- Az üres tányér iránti késztetés mélyebb gyökerekből fakad, mint hinnénk.
- Nem a saját akaratunk, hanem tanult minták irányítanak, amikor megesszük az utolsó falatot is, pedig már nem vagyunk éhesek.
- Az utolsó falat elengedése gyakran önismereti kérdés.
Ismerős helyzet: már jóllaktunk, a testünk egyértelműen jelez, mégis maradt a tányéron egy-két falat. Egy kanál tészta, egy falat hús, a sütemény sarka. És miközben a gyomrunk már tiltakozik, a fejünkben megszólal egy halk, de határozott hang: „Ezt már nem hagyhatod ott.”
De ugyanez játszódik le sok anyuka fejében is, amikor a gyerekük hagy a tányéron egy kis maradékot, és nem bírják ki, hogy ne kapják be azt a néhány falatot.
Ez az apró, szinte észrevétlen bűntudat az úgynevezett utolsófalat-érzés, amely sokunkban annyira automatikusan működik, hogy fel sem tűnik. Nem udvariasság kérdése, és nem is puszta szokás.
Sokkal inkább mélyen beágyazott gondolkodásmód, amelyben lelki folyamatok, társadalmi beidegződések és gazdasági logika keveredik.
És nem, nem kizárólag a szüleink hibája.
Az Üres Tányér Klub öröksége
Az “addig nem állhatsz fel az asztaltól, míg mindent meg nem eszel, amit kiszedtél a tényérodra” szabályát gyakran a gyerekkorra vezetjük vissza. Pedig a szülők többsége nem kontrollálni akart, hanem a saját tapasztalatait adta tovább.
A háború utáni generációk számára az étel nem volt magától értetődő. A hiány, az élelmiszerjegyek és a valódi nélkülözés világában az étel pazarlása erkölcsi kérdéssé vált.
Ez a gondolkodás azonban velünk maradt akkor is, amikor az adagok nőttek, az asztal bőségesebbé vált, az éttermek pedig gyakran kétszer annyit szolgálnak fel, mint amennyire szükségünk lenne. És már egyáltalán nem kell attól tartanunk, hogy holnap nem lesz mit ennünk. A bőség és a hiánytudat furcsa feszültségben él együtt, és a végeredmény gyakran az, hogy akkor is eszünk, amikor már valójában nem is esik jól.
Ha kifizettem, meg is eszem
Megenni vagy nem enni az utolsó falatot?
Az utolsó falat megevését egy másik erős pszichológiai jelenség is táplálja. Ha már pénzt, időt vagy energiát fektettünk valamibe, nehéz elfogadni, hogy egy részét el kell engednünk, nem tudjuk maximálisan kihasználni.
Ezért nézzük végig a rossz filmeket, olvassuk végig az unalmas könyveket, és esszük meg a vacsora utolsó falatát akkor is, amikor már tele vagyunk. A logika azt súgja, hogy a félbehagyás veszteség.
Pedig a valóságban az extra falat nem hozza vissza az árát, csak kellemetlen teltségérzettel és önmagunkra irányuló bosszúsággal fizetünk érte.
Miért személyes ügy az utolsó falatot?
Az étel soha nem csak üzemanyag. Emlékeket, gondoskodást, biztonságot hordoz. Sokunk számára a teli tányér a törődés jele volt, ha maradékot hagyunk, az pedig a hálátlanság szimbóluma. Nem csoda, ha az étel elutasítása – még ha az utolsó falatról van is csak szó – érzelmi konfliktust vált ki.
Matthew Morand pszichológus szerint „akik mindig mindent megesznek a tányérjukról, gyakran nemcsak a testüket, hanem érzelmi hiányaikat is táplálják. Az evés megnyugtat, endorfint szabadít fel, átmeneti kontrollérzetet ad”.
A kontroll kulcsszó. Egy bizonytalan világban az üres tányér lezárás, befejezés. Ha mást nem is tudunk rendbe tenni, legalább ezt igen.
Hogyan lehet elengedni az utolsó falat meghagyásával járó bűntudatot?
A megoldás nem az önfegyelem erőltetése, hanem a tudatosság.
Morand szerint segíthet, ha:
- újradefiniáljuk a pazarlást. Az étel akkor is „elveszik”, ha túlesszük magunkat az utolsó falatokkal.
- megállunk félúton, és őszintén megkérdezzük: jólesik még, vagy csak megszokás?
- kisebb adagokat szedünk, kisebb tányért használunk.
- erkölcsi ítélet helyett együttérzéssel fordulunk magunk felé.
A tudatos evés nem korlátozás, hanem újrakapcsolódás a test jelzéseihez.
És mi van azokkal, akik mindig hagynak egy falatot?
Érdekes módon létezik az ellenkező véglet is: akik sosem esznek meg mindent. Ez lehet finom lázadás a régi szabályok ellen, önkontroll-jelzés vagy társas konvenció. De néha ugyanúgy szorongás, testképzavar vagy bűntudat húzódik mögötte.
A kérdés mindkét esetben ugyanaz: jelen vagyunk az evésben, tudatosan esszük vagy hagyjuk meg az utolsó falatot, vagy épp ellenkezőleg, csak automatikusan cselekszünk?
Összegzés
Az utolsó falat megevésének kényszere nem jellemhiba, hanem tanult minta. Egy olyan örökség, amely akkor született, amikor az étel túlélés volt, nem választás.
Ma már megengedhetjük magunknak, hogy más történetet meséljünk. Néha a legnagyobb gondoskodás az, ha letesszük a villát, és kimondjuk: elég volt. A maradék pedig nem kudarc, hanem egy lehetőség későbbre.
Forrás: Huffington Post, fotó: Unsplash/Kateryna Hliznitsova, Andrej Lisakov
