Erős vagyok, mindent kibírok, meg különben is, a csalánba nem csap…: ha magamra és az egészségemre gondolok, mindig ilyen és ehhez hasonló „nagymellényes” gondolataim voltak az elmúlt harmincsok évben, hiszen néhány csonttörést, két pokoli – hagymás zsíroskenyér-túladagolást követő – epegörcsöt és egy mandulaműtétet leszámítva, nem nagyon voltam beteg; a háziorvosomat pedig – aki a szülőfalumban, a fővárostól 220 kilométerre rendel – csak a jogosítványom lejártakor kerestem fel – eddig. A Jóisten ugyanis ezen a ponton úgy gondolta, túlságosan üres a kórtörténetem, írjunk hát bele néhány sort.
Március 19-én kontakt személyként, tünetek nélkül sétálok be egy Covid-központba, hogy biztosra menjek, nincs baj. A gyorstesztem negatív, meg is veregetem tulajdon vállam, vicceskedve megdiskurálom magammal, hogy Ugye, megmondtam, hogy nem lesz itt baj! – és már rohanok is haza a home office-ba. Sietősen zakatolok a teendőim között, és ha az e-mail nem figyelmeztet, meg se nyitom az online értesítőt, amiből kiderül: a gyorsteszttel ellentétben a PCR-tesztem pozitív.
A gyors szövegértés soha nem volt az erősségem, a laboreredményt vagy ötször, utoljára hangosan olvasom fel. Lassan leesik: bakker, baj van. A döbbenetet csalódottság, némi ideg, majd szégyen követi: Miss Terminátornak fityiszt mutat az élet. Ahogy kudarc esetén mindig, most is előveszem a mindig jól funkcionáló bohócjelmezt, majd röhögve körbetelefonálom a szívemnek fontos embereket, hogy tudassam, a Covid történetében én leszek az első, aki meg sem érzi, hogy átsuhant rajta a vírus. Ez a rettegett izé még csak egy laza lázat vagy köhögést sem képes kihozni belőlem. Haha! – és miután mindenkit megnyugtatok, felmegyek a teszkóponthura, hogy ha már így alakult, ne haljak éhen a hatósági karantén ideje alatt.
A szuperhősjelmez körülbelül a harmadik nap környékén kezd el lefesleni. Egymást követik a furcsa, nem túl kellemes tünetek: a fejemre pántot húz a fejfájás, a szemeimet mozdítani sem bírom; a dunyha alatt minden porcikámban reszketek. Fáj a bőröm, ahogy a tus alatt végigsiklik rajta a szappan, étvágyat nem érzek, a tüdőm szorít, a köhögés kontroll nélkül rázza a testem, mozdulni is pokoli fárasztó. A leépülés nemcsak fizikálisan, de mentálisan is utolér: a memóriám lecsapja a biztosítékot, az IQ-m a mélybe zuhan, a magyar nyelvet tőmondatokban művelem.
Ahogy múlnak a napok, úgy erősödik minden tünet. Az erőm fogytán, már pánikolni sem marad bennem elég szufla. Eljön a pillanat, amikor egyszerűen megadom magam, egy „Leszarom!” kíséretében ünnepélyesen átengedem a kontrollt ennek a tüskés valaminek, és hagyom, hogy összemosódjanak a napok.
Miközben a szervezetem a csatáját vívja, depressziószerű apátiába zuhanok, dühös vagyok, színt vallok, belátom, mekkora barom vagyok, hogy a pandémia kezdete óta mély meggyőződéssel hittem, hogy engem ez a vírus messziről elkerül majd. Hogy mik voltak az érveim? Kábé ezek:
Acélból vagyok! Amazonból faragtak!
Szó sem lehet róla! Az én életembe nem fér bele egy betegség! Munkanélküli vagyok, ember! Meg kell oldanom az életem!
Nincs az a pénz, hogy én a magyar egészségügybe bekerüljek!
Már épp eleget szívtam!
Velem ez nem történhet meg!
A fenti érvek azon túl, hogy nem nevezhetők érvnek, meglehetősen gyermetegek, és elkerülhetelenné teszik a kérdést: mikor, hogyan és legfőképp, miért növesztettem ekkora mellényt, honnan a gőg, a beképzeltség, a magas ló, a szuperhősjelmez, a gondolat, hogy az egészségem egy kikezdhetetlen, összezúzhatatlan építmény, ami – nem kérdés –, hogy életem végéig sziklaszilárdan állja a sarat?
A karantén tiszta pillanataiban bőven van időm gondolkodni, és bepötyögni a világhálóba a velem-ez-nem-történhet-meg kifejezéseket, hogy aztán olyan pszichológiai jelenségekről tanuljak, amik a józan ítélőképességet torzítják. A szakemberek ide sorolják többek között az irreális optimizmust, amikor az ember alábecsüli a negatív események bekövetkeztének esélyét, tulajdon helyzetét sokkal pozitívabban ítéli meg, a rizikót egész egyszerűen nem látja. Ezt fejeli meg az igazságos világról alkotott elmélet is, amiben ugyancsak nagyon sok ember hisz. Ennek lényege, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel – a jókkal éppen ezért nem történhet baj. Az ítélőképességet deformáló izgalmas pszichológiai jelenségeknek ezzel persze messze nincs vége, covidosként ezekkel szembesülni pedig felettébb sokkoló. Az ember arca összemegy, szerényebben gondol önmagára – a végén pedig megérik benne az elhatározás: ha ebből egyszer talpra áll, tudatosabban építi majd egészsége várát.
