„Van egy visszatérő rémálmom. Valami, egy láthatatlan jelenés, lent tart. Súlyként nehezedik a mellkasomra, szorosan lezárja az orrom és a szám. Próbálok sikítani, de nem jön ki hang a torkomon. Általában felébredek az álom közepén, tudatosítom, hogy csak álmodom, de addig nem tudok megnyugodni, míg meg nem szólalok. Nagyon félelmetes” – mesélt visszatérő álmáról az évek óta klausztrofóbiával küzdő Hilary Freeman, akinek a koronavírus-járvány miatt hozott óvintézkedések közül a maszkviselés maga a valóra vált rémálom.
Mint kiderült, a fiatal nő a klausztrofóbia egy speciális formájától, a maszkfóbiától szenved. Emiatt minden alkalommal, amikor maszkot kell tennie az arca elé, pánikot érez, szédülni kezd, hányingere lesz és felgyorsul a szívverése. „Úgy érzem, csapdába estem, és elvesztettem az irányítást. Melegem lesz, izzadni kezdek, cseng a fülem, és úgy érzem, menten elájulok.”
Maszkot, de hogyan?
„Amikor busszal kellett mennem egy barátom kerti partijára, két megállóval hamarabb meg kellett nyomnom a vészjelzőt, és leszállnom. Még négy kilométerre voltam az úti célomtól, de akár tízet is legyalogoltam volna inkább, minthogy maszkban kelljen lennem. Legalább tudtam lélegezni. Amikor metróra kell szállnom, azon kapom magam, hogy visszatartom a lélegzetem a maszk mögött, aztán félrehúzom, és úgy veszek levegőt. Amivel teljesen hatástalanná teszem az egész maszkviselést” – ecsetelte Hilary nehézségeit.
A maszkfóbiával küzdők számára igazi patthelyzet állt elő: ők akarják viselni a maszkot, ám nem tudják, hogyan tehetnék ezt anélkül, hogy saját maguknak ártsanak.
Amikor a járvány elején még nem volt teljesen tisztázott, van-e és mekkora haszna van a maszkviselésnek a nyilvános helyeken, könnyű volt úgy érvelni, hogy igazából értelmetlen a hordása. Ám mára tudományos bizonyítékok garmadája áll rendelkezésünkre arról, hogy mindabban hatalmas szerepe van, hogy megvédjünk másokat a koronavírustól (vagy más légúti betegségek kórokozóitól), illetve csökkentsük az esélyét annak, hogy mi megbetegedjünk.
Van megoldás, ami senkinek sem árt?
Senki sem tudja, hány ember él a klausztrofóbiának ezzel a speciális típusával. Legalábbis a nyugati társadalmakban nem, mivel nálunk a maszkviselés új tapasztalat. Ha abból indulunk ki, hogy a világ népességének 5-10 százaléka szenved a klausztrofóbiától, nem ördögtől való dolog kijelenteni, hogy a szám valószínűleg elég magas.
„A legtöbb ember nem áll túl megértően a problémámhoz, önzőnek tartanak. Senki sem szeret maszkot hordani – szokták mondani. Néha hozzáteszik, majd megszokod. Vagy tanácsot adnak, hogy próbáljak ki másik típust, az talán jobb. Megtettem. Kipróbáltam mindenféle textilmaszkot, papírmaszkot, selyemsálat, pamutkendőt. A finomabb anyagok valóban valamelyest jobbak, ám végül mindben úgy érzem, nem kapok levegőt, és pánikrohamom lesz” – mondta a fiatal nő.
Lynne Frederick pszichológus, egy szorongás kezelésével foglalkozó jótékonysági szervezet vezetője azt javasolja a maszkfóbiával küzdőknek, hogy először otthon, rövid időre vegyék fel a maszkot. „Haladjanak apró lépésekben, építsék fel a saját önbizalmukat. Ha érzik, hogy kapkodóvá válik a légzésük, lélegezzenek tudatosan, és lassítsák le, számoljanak négyig minden belégzésnél, négyig minden kilégzésnél. Persze könnyebb mondani, mint megcsinálni maszkkal az arcunkon, ám az elszántság és a gyakorlás segíthet.”
Az arcmaszk segít-e megakadályozni a koronavírus-járvány második hullámát? Senki sem tudja, ám következetes és az előírásoknak megfelelő hordással legalább egy esélyt érdemes adnunk. A maszkviselés lesz-e az új normális? Reméljük, nem örökké. Ám a maszkfóbiásoknak a karantén után egy újabb, talán még nehezebb feladatot adott a járvány.
Olvass tovább!
Forrás: The Telegraph
Fotó: Unsplash
