Milyen visszajelzéseket, kritikákat hallottál a Lenni vagy nem eddigi előadásairól? El szoktad egyáltalán olvasni a kritikákat?
Persze, de sokszor a jóindulatú barátaim helyettem is figyelik őket. Úgy vettem észre, hogy jól látom a saját munkáimon a hiányosságokat és a pozitívumokat is, legyen az szöveg vagy rendezés. Van olyan, amikor egy kritika már nem tud meglepni, mert ugyanazt gondolom én is. 2018-ban Pécsett, a Nyílt Fórumot követően – amelynek keretében a Lenni vagy nem egész szövege felolvasásra került – többen is megállítottak az utcán, akik nagyon örültek és bátorítottak a munkámban. Megköszönték, mert fontosnak érzik a témát. Ami ilyenkor a legpozitívabb, hogy megköszönik, hogy van ilyen, amivel egyszerre ki is nyílnak, és elkezdik mesélni a saját történetüket. A kíváncsiságukban az van benne, hogy hallani, és ezáltal beszélni szeretnének róla.
És jó, hogy van egy olyan momentum, amihez tudnak kapcsolódni.
Ez a színház lényege szerintem: megismersz olyan történeteket, amikről azt hiszed, hogy másokkal nem, csak veled fordulhat elő, aztán kiderül, hogy mégsem, és akkor már nem leszel egyedül. Megismerhetünk más szempontokat, és ezáltal beleláthatunk abba, hogy működünk, milyen a viszonyunk egymáshoz, saját magunkhoz és a világhoz.
Hogy bukkantál a műben megjelenő karakterekre?
Majdnem mindegyik karakter vagy karaktert képviselő téma könnyen elérhető akár a média világán keresztül, akár a mindennapokban. Nagyon érdekes volt, amikor három évvel ezelőtt egy kávézóba ültem be dolgozni a Lenni vagy nem szövegével, kinyitottam a laptopot, néztem a szöveget. Egy galérián ültem, és lent elkezdtek beszélgetni négyen. Ott is a gyerekvállalás volt a téma, és azt hittem, hogy olvassák a szöveget: örökbefogadásról, betegségről is szó esett… Le is néztem, hogy mi történik. A témák és a történetek nagyon közeliek, nem kellett messzire menni és időigényes kutatómunkát végezni hozzá. A karakterek többsége a környezetemben is megtalálható. Inkább az volt a kihívás vagy eldöntendő kérdés, hogy milyen formában lehet nyolc, egymástól különálló ember konfliktusát egy drámában megmutatni. De ha az ember jól keveri a kártyákat, akkor meg lehet. A témát általában könnyebb megtalálni, mint a formát. Létezik is az a mondás, hogy mindenkinek megvannak a maga történetei, csak nem mindenki tudja jól elmesélni. Itt is ez volt a fő nehézség, hogy mi az a kifejezésmód, amiben a legtöbb eset meg tud történni. Ezzel a formai sajátossággal dolgoztam tovább a második és harmadik résznél is.
Eleve trilógia volt az elképzelésed?
Ez közben jött igazából, de amikor a második rész kész lett, akkor megvolt a harmadik rész formája, amiben az első két rész 3-3 szereplője megy tovább. Bár az Életigen című második részben felsejlik egy-egy motívum az első részből, kicsit módosult a téma, elsősorban a halálhoz és a hiányhoz való viszonyt dolgozom fel benne. A harmadik rész pedig most íródik.
A karakterek között lezajló párbeszédek is megtörtént esetek?
A figurák megalkotásánál inkább az volt a fontos, hogy milyen helyzetben voltak benne, nem feltétlenül az, hogy miről beszéltek. A tömegközlekedési eszközökön történő események, amikor például olyasmi hangzik el üvöltözve az emberek között, hogy „mi is felneveltünk már három gyereket, és tudjuk, hogy kell elhallgattatni”, az klasszikus. De ez a színházban nem érdekes. A konkrét dialógusokat a legtöbb esetben saját történetekből merítettem, más esetekben hallott-kapott történetek az alapjai, körforgásszerűen, amit kölcsönvesz az ember, máskor visszakapja, és ő is abból tud fejlődni.
Te benne vagy valamelyik karakterben? Vagy esetleg többen?
Erre mondják az írók azt, hogy mindegyikben benne vannak, mindegyikkel kapcsolatban állnak. Nem ússza meg az ember, hogy ne képviselje mindegyik karaktert, mert különben felborul a drámai mérleg.
Nagyon élethűek a párbeszédek és az üzenetek a darabban, és ki-ki megtalálhatja a saját magával azonosítható (női) figurát, sőt, élete során akár többet is!
Érzékeny téma a gyerekvállalás, mindenki beszél róla, de nem mindegy, hogy hol és kivel esik róla szó. Azért fontos erről beszélni, mert rengeteg szemszögből meg lehet világítani a teherbe esni akaró, vagy nem akaró nő esetét. Teljesen más, és jó úgy látni a helyzetemet, ha látok mást is, akinek pont az a nehéz, ami nekem is.
Azon kívül, hogy ez egy örök aktuális téma, milyen egyéb motivációd volt a darab megírására?
