak meg kell tanulnunk együtt élni.

Szóval a teóriám szerint én nőként azért viselem 100-szor jobban a különféle betegségeket, mint a barátom, mert volt rá bő két évtizedem, hogy hozzászokjak az életemet megkeserítő fájdalomhoz, és ez idő alatt megtanultam, hogy hiába görcsölök vagy tör rám a hányinger, iskolába járni vagy dolgozni menni, így is, úgy is kell.

Na de térjünk vissza a cikk legelején említett férfináthához. Magát a szót biztosan nem kell bemutatni senkinek, hiszen az őszi–téli időszakok gyógyszerreklámjai az utóbbi években idehaza is meghonosították az eredetileg angolszász országokból származó kifejezést. Az angol man flu kifejezés még a a Cambridge és az Oxford szótárakban is szerepel, a meghatározása szerint pedig a következőt jelenti: „a férfinátha az, amikor a nátha vagy más enyhe betegség tüneteit láthatóan eltúlozva éli át egy férfi”. Találó a leírás? Szerintem nagyon! Nem szeretem a sztereotípiákat, de egész egyszerűen a saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a férfiak – legalábbis azok, akikkel valaha is kapcsolatban álltam – kifejezetten szeretnek látványosan szenvedni egy-egy egyáltalán nem súlyos betegség esetén.

A férfinátha-kutatás

Kyle Sue kanadai kutató és háziorvos viszont teljesen másképp gondolkozik a problémáról. Ő volt az az orvos, akinek a tanulmánya 2017-ben az egész világon szenzációt keltett: Sue nem kisebb feladatba vágta a fejszéjét, be akarta bizonyítani, hogy a férfinátha egy biológiailag létező dolog, és nem csak egy hiszti, ahogy az emberek – bevallom én is – hajlamosak gondolkodni róla. Kyle Sue egyébként azért készítette el ezt a kutatást, mert férfiként ő is gyakran került a gonoszkodó megjegyzések céltáblájára.

A kutatása a British Medical Journal karácsonyi különszámában jelent meg – ebben a kiadásban a szokásosnál furcsább, viccesebb tanulmányokat szoktak közölni –, az eredményét pedig pillanatok alatt felkapta a nemzetközi média. Sue az írásában egy maroknyi korábbi tanulmányt átvizsgálva a következőket állapította meg:

  • Egy amerikai tanulmány szerint a férfiak nagyobb valószínűséggel halnak meg influenzában, mint az azonos korú nők.
  • A nők talán jobban reagálnak a védőoltásokra – bár néhány tanulmány szerint a nőknél több helyi és szisztémás reakciót vált ki az influenza elleni oltás, mint a férfiaknál.
  • A férfiak immunrendszere gyengébb lehet, mert a tesztoszteronhormonok elnyomhatják azt. A magas tesztoszteronszintű férfiak kevésbé reagálnak az influenza elleni védőoltásra.
  • A nők nagyobb valószínűséggel vesznek ki szabadságot, ha az influenza korai tüneteit tapasztalják.

Ezekből az adatokból az orvos végül azt a következtetést vonta le, hogy a férfinátha nem csak egy hiszti, igenis biológiai okai vannak.

Sue tanulmányát az egész világ leközölte és készpénznek vette, holott szakértők véleménye szerint az orvos kutatásából nem igen lehet messzemenő következtetéseket levonni. A legtöbben azt vetették fel, hogy Sue túlságosan kevés tanulmányt vizsgált meg, ráadásul némelyik egy egyszerű önbevallásos felmérés volt. Ha van is biológiai meghatározottsága a férfináthának, a kritikusok szerint ez a tanulmány nem tudta kétséget kizáróan bebizonyítani. A Sue kutatására érkezett kritikák viszont már kevésbé érdekelték az újságírókat.

Jöjjön a mi mini közvélemény-kutatásunk!

De hogy ne csak az én tapasztalataimról legyen szó, megkértem a munkatársaimat is itt a marieclaire.hu-nál, hogy meséljék el, náluk ki hogy szokta viselni a betegeskedést. Vajon ők szenvednek jobban vagy a férfi partnereik?

ferfinatha

Mindig meg akar halni

Nálunk a párom mindig meg akar halni, ha beteg, de mintha ő jobban is várná a segítséget, mint én hasonló esetben. Ő elég látványosan szenved, és valamiért azt hiszi, hogy ezt a nők tényleg jobban bírják.

Nem volt hajlandó bevenni semmi gyógyszert

Amíg meg nem születtek a gyerekeink, sőt, egészen addig, míg óvodások nem lettek, minden a szokásos leosztás szerint zajlott: a férjem nagyon szenvedett már egy kis náthától is. Bár engem nem is az zavart ebben, hogy szenved egy férfi ilyenkor, hanem az, hogy annyira átéli a szenvedést, hogy nincs ideje gyógykezelni sem magát. Nem hajlandó bevenni semmi gyógyszert, elmenni orvoshoz, stb.

Aztán jöttek az ovis kórságok. Valahol félúton aközött, amikor ugatós köhögéssel, hörgőcskegyulladással ölben vittem a húszkilós gyereket a sürgősségire a csillapíthatatlan, 40 fokos lázzal (a férjem is beteg volt, náthás, otthon maradt a másik beteg gyerekkel, mesét olvasott neki az ágyban fekve), és amikor elájultam az óvodában, mielőtt rajtam is kitört volna a hányós-hasmenéses vírus, a férjem magától rájött, hogy egyáltalán nem oké és iszonyatosan igazságtalan, hogy a nőnek betegen is ugyanúgy tolni kell a társadalom szerint az anyaságot, lábon kihordva minden betegséget, míg ő vígan kiheverheti ugyanazokat a kórságokat, emiatt sokkal enyhébb tünetekkel ússza meg.

Azóta eltelt hét év, voltunk náthásak, köhögősek és covidosok is, de a férjem is hősiesen viseli a betegségeket. És ha még hajlandó kimosni az arcüregét, orrcseppezni, netán bevenni a köptetőt (szigorúan tabletta formában persze) és az ibuprofent, akkor még azért sem szólok, ha az arcára a különböző hétköznapi teendők elvégzése közben a lelkesedés helyett egy kis mártírság ül ki ilyenkor.

Ha egy férfi igazán beteg…

A mondat sokkal inkább kezdődhetne így: ha egy férfi beteg, akkor igazán beteg. A környezetemben élő férfiakra eléggé jellemző, hogy egy foltot a karjukon is hosszan, napokig kell vizsgálni, hátha komolyabb a baj. Az exférjem nem volt gyakran beteg, szerencsére, mert azokon a napokon még egy pohár vízért is fájt felállnia. De az egyik kedvenc történetem, amikor hajnalig kellett a földön ülnöm a kanapén fekvő párom mellett a kezét szorongatva, mert „halálán” volt. Megevett egy nagy tál cseresznyét ültő helyében, amitől gyomorgörcse lett, és komolyan egy ideig velem is elhitette, hogy ebbe lehet, hogy bele fog halni. Azért sejtettem, hogy a cseresznye nem öli meg. Csak feküdt a kanapén és nyögött, finoman megkérdeztem, hogy én közben azért elmehetek-e aludni olyan éjfél körül, de persze nem volt vevő rá, ki kellett tartanom nekem is. Amikor hajnali 3-kor ülve kicsit elaludtam, még kicsit meg is sértődött. Utólag persze nevettünk az egészen.

Az anyukájára is képes megsértődni, ha nem látogatja meg

Én nem szeretek orvoshoz menni, inkább az a csendben haldoklós vagy némán szenvedő típus vagyok, emiatt kerültem többször is életveszélybe. Vagy mert nem akartam „hülyeségekkel zavarni” az orvosokat, vagy mert éppen tinikoromban egy Valentin-napi buli fontosabb volt, mint egy perforált vakbél. Utóbbi esetben végül pont Valentin-napon vitt be a mentő, és a buli helyett is egy hétig az intenzíven voltam. A családban mások sokkal felelősségteljesebbek, a nővérem mindig azonnal megy, ha kell, éjszaka is, és nem viccel el semmiféle tünetet. A pasim viszont egyrészt szinte soha nem beteg, és mivel katonasulit végzett, valahogy kicsit gyengeségnek is tartja a betegséget. Emiatt elég sok konfliktusunk volt, pláne mióta gyerekünk van. Mivel én tudom, hogy a gyerekre nem akarom kiterjeszteni a felelőtlenségemet, de hisztérikus anyuka sem szeretnék lenni, igyekszem megtalálni a középutat. A pasim viszont „majd erősödik az immunrendszere” felkiáltással sok ijesztő tünetet is besöpör a szőnyeg alá, mondván, hogy szerinte túlizgulok mindent. Hagyjuk csak izzadtan futni a kruppos másfél évest a szélben, mezítláb, majd jól megerősödik… Szerencsére az ő nővére olyan, mint az enyém, és mivel van gyereke, pontosan tudja, hogy milyen tüneteket kell komolyan venni, és ilyenkor egy-egy intenzív beszélgetéssel segít jó útra terelni a pasimat, aki a sok TEDx-előadás és az emberi agyról és az univerzumról szóló dokumentumfilmek ledarálása miatt a gyerek életben tartásának és nevelés téma szakértőjének is érzi magát.

Amikor beteg, akkor viszont látványosan és nagyon az. Ő, aki a 39 fokos lázas gyerekünknél még a lázcsillapító jogosultságát is megkérdőjelezi néha, ám amikor ő lázas, az anyukájára is képes megsértődni, ha nem látogatja meg. A betegség témakört leszámítva egyébként harmonikus, racionális, meleg lelkű és épelméjű, ahogyan szerinte meg én is a betegség kapcsán vagyok csak egy „hisztérikus anya”, (aki a koronavírusos unokahúgok közé a pozitív teszt 4. napján sem engedte az egyéves, amúgy is náthás gyerekét játszani.)

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!