A könyvben egy konkrét pár, Anikó és Kristóf történetén keresztül mutatod be a párterápiát, az elmesélő részeket ismeretterjesztő betétekkel is kiegészítve. Egy konkrét párról van szó, akikkel találkoztál a praxisodban, vagy inkább „összegyúrtad” őket a klienseidből?
Az anonimitás fenntartása nagyon fontos szempont, ezért nem lehet egy az egyben egy pár vagy személy történetét leírni. Ilyenkor kompromisszumot kell kötni: ez az én esetemben abban állt, hogy a történet íve – vagyis hogy van egy pár, akikből egy megrázó életesemény előhozott egy lappangó problematikát, ami eltávolította őket egymástól – hetven százalékban egy pár esete, de a részleteken változtattam. Az élettörténetükből csak azokat az elemeket tartottam meg, amelyek meghatározóak.
Azért választottad ezt a történetet, mert tipikusnak mondható?
Igen, én úgy látom, eléggé jellemző. A párok nagy része ezzel a problémával jelentkezik: az egyik „üldözi” a másikat az érzelmeivel, a kéréseivel, vágyaival, mert szeretne hozzá közelebb kerülni, de mivel ez nem sikerül, kritizálni kezdi. A pár másik tagja először „menekül”, majd bezárkózik, mert nem bírja másképp kezelni a párja ostromát és vádaskodását.
Valószínűleg sokan azt gondolják, párterápiára csak valamilyen súlyos párkapcsolati trauma, mondjuk megcsalás után van szükség. Anikó és Kristóf történetében nincs ilyesmi, „csak” elhidegültek egymástól. Tudatosan szeretted volna megmutatni, hogy nem kellenek nagy törések egy kapcsolat megromlásához?
Nem igazán volt tudatos, inkább arról van szó, hogy Anikó és Kristóf olyan pár voltak, akikkel tényleg sikerült szinte „tankönyv szerint” végigvinni a terápiát. Azt valóban éreztem, hogy a történetükön keresztül nagyon jól meg lehet mutatni, hogy nagy válságok, megcsalás nélkül is elromolhat valami egy párkapcsolatban, másrészt tényleg borzasztóan szimpatikus pár voltak – valósággal sajnáltam, mikor el kellett őket engedni!
Az is fontos volt számodra, hogy sikersztorit válassz?
Az, hogy ez valóban sikersztori-e, nem akkor dől el, amikor a pár a terápia lezártával kilép a terapaueta ajtaján. Azon múlik, hogyan viszik tovább az életüket. Azt gondolom, hogy egy esetbemutatáskor fontos, hogy sikeres történetet válasszunk, mert nyilvánvalóan nem azt szeretnénk megmutatni, hogyan nemtudunk két embert közelebb hozni egymáshoz. Azt azonban, hogy a pár hosszútávon is együtt marad-e, nem tudhatjuk, hiszen a terápia után általában nem követjük nyomon a kliensek életét.
A könyvben azt írod, Anikó és Kristóf még jó pillanatban érkeztek, amikor hatékonyan lehetett dolgozni a problémájukkal. A legtöbb pár akkor megy, amikor már túl késő?
Sokan úgy jönnek el, hogy az egyik fél érzelmileg már „kint van” a kapcsolatból. Ezzel nagyon nehéz dolgozni. Találkoztam olyan párral, akik egy évig jártak hozzám, kezdetben a férj volt a sokkal elkötelezettebb, aki nagyon szerette volna megoldani a problémáikat, míg a feleség szinte teljesen lemondott már a házasságukról. A terápia végére az asszonynak sikerült teljesen bevonódnia, de akkor már a férfi érezte úgy, hogy túl késő, belefáradt a sok próbálkozásba. Ilyen is van.
A párok gyakran egyfajta utolsó mentsvárként tekintenek a terápiára, amit csak akkor próbálnak meg, amikor már minden más kudarcot vallott. Az emberek szemérmesek, senki nem szereti másoknak megmutatni az esendőségét, a gyengeségét, a hibáit. Pláne, ha egy kapcsolatról van szó: ki vállalja fel szívesen, hogy még egy házasságot sem tud elkormányozni? Pedig ez az egyik legnehezebb dolog az életben.
Eli Finkel szociálpszichológus szerint az a legnagyobb baj a modern párkapcsolatokkal, hogy túl nagyok az elvárásaink a partner felé. Szeretnénk, ha a másik nemcsak házastárs, de legjobb barát, edzőpartner, szülőfigura, spirituális vezető, mentor is lenne. Ezt te is látod a hozzád érkezőknél?
