Lehet más a tanulás: „Tanárnak lenni menő lesz!”

2021. március 31. |

Élménybiológia, önismeret, tehetséggondozás. Joós Andrea tanár energikus, felvillanyozó személyiségével pont azt képviseli a tanításban, amire semmilyen kerettanterv nem ad eligazítást: a legelemibb érdeklődést a másik iránt, a valódi kapcsolódásokat. Kíváncsiak voltunk, milyen saját élményekből dolgozik, és hogyan tudja a napi munkát összehangolni a podcastolással vagy legújabb szerelemprojektjével, a babát váróknak készült felnőtt színezőkönyv kampányával. A beszélgetéssel azt is üzenjük, hogy nehéz időkben is ér szellemileg frissnek és mosolygósnak maradni, és hogy semmi sem kötelező.

Te magad milyen diák voltál? Hogy emlékszel az akkori önmagadra?

A manapság használt besorolások alapján ADHD-s, hiperaktív, túlmozgásos gyerek voltam. Akkoriban ezt azzal intézték el, hogy rossz vagyok. A padból kihajolva nyújtottam a kezemet, forgolódtam, mondtam kérdés nélkül a magamét, amit a tanáraim kevéssé díjaztak. De elő-előfordultak olyan kivételes helyzetek is, hogy a különc viselkedésemmel elismerést gyűjtöttem be. Ilyen volt, amikor a fizikatanárunk azért írt be nekem ötöst, mert az elektromos vezetőképességre vonatkozó kérdésére a könyvben leírtak helyett egyedi logikával és személyes példával adtam meg a helyes választ.

Joós Andrea

 

És annyi idősen mi alapján tudtad eldönteni, hogy melyik visszajelzésre hallgass inkább?

Rövid leszek: sehogyan. Jóval később, felnőtt fejjel tettem össze, hogy ki hogyan hatott rám, és hogy abból nekem mi lesz hasznosítható. Gyerekként főleg azt éltem meg, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, hiszen mindig csak a baj van velem. Apukám tanácsa, miszerint a hülye tanárt ki lehet röhögni, egyébként sokat segített.

Ezek után milyen mintát követve lettél tanár?

Katasztrofálisan indítottam: ugyanolyan önfókuszban voltam, mint a tanáraim többsége. Azt hittem, hogy az a dolgom, hogy a szuper eredeti ötleteimmel a gyerekeket azonnal levegyem a lábukról. Kitalálhatod, nem jött be — vagyis csak egy ideig. Ha bármit is el akarok érni náluk, az ellenállásba ütközik. A keresztbe tett kar egész addig megmarad, míg végre fel nem teszem az egyetlen fontos kérdést: kik vagytok ti? Gondold el, kora reggeltől harmincan összezsúfolva kapják az üzemszerű fejtágítást. Hát persze, hogy ellenállnak. Egyszer beültem közéjük, hogy végigcsináljak velük egy teljes iskolai napot, és már a negyedik óra táján annyira kipurcantam, hogy onnantól szinte semmi sem érdekelt. Ilyen hangulatban nem érdemes produkálni magam a katedrán. Ugyanazt az energiát arra is fordíthatom, hogy megismerjem őket, így aztán rájuk hangolódva, belőlük kiindulva nézhetjük meg közösen, hogy mi közünk is van a tananyaghoz.

Miből bizonyosodtál meg arról, hogy ez lesz a te utad?

Nagyon világos választ kaptam a megváltozott tekintetekből. Egész egyszerűen máshogyan néztek vissza rám a padok mögül a tanítványaim. És persze oda is jöttek hozzám óra után, el is mondták, hogy mit éreznek. Egyik kedvencként őrzött dicséretem, amikor egy lány beismerte, hogy hátsó pados ellendrukkerből első pados szurkolóm lett. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy szívesen járj be a munkahelyedre. Tulajdonképpen a saját érdekem is, hogy odafigyeljek arra, milyen apróságoktól érezzük magunkat jól az együttlétekben.

Joós Andrea

Idővel hírre is ment annak, amit te élménybiológiaként tanítottál. Hogy fért bele a napi készülésekbe, hogy mellette elkezdj nyilatkozni, szerepelni, beszélgetéseket vezetni? A legtöbb tanár arra panaszkodik, hogy pár napos továbbképzésekre sincs ideje elmenni.

Nos, nevezett tanárok egyáltalán nem túloznak, és erre bizonyíték a saját történetem is. Ugyanis az történt, hogy egyszer csak túlhajtottam magam, kiégtem, lebetegedtem, műteni is kellett. Egy ideig ment, hogy mindent beleadok. Egyszerre három munkahelyem volt. Ahogy a kollégáim többsége, azt gondoltam, az a helyes, hogy én majd feláldozom magam a közoktatás oltárán. Azonban az önkihasználásnak kényszerleállás lett a vége.

Mi következett mindebből?

