Még el sem helyezkedünk a moziszékben, amikor Trump zaklatási ügyeinek közepébe csöppenünk, és Megan Twohey (Carey Mulligan) tényfeltáró munkájának köszönhetően nyilvánosságra kerülnek a volt elnök szájából elhangzott mondatokról készült kiszivárgott, nőket tárgyiasító hangfelvételek, ami mint tudjuk, hogy a legkevésbé sem hatotta meg az amerikai választópolgárokat. Jodi Kantor (Zoe Kazan) azonban meggyőzi őt a csalódás után, hogy segítsen neki feltárni Hollywood poklának (nem is olyan mély) bugyrait és dolgozzanak együtt a nagyhatalmú producer, Harvey Weinstein leleplezésén. Twohey a szülés utáni depresszióból a munkában látja meg a kiutat, ezért Kantorhoz csatlakozva nagyjából egy éven keresztül kutatják az egykori filmmágnás által elkövetett borzalmakat – beleértve a produkciós cég, a Miramax, illetve a Weinstein Company zászlaja alatt történt három évtizednyi szexuális erőszakot és molesztálásokat, amelyek eltussolására egy egész rendszer épült ki.
A rendező ügyelt arra, hogy kizárólag az áldozatok története és az ügy felderítése legyen központban, és kevesebb hangsúlyt fektetett az újságírók személyére. Ugyan az említett nevek és az áldozatok visszaemlékezései miatt az Azt mondta könnyen átcsaphatott volna egy hatásvadász hollywoodi alkotásba, de ehelyett továbbra is megmaradt a dokumentarista elemeknél. Ennek fényében pedig – leszámítva Weinstein egyik áldozatát, Ashley Juddot, aki saját magát játssza el -, sem Gwyneth Paltrow, sem Harwey Weinstein nem tűnik fel a filmben. Illetve éppen annyira, hogy a színésznőt csak telefonon keresztül halljuk hasonlóan az egykor nagyhatalmú producerhez, akit egyetlen egyszer, kizárólag hátulról láthatunk. Az ex-filmmogullal ellentétben viszont megjelennek a közeli munkatársak és áldozatok alakjai, akiknek visszaemlékezései alapján még a múltba is visszapillanthatunk egy kicsit, valamint Ambra Battilana Gutierrez, a Miss Italy egyik korábbi döntőse által készített, eredeti hangfelvétel is, amit a témán párhuzamosan dolgozó The New Yorker tett közzé.
A kritikusok azzal támadják a filmet, hogy az Azt mondta nem üt elég nagyot ahhoz képest, mint amekkora súlya van a mondanivalójának, de nem is az a célja, hogy hatásvadász legyen vagy bemutassa a Weinstein-ügy minden pontját. Az viszont igen, hogy rávilágítson, valóban lehet változást elindítani a világban, hogy mennyire bonyolult feladat a tényfeltáró újságírás és milyen szerteágazó volt a Weinsteint kiszolgáló gépezet, és az olyan rendszerint felmerülő kérdéseket is helyre teszi, mint a „minek ment oda”, „miért nem tett feljelentést” és a „miért lehetett megvásárolni pénzért a hallgatását”. De a rendező azt sem kerüli ki, hogy Kantor és Twohey sem voltak mindig biztonságban: volt részük telefonos zaklatásban, megfigyelésben és autós követésben is, miközben kisgyerekeket nevelő édesanyaként egyensúlyoznak a családi élet és a hektikus újságírói munka világa között, ami, ahogy a filmben is megmutatkozik, egy támogató társ nélkül nem biztos, hogy ment volna.
Az Azt mondta nem szórakoztat, hanem szembesíteni akar: eléri, hogy elgondolkozzunk azon, miként történhetett ez meg. Empátiával mutatja be az áldozatok alakját, miközben az ügy felgöngyölítésének egyik legnehezebb részére, a nemi erőszak és a molesztálások túlélőinek, illetve Weinstein egykori munkatársainak megszólaltatására helyezi a hangsúlyt, illetve arra, hogyan küzdött meg ezzel a rengeteg együttérzést, rugalmasságot és kitartást követelő feladattal Kantor és Twohey. Ahogy nem kerüli ki azt sem, mekkora hatalma és szerepe van a médiának és az újságíróknak abban, hogy milyen ügyek uralják a társadalmi diskurzust, és milyen magvakból csíráznak ki az emberek gondolatai.
Weinstein ugyanis főként azokat a nőket hálózta be, akik fiatalok voltak nagy tervekkel, és tapasztalatok híján nem sok fogalmuk volt arról, hogy mit tehet meg velük nagyhatalmú felettesük. Pedig, ha a társadalom a tükör előtt állva őszintén a saját szemébe nézne, magát köpné arcon, ha azt állítaná, hogy 2017 októberéig nem tudta, hogy ez így nincs rendben: a nők nincsenek biztonságban, amíg intézményi szinten elfogadott a zaklatásuk és kihasználásuk, miközben nők és férfiak is segédkeznek és fejet hajtanak az elkövető előtt.
Harvey Weinsteint 2020-ban nemi erőszak vádjával jogerősen 23 év börtönre ítélték. Ő volt a filmipar alfája és omegája, képes volt bárkiből sztárt csinálni, de arra is, hogy örökre eltörölje Hollywood térképéről azt, akit csak akar. Az áldozatokat megpróbálták elhallgattatni – nekik adott hangot Megan Twohey és Jodi Kantor.
Fotó: UIP Media