Igen, ez valóban nagyon jellemző. Pedig a túlzott elvárások egészen biztosan nem javítanak a párok együttmaradási mutatóján. Nem kaphatunk meg mindent, amire az életben vágyunk, egyetlen embertől. Az én vesszőparipám egyébként az autonóm kötődés, vagyis hogy olyan biztonságos kötődést tudjunk létrehozni a másik emberrel, amelyben a konfliktusok, akár súlyos problémák mellett is ott van a bizonyosság, hogy együtt vagyunk, és együtt fogjuk megoldani ezeket. Ha ez a „jó függés” megvan, akkor gyakorlatilag bármilyen tornádó jöhet, nem fogja elsöpörni a kapcsolatot. Ez pedig úgy kapcsolódik az előbbihez, hogy az emberek sajnos nem így kötődnek, hanem valóban iszonyatosan sokat szeretnének a kapcsolatuktól, miközben nincs meg az imént említett stabil kapocs. Természetesen ez nem alakul ki magától. Jó esetben persze megalapozódik a kapcsolat elején, de akkor is folyamatosan ápolni kell, megerősíteni.
Bár a könyvben leszögezed, hogy nem a freudi megközelítésben gondolkodsz, azért mégis sokat beszélsz a gyerek-szülő kapcsolatok, gyerekkori kötődések fontosságáról. Vagyis már a gyerekkorunkban sok mindent meghatároz a későbbi párkapcsolatainkkal kapcsolatban?
Azt gondolom, a gyerekkori sémák felismeréséhez nem kell analízis, de tudatosítanunk kell a létezésüket, hiszen ezeket gyakran felnőtt kapcsolatainkba is magunkkal cipeljük. Ez egyébként nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat lehet, de más rokoni, baráti kapcsolat, akár előző párkapcsolatok is. Freudi mélylélektan nélkül is észre lehet venni, hogy milyen mintákat viszünk tovább, és fel kell tennünk a kérdést, hogy akarjuk-e továbbvinni őket? Azt gondolom, fontos ezekkel foglalkozni, hiszen nagyon kevés ember az, aki teljesen stabilan, biztonságosan kötődik, a legtöbbünknél azért elő szokott fordulni némi megbicsaklás.
Ne felejtsük el, hogy evolúciósan arra fejlődtünk ki, hogy kapcsolatban legyünk, nem tudunk elszigetelten élni. Szükségünk van a szoros kötődésre, de valamiért mintha manapság ez mégsem lenne eléggé hangsúlyos.
Sokan a Disney-meséket és romantikus filmeket vádolják azért, hogy azt hisszük, az „igazi szerelem” egy csapásra, konfliktusok nélkül működik. Nehezen fogadják el a párok, hogy egy kapcsolatért dolgozni kell?
Én úgy látom, hogy a kapcsolatok esetében is ugyanaz a fogyasztói szemlélet érvényesül, mint az élet minden más területén. Megveszünk valamit, és ha meghibásodik, inkább megint újat vásárolunk, ahelyett, hogy megjavíttatnánk. Persze van, amit tényleg ki kell dobni, mert nem lehet és nem is érdemes a javításán fáradozni, de a legtöbb dologra ez mégsem igaz. A párkapcsolatra főleg nem. Én azt vallom, hogy a személyiségfejlődésünk a születésünktől egészen a halálunkig tart, vagyis soha nem vagyunk „készen”, nincsen valamiféle jól meghatározható végállapot. Ha mindig kiszállunk a párkapcsolatainkból – még az elköteleződés előtt –, akkor tulajdonképpen megrekedünk a személyiségfejlődés egy pontján. Tegyük fel, hogy azt mondom három év után, hogy unom a partneremet az ágyban, már nem érdekes a szex, szóval keresek egy másikat. Lehet persze így is, nem akarok szentbeszédet tartani, van aki így éli az életét, nem ítélkezem. De az is biztos, hogy ha valaki nem oldja meg az élete visszatérő problémáit, azok biztosan újra és újra elő fognak jönni.
De honnan tudja az ember, hogy nem csak kompromisszumokat köt? Általában azért azt gondoljuk, hogy kell az elsöprő szerelem.
A kezdeti szerelem egy olyan „tartály”, amihez vissza lehet menni „tankolni”, amikor a kapcsolat meggyengül. Elő szokott fordulni párterápiában, hogy a pár valamiféle kompromisszum eredményeképp házasodott össze, ott vannak már két-három gyerekkel, és nem tudnak egymással mit kezdeni. Nyilván nem érdemes merev paraméterek alapján, a biológiai óránktól sürgetve párt találni – az ilyen helyzetben lévő párokkal egyébként sokkal nehezebb dolgozni, mint mondjuk egy megcsalás miatt krízisbe kerülő párral, akik szerelmi alapon házasodtak.
De azt is tudatosítsuk, hogy a szerelem nem egyenlő az elköteleződéssel, mármint olyan értelemben, hogy utóbbi egyáltalán nem következik automatikusan az elsőből. Én azon a véleményen vagyok, hogy a szerelem egy hormonális folyamat: a kapcsolat elején a hormonok tombolnak, de lassan alábbhagynak, és ez természetes dolog. Ennél a hormonális lecsengésnél derül ki igazán, hogy annak a két embernek valóban van-e köze egymáshoz, és hogy lehet-e továbbvinni a kapcsolatot.