Az életem a színház: annyira abban élek és abban gondolkodom, hogy az már beteges. Ezt a témát nem dolgozták még ilyen formában fel. A környezetemből kihallottam azt is, hogy jó lenne egy olyan történet, amiben jól osztható szerepek vannak és több nő. Milyen vagyok én: fekete vagy fehér? Nem tudom, miközben van rajtam két fehér ruha, de az sem egyforma, mert a fehér meg a fehér között is van különbség, és nagyon hamar berakjuk oda a másikat is, de magunkat is. Ezzel már okozunk saját magunknak egy bezárást, egyébként a többiekhez való viszonyunkban is, de magunkat jobban tudjuk rágni, hiszen a nap 24 órában a saját rendelkezésünkre állunk. Alapvetően az volt a célom, hogy lássunk bele egymás történeteibe, és értsük meg. Biztos vagyok benne, hogy valami triviális hírből jött az, hogy jó, akkor eddig gyűjtöttem, de most meg kell írnom. Mi történik olyankor az emberben, amikor egy empátiát mellőző hírt olvas? Mintha az empátia megszűnne, vagy luxuscikké vált volna. Nagyon hamar akarjuk definiálni egymást, hogy tudjuk, hogy mit akarunk. Beskatulyázunk, címkézünk. A nézők visszajelzéseiből jöttem rá, hogy alig tudunk egymásról. Emberek vagyunk, nagyon sok mindenben egyformák vagyunk vagy hasonlóak, ugyanazokat az íveket járjuk.
A döntéseket is jól kidomborítja a darab.
Nem is mindig a személyiség az, ami a döntést hozza, hanem a helyzet, amiben van az ember. Egyikőnk se lát 100%-ot a másikból, még akkor sem, ha együtt vagyunk valakivel, mert az, hogy ő éppen milyen helyzetben van, és azt a helyzetet ő hogyan éli meg, nem tudhatjuk. Ezért izgalmas, hogy ha ugyanabban a helyzetben megteremtek két figurát a drámában, de más-más a viszonyuk a helyzethez, akkor más-más a reakció is. Függ attól, hogy hogy látják a helyzetet, illetve, hogy milyen családi minták alapján kódolják azt. És igazából ez számomra az izgalmas, hogy ugyanúgy indul el a két sík, de mivel máshonnan jön a két figura, máshogy is reagálnak.
A szereplők kiválasztása hogy történt?
Az E-mancik egyik színésze találkozott a Deszka Fesztiválon a darab szövegével, és jelezték nekem, hogy a KV Társulattal együttműködve szeretnék megcsinálni. A rendezővel, Widder Kristóffal pedig már dolgoztam együtt, így megvolt a bizalom, ami mindennek az alapja.
A rendező személyében – azon túl, hogy őt már ismerted – ennek a darabnak a kapcsán mi volt a fontos?
Az, hogy tudja, hogy mit akar. Pontosan fogalmaz, és nagyon profi a hozzáállása, mind a rendezés egészéhez, mind a szövegekre nagyon érzékeny. Élesek a meglátásai, és józanul tudja a folyamatot koordinálni.
A szöveg már három éve elkészült, és a téma most is teljesen aktuális.
Igen, sőt meg is ijedtem, hogy vajon az én szelektív figyelmem hangosította-e fel a hasonló történeteket. Azon kívül, hogy erős történetek és érdekes figurák szerepelnek a darabban, egyértelműen a formája az erőssége. A szöveg lényege pedig pont az, hogy egymást érik az események, később derül ki, hogy az előző képnek mi volt az oka, és csak ezt követően értjük meg, ami később történik.
Kaptál olyan visszajelzést, ami nagyon megérintett?
Saját történetet csak finoman közöl az, aki odajön, de már az is megrázó, amikor valaki csak úgy azt mondja, hogy „én is tudnék mesélni az egyik figurával kapcsolatban…”, és nem mondja meg, hogy pontosan melyikkel, de érzed, hogy kire gondol.
Van példaképed, aki felettébb inspirál?
Nincs.
A témák akkor tulajdonképpen bárhol utolérhetnek?
Próbálok kíváncsi és nyitott maradni a világban az emberekre, fontos, mert akkor vesszük észre és halljuk meg egymást is.
Biztosan van már egy új munka a gondolataidban. Elárulod, mi az?
Van. A kistarcsai női internálótáborról szeretnék írni egy történetet, amit eléggé közelinek érzek, ehhez kértem segítséget is, több kutatást kell megismernem a témához. Ismét a nő lesz a középpontban.
Akkor már ezen is dolgozol?
Igen, és a trilógia harmadik részén.
Mi lesz a trilógia utolsó részének a címe?
Baráti körben megversenyeztettem három címet, végül a Hiszitek mit nem nyert.
Várjuk a második részt is, az Életigent.
„Jó a címe!” – mondta a volt osztályfőnököm. „De a halálról szól” – válaszoltam. „Még jó hogy!” – reagált harsányan. Az életről leginkább az élet hiányán keresztül lehet beszélni szerintem.
Fotó: CJ
