A kilencvenes években vagyunk, amikor apukám minden adandó alkalmat megragad arra, hogy megismertesse velünk az idénysportokat. Tavasszal az erdőt járjuk, nyáron úszunk, tollasozunk, teniszezünk és biciklizünk, ősszel újabb kirándulások, télen szánkózás, síelés és korcsolyázás váltja egymást. Az egészséges test lehetőség, üzente ezzel az attitűddel.
Sportolok, tehát (boldog) vagyok
Gyerekként a mozgást az évszakok és a tevékenység okozta öröm felől tapasztaltam meg, viszont ekkoriban a rendszerességet nem ismertem e téren. Ezt először a gimnazista énem igényelte, amikor egy nap a Margitszigeten, a vízilabdás fiúk melletti medencében véletlenül találkoztam a műugrással. A következő héttől négy éven át űztem rendszeresen ezt a sportot, és ott ismertem meg az addig ismeretlen érzést: a lehetetlen lehetséges.
A műugrás művészet, mondják. A fejtől a lábujjakig mindennek a helyes, megfeszített pozícióban kell lennie, hogy szépen sikerüljön a levegőben kreált mozdulat, majd a szinte csobbanásmentes vízbe érkezés is. Sosem felejtem el, amikor az edzőm, Ibi néni kezében egy gumipapucsot hajtogatva magyarázta el az előre dupla szaltó pontos kivitelezését. Rémisztő volt. A deszka végében, a roham előtt próbáltam lejátszani magamban a következő pillanatokat. Tisztán érzem ma is azt a belső pánikot, hogy fogalmam sincs, mi fog történni, kontrollálhatatlannak érzem a helyzetet. Nagyon féltem, de elindultam, és megugrottam. Valahogy mégiscsak sikerült, nem is volt senki boldogabb ezen a világon akkor, mint én ott. A mai napig eszembe jut ez a siker olyan helyzetekben, amikor azt érzem, hogy lehetetlen dolog előtt állok. Sok mindent mást is kaptam ettől a sporttól, de ha csak ezt az egyet profitáltam volna, már megérte.
Nincsenek határok
Aerobicozni egyetemista éveim alatt jártam. Egy igazi maximalista edzőcsajhoz, aki a másfél órás órákra sokszor még hatvan (!) percet ráhúzott, ha mi is bírtuk és akartuk. És hát akartuk, mert a gárda egy sportőrültekből álló csapat volt. Pörgős zene, csapatkoreográfia, izzadás – az aerobik teljesen másféle örömöt nyújtott, mint a műugrás. Ott jöttem rá, hogy végezhetek én ezer erősítő gyakorlatot is, ha rosszul csinálom, az egész nem ér semmit. Judit igényt ébresztett bennem a mozdulatok helyes kivitelezésére, és rámutatott az erőm határtalanságára, hogy még akkor is van tovább, ha már nagyon fáradtnak hiszem magam. Másfelől ott éreztem meg először azt, milyen jó másokkal együtt mozogni, hetente háromszor találkozni, és ugyanott folytatni, ahol pár nappal korábban abbahagytuk.
Pár évre rá az élet többször is olyan helyzetekbe sodort, hogy szerettem volna önvédelmet tanulni. Egy futás alkalmával összetalálkoztam egy régi ismerősömmel, aki a kung-fu-edzést javasolta – elvégre a 2000-es évek elején ez volt a sláger. Bár hamar kiderült, hogy semmi tehetségem hozzá, ahhoz elég ideig jártam, hogy ráérezzek ennek a mozgásvilágnak a keleti filozófiájára és jelentésére: egy mozdulatot egy életen át kell gyakorolni és tökéletesíteni. Vagyis mindig az út a lényeg, és nem a megérkezés.
A cikk folytatását megtalálod Mindfulness különszámunkban!
