Amikor a fővárosba költöztem, először kollégiumban éltem, ebből kifolyólag pedig a személyes terem és az általam használt tárgyak mennyisége igencsak limitált volt, meg kellett tanulnom másokhoz alkalmazkodni. Nem fértem el, az életemet kellett Budapestre hurcolnom, szobatársak jöttek-mentek körülöttem, új világnézettel, szokásokkal, szeretnivaló tulajdonságokkal és rigolyákkal. A korábbit mindig szerettem, az újakat pedig ki nem állhattam.
Három kollégiumi év után elköltöztem életem első albérletébe. Nem volt ismeretlen számomra a lakás, többször is jártam ott, és ezeknél a rövid látogatásoknál mindig nagyon tetszett. A költözés után viszont mégis utáltam, csúnyának láttam a konyhát, a fürdőszobát, a saját szobámat, a bútorokat. Egyszerűen semmiben nem láttam meg a szépet és a jót. Úgy éreztem, hogy engem folyamatosan csak büntet az élet: amíg a barátaim cuki és komfortos albérletekben laktak, én egyszerűen nem tudtam sem otthonosan érezni magam. Úgy éreztem, ennél még a kollégium is jobb. Persze, ahogy teltek a hetek, észrevétlenül a szívembe lopta magát a kis budai lakás.
De a szűkebb környezetem mellett a tágabbal is problémáim voltak: ki nem állhattam Magyarországot sem, úgy éreztem, (kis túlzással) bárhol jobb lenne, mint itthon. Nem sokkal később, 2020-ban megkaptam az Erasmus-ösztöndíjat a görög fővárosba, és már május végén ott villogott a szemem előtt a szeptemberi utazás dátuma. Ahogy közeledett a költözés napja, hirtelen már előre kezdtem hiányolni Budapestet, sőt az egész országot. Hónapokkal korábban sirattam a barátaimmal közös programokat, amiket a távollétem miatt ki kell majd hagynom, fájt a szívem a kulturális életért és azért, hogy hónapokig nem láthatom a családomat.
Ennél nem nehezebb, de szintén elég nagy fejtörést okozott az, hogy mégis hogyan fog beférni fél évre elegendő ruhamennyiség és csetresz egyetlen bőröndbe. Már évekkel ezelőtt leszoktam arról, hogy mindent fast fashion boltokban vegyek meg, de „hála” a turkálóknak és a másodkézből megszerezhető kincseknek, az általam birtokolt ruhamennyiség nemhogy kevesebb lett, hanem egyre csak nőtt. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy az éves rendszerességű kempingezések és a pár napos utazások megtanítottak arra, hogyan férjek el 4-5 napra, vagy akár egy teljes hétre is egyetlen hátizsákban.
Én, aki a megszokott kis zugomban végre érzem jól magam a megszokott tárgyakkal körülvéve, összecsomagoltam 27 évet, hideg és meleg időre való ruhákat, kiegészítőket és néhány apróságot egyetlen bőröndbe, majd nyakamba vettem a világot. A csodálatos, napfényes és éjjel-nappal zsibolygó Athén városában azonban először sehogy sem tudtam boldognak érezni magam. Nem szerettem a környéket, ahol laktunk, a szűnni nem akaró hangzavart, egyszerűen mindenben csak és kizárólag a rosszat láttam. Hiányzott a vérszerinti és a választott családom, és az első két hétben kilókat fogytam le amiatt, hogy alig bírtam enni. Röviden: borzalmas társaság lehettem.
Ahogy teltek a napok, egyre csak rosszabbul és rosszabbul éreztem magam. Két csodálatos, élményekkel teli hét telt el úgy, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy átéljem az örömöket. A negativitásom addig fajult, amíg hatalmas veszekedés kerekedett belőle, miután a barátom megelégelte a tizennégy napja szüntelenül rázúduló panaszáradatot. Ekkor kaptam észbe: egy egész szemesztert tölthetek az európai kultúra bölcsőjében, a tenger mellett, a kedvenc országomban, és még csak meg sem próbálom élvezni és kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.
Leültem hát a naplóm elé, és számot vetettem azokról a dolgokról, amikkel a saját magam felszabadulását gátoltam. Nem mondom, hogy megváltottam a világot, de hirtelen kiszúrta a szememet pár apróság, amikre magamat azóta is rendszeresen emlékeztetve ma már sokkal könnyebben lendülök át az életemben bekövetkező fordulatokon.
A változás nem feltétlenül rossz
Attól még, hogy valami szokatlan vagy elsőre kényelmetlen, még rengeteg csodás lehetőséget rejthet magában. Ilyen például a költözés is, legyen szó egy másik országról, vagy csak egy új albérletről a megszokott városon belül. A költözés alkalmazkodásra tanít és rugalmasságra ösztönöz, hiszen a pakolásnál megszabadulsz egy csomó kacattól, illetve meg kell ismerned és szoknod egy új környéket is.
Ha másokkal költözöl össze, akkor új barátokat szerezhetsz, akikhez alkalmazkodnod kell, ráadásul meg kell tanulnod ismét otthont teremteni egy idegen helyen. Ha pedig mindez egy másik országban történik, akkor megismerhetsz egy teljesen új kultúrát, ami egy bizonyos idő után, ha akarod, ha nem, valamennyire a részeddé válik és örökké hatással lesz rád.
Tető a fejem felett
A gyomromat szorongató érzés tulajdonképpen nem volt több, mint nagybetűs first word problem, azaz csupa olyan apró kényelmetlenségnek hagytam, hogy eluralkodjon felettem, ami az emberiség nagy része számára csak álom. Amíg van hol aludnom, van tető a fejem felett és a legvégső esetben is segítséget tudok kérni a családomtól, ha nehézségekbe ütközök, panaszkodni luxus.
Nem tetszik az új egyetem? Rengeteg lány számára elérhetetlen vágy, hogy intézményesített keretek között tanulhasson. Megint új albérletbe kell költöznöm? Sok gyereknek még saját szobája sincs, nem beszélve azokról, akiknek az utcán kell aludniuk. Nehezen szokom meg a külföldi életet? Milliók kényszerülnek elhagyni az országot vagy kontinenst, ahol felnőttek, mert az otthonukban háború zajlik, én viszont tanulás és tapasztalatszerzés céljából léptem át a határt.
A komfortzóna jó hely, de nem elég
A komfortzóna biztonságot és megnyugvást ad, de ha nem lépünk ki belőle, akkor soha nem ismerjük meg önmagunkat, és nem is élünk igazán. Gyerekkoromban, a nagyszüleim vidéki tanyáján kedvemre dagonyázhattam a sárban, lehettem koszos és boldog gyerek, ház(táj)i állatok között nőhettem fel, pottyantóst használtam és dézsában fürödtem, amihez üstben melegítettük a kútvizet, mégis a lehető legkényesebb felnőtt vált belőlem. De annyira, hogy az első alkalommal lehetetlen vállalkozásnak tűnt három napon keresztül sátorozni egy kempingben, ahová csak egy hátizsáknyi holmit viszek magammal – túl is lőttem a célon.
Ez a hétvége, majd az éves rendszerességű visszatérésünk megtanított arra, hogy a boldogsághoz sokkal kevesebb dologra van szükségünk, mint gondolnánk. Az Athénban töltött hónapok pedig csak igazolták a felismerést. Miután hazajöttem Görögországból, alapos szelektálásnak vetettem alá az itthon hagyott holmimat – bár az azóta eltelt másfél évben ismét betömködtem a felszabadult lyukakat, szóval ideje lenne egy újabb nagy kalandnak.
Minden elmúlik
Legyen az fájdalom, öröm, jó vagy rossz érzés, a tárgyak szavatossági ideje, egy bérleti szerződés vagy párkapcsolat, ma már úgy állok hozzá az élethez, hogy tudom, minden elmúlik. Hála a tavalyelőtt befogadott cicámnak, már nem ragaszkodom tárgyakhoz – és ez nem azt jelenti, hogy nem vigyáznék rájuk -, mert egyszerűen eltörnek, elszakadnak, tönkremennek, vagy nemes egyszerűséggel köddé válnak.
Az albérlet csak átmeneti szálláshely egy hosszabb időtartamra, a fájdalmas és boldog időszakok az élet rendje és módja szerint váltják egymást. Az élet nem örök, ahogy az emberi kapcsolatok is kihűlhetnek, és sajnos nem csak akkor, ha nem vigyázunk rájuk.
Az elengedés művészete
Az elengedés egy folyamat, és mint minden ilyen, sosem lineáris. Egyszer könnyebben megy, máskor nehezebben, és ez nem baj. El kell jutni a felismerésig, hogy van, amit meg kell gyászolni, ez pedig sok időt emészthet fel – mindenesetre kitűnő önreflexió, amikor egy-egy viharosabb pillanatban megállok és megkérdezem magamtól, miért ragaszkodom ennyire bizonyos dolgokhoz vagy emberekhez.
Fotó: Getty Images
