Béres Márta: „A film kárpótolja a színészt: nyomot hagy, nem tűnik el”

2021. szeptember 07. |

Béres Mártát a Vígszínházból már ismerheti a közönség, akinek első filmes főszerepe egészen mostanáig váratott magára. Az Így vagy tökéletes főszereplőjével, a magyar mozik legújabb romantikus vígjátékának Tordai Katáját alakító vajdasági színésznővel beszélgettünk.

Korábban azt nyilatkoztad „nem szeretnék sztár lenni, női magazinok címlapján megjelenni, mert az önmagam előtt nem vállalható. Egy kis részem biztosan vágyik ilyesmire, de nekem meghasonulást jelentene, ha így mutatkoznék.” Most mégis itt vagy.

Nagyon érdekel a munkám, és egy kicsit kitágítottam a skálát, amiben mozgok – már nem csak a színházra korlátozódik, hiszen lehetőség nyílt arra, hogy forgassak. Nagy visszhangja van a filmnek, amire egyáltalán nem számítottam, amikor elkezdtem castingokra járni. Lehet, hogy nem a kedvenc részem, hogy interjúkat adok, fotózkodni kell és szép ruhában kell megjelenni, én ebben nem érzem magam komfortosan, de tudom, hogy ez a munkám velejárója, úgyhogy megpróbálom megszeretni ezt is. Egy kicsit félek ezektől a helyzetektől, mert nem annyira érzem a mai világnak ezt az aspektusát. Azt gondolom magamról, hogy nem tudom jól csinálni az önmarketinget, én nem az az ember vagyok, aki így nyilvánul meg.

A színház és a színészet egyfajta biztonságot ad?

Abszolút, igen. Ehhez képest minden embernek van egy nárcisztikus oldala – a színészeknek fokozottan. Az én nárcisztikus részem abszolút kielégül a színház vagy a film által. Nem érzem igényét és nem is érzem komfortosnak, hogy ezen túlmenően valaki többet megtudjon rólam magánemberként. Szívem szerint egy hivatalos találkozásra vagy filmbemutatóra se festeném ki magam, mert egyébként sem csinálom ezt. Mégis elvárás, a mai világunkkal együtt jár, hogy az ember már pucér arccal nem jelenik meg. Ez társadalmilag pillanatnyilag nem elfogadható, és egy ambivalens helyzetet teremt bennem.

Említetted az elején, hogy nem számítottál arra, hogy ekkora visszhangja lesz a filmnek. Mi fogott meg, ami miatt akartad ezt a szerepet?

Amikor elhívtak a castingra, csak azt a jelenetet kaptam meg, amit a rendező előtt el kellett játszanom a partneremmel. Ebből nem sokat tudtam meg a karakteremről vagy a történetről, de megláttam a próbafelvételnél Fekete Ernőt, aki számomra az egyik legcsodálatosabb, legpéldaértékűbb színész. Akkor éreztem először azt, hogy szeretném ezt a munkát: ha ő lesz a partnerem, ha ő lesz a párja a karakteremnek, akkor szívesen dolgozom ebben a filmben. Amikor a forgatókönyvet is elolvastam, akkor az is nagyon megtetszett, hogy ironikus, kicsit cinikus humora van.

És végül milyen volt a Fekete Ernővel való közös munka?

Nagyon jó volt. Ő szerintem tényleg kivételes színész, nagyon egyedi a munkájában és nagyon jó partner. Többször mondott egy-egy olyan mondatot a forgatáson, amitől hirtelen megtaláltam a jelenet kulcsát, vagy megoldódott egy forgatási pillanat. Nem instruált, hanem adott egy olyan kezdőmondatot, amitől tudtam valamit kezdeni a jelenettel. Nagyon hálás vagyok neki. Szerintem ő is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy így tudtam megoldani az első filmes szerepemet.

„Szerepem és feladatom sok volt, de leírva nem jelentenek semmit. Emiatt néha szorongok, félek, hogy lassan eltűnök, és nem forgattam még egy filmet sem, nem hagytam nyomot” – ezt nyilatkoztad egyszer. Most megérkezett a film, elmúlt a szorongásod?

Igen. Hiába örökítenek meg egy színházi felvételt úgy, hogy újra tudod nézni, a színház nem ugyanaz felvételről, mint élőben. Színészként csak addig vagy érvényes, amíg tart az adott előadás. Azt gondolom, hogy a film valahol ebben kárpótolja a színészt: nyomot hagy, nem tűnik el.

Hogy érezted magad a forgatás alatt?

Nagyon szép időszak volt. Nagyon jók voltak a munkatársak, öröm volt minden nap bemenni a forgatásra. Valahogy éreztem, hogy ebből nem lehet nagy baj. Igazságtalanság lenne, ha valami ennyire jó hangulatban telik, és utána nem sikerül.

Intenzív időszak volt, 34 napig forgattatok hol éjjel, hol nappal. Mit viszel tovább magaddal ebből az időszakból?

Engem leginkább az emberi találkozások érdekelnek. Ha a kollégáimra gondolok, akkor az öltöztetőktől kezdve a hangosítókon, a fényeseken, az operatőrön át, egészen Varsics Peti (a rendező – a szerk.) személyéig bárki eszembe jut, nagyon jó érzésem van vele kapcsolatban.

Mennyiben hasonlítasz a filmbéli karakteredre, Tordai Katára?

Inkább Tordai Katából lett most bennem egy-egy rész. Nem én helyeztem bele magam abba a figurába, hanem a figura hatott rám így. A filmben ez a három gyűrű volt rajtam, ami most rajtam van. A kosztümtervező találta ki, és egy hónapja megtaláltam őket. Annyira megszerettem azt, amit kitaláltak nekem, hogy a szerepem egy-egy aspektusa beköltözött az életembe.

Tordai Kata ezoterikus sikerkönyvszerző. A valóságban mennyire áll közel hozzád az ezotéria?

Nagyon szórakoztat. Pontosan tudom, hogy miről beszél Tordai Kata. Valószínűleg megvannak a maga igazságai, csak egy kicsit túl banális. Ettől naiv, de szerintem nem rosszindulatú. Nem lehet egymondatos recepteket adni az élethez, amit aztán mindenki alkalmazhat magára.

„Nem kell hibátlannak lenni, az elérhetetlen álmokat hajszolni, mert már most is jó úton jársz” – mondta Kata a filmben. Te mit gondolsz erről?

Azt, hogy ez egy kicsit viccesen gyermekded mondat. Senkinek nem tesz rosszat egy egészséges optimizmus, ebben a Katának mélységesen igaza van. Azzal viszont nem hiszem, hogy túlságosan foglalkozni kéne, hogy az ember tökéletes-e, vagy mit kell tennie ahhoz, hogy az legyen.

A történet szerint a Fekete Ernő által alakított kiégett reklámguru, és író azért jön össze Katával, hogy sikeresebb legyen a könyve. Hogy látod, vannak hasonló rivalizálások, kicsinyes játékok a színészek között is?

Az hiszem, hogy ez minden szakterületen jelen van. Azt gondolom, hogy ez az orvosoknál is így van, de a színészeknél, íróknál és újságíróknál is, mivel ugyanazt a szakmát űzzük. Szerintem ez az emberi természet jellemzője. Ez nem egy rossz vagy jó dolog, egyszerűen csak létezik.

Egyszer azt mondtad, majd akkor olvasol kritikát, ha egyáltalán nem érint meg, ha kívülről tudod szemlélni. Most olvastál?

Az összeset, mert az egóm már nem tombol annyira. A harmincas éveim második felében vagyok. Tisztában vagyok az erősségeimmel és a hibáimmal, nagyon ritkán tud meglepetésként érni egy kritika. Néha vannak bántó szándékú kritikák is, de azokból is sokat tudok tanulni, ha félreteszem a sértettségemet. Lehet, hogy a másiknak igaza van, és be tudom építeni a következő munkámba. Azt hiszem, hogy ehhez kell egy érzelmi érettség. Az ember valószínűleg csak ritka esetben tud húszévesen jól reagálni a kritikára.

Fekete Ernőnek is ez volt az első főszerepe, de titeket még soha nem láthatott együtt a közönség, ráadásul olyan színészekkel dolgoztál, akik már többször is forgattak közösen. Mennyire jelentett ez kihívást?

Annak csak örültem, hogy ilyen nagyszerű személyiségekkel és színészekkel dolgozom. Ez nem rakott rám különösebb terhet, csak boldoggá tett. Legalább látásból szinte mindenkit ismertem már színházi körökből. Ha máshogy nem, akkor úgy, hogy én néztem őket, miközben a színpadon voltak. Inkább az jelentett kihívást, hogy úgy osszam be az energiáimat, hogy a forgatás elején és a végén is ugyanannyi koncentrációval tudjak jelen lenni.

És hogyan tudtad megoldani, hogy 34 napon keresztül jelen legyél?

Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy megküzdjek a fáradtsággal. Volt olyan, hogy tíz-tizenkét órát forgattunk éjszaka, majd szabadnapunk volt, másnap pedig nappal forgattunk. Ez igénybe veszi az embert. Kérdeztem a többieket, akik több filmet forgattak már, hogyan tudják megoldani, hogy ilyenkor ne dőljenek ki. Azt mondták, hogy csak úgy, hogy ilyenkor gazdaságosan bánnak az energiáikkal. Amikor megjönnek a forgatásra, nem poénkodnak és szórakoztatják a körülöttük lévőket nagy vehemenciával, hanem egy kicsit visszafognak ebből. Állandóan tudatában vannak annak, hogy úgy kell beosztaniuk az energiájukat, hogy ugyanazt nyújtsák reggel és este is, mert a néző csak annyit lát majd, hogy van egy jelenet, amit elindítunk egy energiaszinten, ami aztán vagy lejjebb, vagy feljebb megy. Azt hiszem, ez gyakorlat kérdése.

Határon túlon született és felnőtt színésznőként milyen előnyökkel és hátrányokkal szembesültél mint művész?

Most, az utóbbi pár évben csak az előnyeit érzem, ugyanis már nagyon régen nem kaptam semmilyen előítéletes visszajelzést, vagy beszólást azzal kapcsolatosan, hogy más országból jöttem. Azt vettem észre, hogy abszolút egzotikum az az energia, amit idehozok, amikor Magyarországon játszom. Ugyanennyire értékelik Belgrádban is, amikor ott hozom a saját nyelvemet és kultúrámat. Aki egy kicsit nyitott, az nagyon jól fogadja, fölfrissülésként éli ezt meg.

Korábban kaptál ilyen előítéleteket?

Ebben szocializálódtam. Gyerekkoromban több ilyennel találtam szemben magam. Újvidéken a Színművészetin magyar nyelven tanultam, de a szociológiát és esztétikát szerbül hallgattam. Az volt az első olyan alkalom, amikor azt éreztem, hogy teljesen lényegtelen, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak hasonlóan gondolkodó, hasonló érzékenységű emberek találnak egymásra. Az egyik legjobb barátnőmmel épp az akadémián ismerkedtünk meg. Ő egy Boszniából származó szerb lány, vele alakult ki az első mély barátságom. Lényegtelenné vált, hogy ki milyen nemzetiségű, mert olyan jól egymásra találtunk. Most, hogy szélesebb körben láthatják a filmet, nyilván lesznek ilyen jellegű kommentárok is, de azt gondolom, hogy ez már sokkal ritkább, mint régen.

A Színházi Kritikusok Céhének 2021-es, legjobb színészi alakításáért járó díját te kaptad az Újvidéki Színház Anna Kareninájának megformálásáért. Milyen érzések vannak most benned?

Nagyon örültem neki, amikor mondták, hogy most először nem osztanak ki külön férfi és női díjat, mert én mindig úgy szerettem volna gondolni magamra és a szakmámra, hogy nem választjuk el egymástól a férfi és női színészeket. Tulajdonképpen ugyanazt a szakmát űzzük, ne legyen ez a fajta megkülönböztetés. Teljesen váratlanul ért a hívás, mert gyakorlatilag egy éve nem játszom semmit, a kislányommal vagyok. Amikor az ember épp benne van a körforgásban, akkor talán nem érik annyira váratlanul az ilyen dolgok, én viszont most az égvilágon semmit nem csináltam, az égből pottyant ez a díj. Nagyon hálás voltam érte.

Mit jelentenek számodra a díjak?

Régebben úgy voltam velük, mint az interjúkkal és a címlapfotókkal, hogy nagyon feszélyeztek, és nagyon nem éreztem magam jól bennük. Azt éreztem, hogy ezek a dolgok kirántanak abból az egyensúlyból, amit megteremtek magamnak a hétköznapokban. Most, ahogy kiderült, hogy megkaptam ezt a díjat, jó hét nap kellett, mire végre visszakerültem az egyensúlyomba, mert nagyon sok interjún, fotózáson és miegymáson kellett részt vennem. Azt hiszem, hogy most már beletanulok lassan abba, hogy ezekért is hálás legyek, és ezekben is elkezdjem megtalálni a magam örömét. Egy tíz év és lassan sikerül is.

Milyen volt eljátszani egy ilyen ikonikus szerepet?

Nem terheltem magam az elvárásokkal és azzal, hogy ez milyen nagy szerep. Az Anna Karenina nekünk kötelező olvasmány volt középiskolában. Amikor először olvastam, nagyon beleszerettem. Könyvtárból vettem ki, meghosszabbítottam a kölcsönzést. Utána még hosszú-hosszú ideig az ágyam mellett állt, mert annyira tetszett a fedőlapja, és annyira beszippantott, hogy valahol mélyen éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van. Az is váratlanul ért, hogy engem hívtak erre a szerepre. Egy igazán lélekemelő munka volt, eddigi életem legkedvesebb szerepe. Nagyon bátran vágtam bele és sokat dolgoztam rajta. Nagyon jó érzés, hogy néha visszajelzéseket kapok a nézőktől, hogy mit adott nekik ez az előadás.

Mik a terveid a jövőre nézve? Vannak Magyarországgal kapcsolatos terveid?

Azt remélem, hogy Magyarországnak vannak tervei velem. Tervezhetek Magyarországgal, de azt gondolom, hogy alapvetően ennek az a feltétele, hogy itt legyenek olyan emberek, akik látnak engem, vagy azt érzik, hogy szívesen dolgoznának velem. Abban bízom, hogy most nagyon jó munkák várnak rám. Belgrádban lesz egy bemutatóm szeptemberben, amit már kétszer halasztottunk a Covid miatt, és jövőre lesz egy szerepem a Radnóti Színházban. Egy belgrádi filmrendezővel is fogok tárgyalni egy szerep kapcsán. Ez a három dolog az, amiről tudok, de én még érzek valamit a jövőben. Nagyon bizakodom, hogy most megint beindult egy olyan időszak, amikor nagyon jó emberekkel találkozom és jó együttműködéseim vannak. Remélem és hiszem is, hogy ez a jövőben is folytatódni fog.

Fotó: Így vagy tökéletes – InterCom

Olvass tovább!

Döbrösi Laura veszi át Törőcsik Mari szerepét

Döbrösi Laura veszi át Törőcsik Mari szerepét

Mamahotel, megfelelési kényszer és a mások kritikájától való félelem – Kosztolányi Dezső 1924-es regénye, a Pacsirta, talán ma még aktuálisabb, mint megjelenésekor. A könyvből 1963-ban készült filmadaptáció, mintegy 60 évvel később pedig ismét filmvászonra kerül a mű Paczolay Béla rendezésében.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Az egyik legfelkapottabb izlandi tehetség, Víkingur Ólafsson Budapesten izland

Az egyik legfelkapottabb izlandi tehetség, Víkingur Ólafsson Budapesten