Manapság egyre több a szingli, amit sokan aggódva szemlélnek. Szerinted ma valóban nehezebb ügy a párkeresés?
Azt gondolom, ezt inkább társadalmi, mint pszichológiai okokkal tudjuk magyarázni. Kitolódott a gyerekszülés ideje, fiatalabb korban sokkal fontosabb a stabil egzisztencia megteremtése, így sokan tovább várnak a megfelelő partnerre. Aztán ott van az is, hogy manapság rengeteg lehetőséget kínál az élet, nincsenek olyan előre meghatározott életutak, mint régebben.. Néhány évtizede még úgy nézett ki a helyzet, hogy 25 éves korára szinte mindenki megházasodott, vagy aki nem, az nagy eséllyel egyedül maradt. . Mára ez teljességgel megváltozott , ami viszont egyáltalán nem baj.
Beszéljünk egy kicsit a módszerről, az érzelemfókuszú terápiáról.
Az a klassz ebben a módszerben, hogy semmilyen eszközt nem igényel, bár megköveteli a terapeuta intenzív jelenlétét. Én a rendszerszemléletű megközelítésben képződtem, ahol nagyon sok irányzat van. Stratégiás és a strukturális irányzatokkal foglalkoztam közelebbről. Ezek szintén nagyon jók, de inkább úgy működnek, hogy a párok otthoni feladatokat kapnak a problémáik megoldásához, és a kéthetente tartott üléseken már ezek eredményeiről számolnak be. Az érzelemfókuszú terápia többek közt abban különbözik – és ez óriási különbség –, hogy azon dolgozunk, hogy a pár ott helyben, a terápia alatt megéljen egy érzelmi élményt. Hogy megtapasztalják azt, hogy az érzelmek, az olyan érzelmek is, amiktől adott esetben mondjuk féltek, meg tudnak jelenni ebben a biztonságos közegben, ugyanis az érzelmeken keresztül tudunk egymáshoz újra közel kerülni. A felszíni érzelmeink, mint például a düh, vagy a neheztelés, sokszor csak eltávolítanak minket egymástól: ha későn ér haza a párunk és azt érezzük, baromi dühösek vagyunk rá, az lehet, hogy csak a félelemről szól, hogy elveszítjük őt. És mégsem azt mondjuk, hogy „rettegek, hogy el fogsz hagyni”, hanem azt, hogy „már megint későn értél haza”. A módszer lényege tulajdonképpen egyszerű: ezeket a valódi érzelmeket próbáljuk felszínre hozni, hogy a pár képes legyen kimondani őket és kapcsolódni egymáshoz. Persze ez így leegyszerűsítés, ennél sokkal több minden zajlik a terápiában. A könyvben erre részletesen kitérek.
A könyvben te sem tagadod, hogy Anikó és Kristóf terápiája igazi jutalomjáték volt, és látszik is, hogy nagyon tudatos, önmagukra refelektáló emberekről van szó. De mi van, ha valaki nem ilyen, ha valaki nem tud beszélni az érzéseiről?
Ez valóban gyakran előfordul, de ezen segíthet például, ha a párterápiát egyéni, szeparált ülésekkel kísérjük és így a felek érzelemkifejezésén is lehet dolgozni. Ha nagyon merev személyiségről van szó, akkor lehet, hogy ez sem működik, de a legtöbbeket azért megérintik a saját történeteik. Amikor felismerik, megtapasztalják, hogy nem kell védekezniük, nem kell burkot vonniuk maguk köré, az számukra is felszabadító érzés lehet.
Tudni lehet, hogy Magyarországon nem valami jó a pszichoterápiás ellátórendszer. Mi a helyzet a párterápiával, mennyire hozzáférhető a pároknak?
Erről sajnos én sem tudok túl sok jót mondani. Elvileg a családsegítőkben dolgoznak párterapeuták is, de azt már nem tudom megmondani, hogy ez valóban minden kerületben így van-e. És az is tény, hogy a magánpraxisok sokak számára jelentős anyagi terhet jelentenek. Így bőven előfordulhat, hogy azok sem jutnak el terápiába, akik már tudatosították magukban, hogy szükségük lenne rá.
Hogy látod, mennyire stigmatizált nálunk a párterápia?
A legtöbben még mindig némi szégyenkezéssel indulnak neki, hiszen sokan úgy gondolják, nekik is meg kellett volna tudni oldani a helyzetüket. De talán ma már nem sütnek bélyeget arra, aki párterápiára jár. Az biztos, hogy egy sikeres párterápia nagyon jó „reklám”: a legtöbb pár azt mondja a terápia végén, hogy másoknak is fogja ajánlani ezt a megoldást.
Fotó: Reviczky Zsolt