Az önismereti folyamatok elmélyülése. A saját megtorpanásom kiegészülve egy korábbi családi krízissel, előbb a pszichodrámához, majd az egyéni terápiához, meditációhoz vezetett. Elkezdtem a visszatérő problémáimról tudatosabban gondolkodni. Gyakorlati szinten pedig rendszerességet vittem a mindennapjaimba. Gondold el, egy aktív tanár nem engedheti meg magának a napi 7-8 óra alvást, nincs rá ideje. Pedig minden kutatás szerint az alvás a mentálhigiéné alapja. Az is luxusnak számított, hogy elkezdtem sportolni. Végül lezártam a közoktatásban folytatott szakmai tevékenységemet. Csodálattal nézek azokra a kollégáimra, akik meg tudják tartani az egyensúlyt anélkül, hogy elfásulnának vagy kiégnének. Ötven főből kb. kettőnek sikerül.

Egész pontosan mivel foglalkozol most?

Fú, egy rendes ADHD-shoz méltóan rengeteg dologgal. Hívnak előadni, moderátorkodni, tudománykommunikációs szakember vagyok, hiszen sok évet dolgoztam a médiában is a tanítás előtt. A heti gyerekadagom a Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programjából (FIT) összejön, itt folytatom az általam korábban is művelt élménypedagógiát. Jelenleg online működünk, amiben a legnagyobb bánatom, hogy túlzottan jól nevelt viselkedésekbe kényszeríti a gyereket. Ha kérdezek, válaszolnak. Én viszont azt szeretem, ha a teremben zsibongnak, ha elindul az a szociális közlekedés köztük, amiből váratlan és sokszor elképesztően vicces helyzetek születnek. Csirkét kopasztani virtuális chatszobákba zárva nem az igazi.

És a külön projektek megtalálnak, vagy te mész utánuk?

Ebben is a szociális hálót, a kapcsolatokat látom a mozgatórugónak. A Képmás Magazinban például már volt egy rovatom, amikor egyszer csak felajánlották, hogy indítsak podcastcsatornát a tanárokról. Eleinte azt gondoltam, hogy ez hülyeség, a tanárok senkit sem érdekelnek. Azóta a Tanárnő, kérem! a negyvenedik adás felé közelít, és egyre biztosabban nő a hallgatói bázisunk.

Mi más fér még bele? Nem hiányoznak az új kihívások?

Most pont nagy az izgalom. A napokban indítottuk el a kickstarter kampányt egy olyan információs kiadványhoz és színezőhöz, amit babákra váróknak és vágyóknak állítottunk össze két csodalatos perinatális szaktanácsadóval. Lényegében az első munkám, ami nem belőlem, nem az én személyiségemből indul ki. Olyan kérdések mentén dolgozik a kiadvány, hogy van-e ideális szülés, mi jó az anyának, mi jó a babának, és mit tud hozzátenni az apa. A címe Birth Your Colours – Szívtől-színig. A videóra vagyok a legbüszkébb, valaki azt írta, könnyekig hatódott rajta.

Joós Andrea

 

Nagyon lelkesítő, ahogy beszélsz ezekről az ügyekről. Ugyanakkor az elmúlt egy év a legtöbb embernek pont nem a csodálatos élményekről szólt. Nincs olyan néha, hogy soknak érződik ez a belőled áradó pozitivitás?

Semennyire sem cél, hogy minden élményalapú legyen. Ráadásul jelenleg a túlélésért küzdünk. Ha felhívom a tanár barátaimat, nem azt firtatom, hogy milyen módszertani fejlesztéseken dolgoznak, hanem egyszerűen megkérdezem, hogy vannak, és koccintunk egy pohár borral virtuálisan. Ha a tanítványaimmal élőben találkozhatnék, őket sem kreatív feladatokkal bombáznám most, legszívesebben csak sorra megölelném mindannyiukat.

A járvány hatására még inkább az látszik, hogy tanárnak menni nem főnyeremény.

Sosem volt az, az ókorban a tanár rabszolga volt… a tanárhallgatóknak azt mondom mindig, hogy a tanítás nem több mint mutatni magadból valamit, egy valamilyenséget, amit szívesen megosztasz másokkal — és amihez lehet kapcsolódni. Ha csak egy-két évig tudod csinálni, az is rendben van, hiszen ha már egy emberre jó hatással voltál, máris megérte. De szerencsére sokan vannak, akik magukra találnak ezen a pályán. Azt tapasztalom, hogy igenis növekvő számban gondolják azt fiatal szakmabeliek, hogy menő tanárnak lenni. Közösségi terekben csoportokba szerveződnek, és színtiszta lelkesedésből osztanak meg saját tapasztalatokat. A lényeg már megvan: kíváncsiak egymásra. A tanításban bekövetkező szemléletváltást egyébként sem valami forradalmi eseményként képzelem el. Sokkal inkább egy egyszerre csodálatos és küzdelmes, hosszú-hosszú születésként. És csak remélem, hogy még itt leszek, és végignézhetem, ahogy felnő.

Szerző: Hegedűs Róbert nyelvi coach
Fotó: Vida Zsófia

Olvasd el ezt is!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra