Eleinte azt gondoltam, csak valami múló rosszkedv, vagy egyszerűen a túl sok munka teszi. Reggelente fél órákat vagy akár egy órát is fekszem az ágyban az ébresztő csörgése után, miközben csukott szemmel próbálok nem tudomást venni az előttem álló feladatokról. Ha nekikezdek dolgozni, nagyjából 10 percig tudok csak egy huzamban koncentrálni, a nap végén pedig az ég világon semmihez nincs kedvem. Nem is tudom, mikor hallgattam utoljára zenét, egy ideje már nem nézek sorozatokat sem, és a legutóbb olvasott könyvem is félbehagyva hever az ágyam mellett. Esténként hiába vagyok álmos, legszívesebben késő éjjelig fennmaradnék, mert úgy érzem, hogy az alvással csak elvesztegetem az időt. Nem akarom, hogy úgy legyen vége a napnak, hogy ismét nem történt velem semmi. Nem akarom, hogy minden napom csak a felkelésből, munkából és lefekvésből álljon.
Egy ideje már maga alá gyűrtek ezek az érzések, de egészen mostanáig nem nagyon tudtam hova tenni őket. Tudtam jól, hogy ez nem depresszió, mert az életemet összességében egyáltalán nem érzem és éreztem az elmúlt hónapokban sem reménytelennek, de ugyanúgy kiégés sem lehet, hiszen energiám azért továbbra is volt és van. Sokkal inkább valamiféle örömtelenség és fásultság volt az, ami mostanra teljesen rátelepedett a mindennapjaimra.
Néhány napja aztán végre megkaptam a választ. A Facebook céltalan pörgetése közben hirtelen elém került egy, a The New York Times-ban megjelent cikk, amiben pontosan azokat az érzéseket írták le, amiket én is átélek. Kiderült, hogy ennek a nyomorúságos állapotnak, amiben már hónapok óta dagonyázom, bizony neve is van: ez a bágyadtság. A pangás és az üresség érzése, amikor úgy vergődünk át a mindennapokon, mintha egy homályos szélvédőn keresztül néznénk az életünket. A cikkben megszólaló szakértő szerint a bágyadtság lehet 2021 legmeghatározóbb érzése.
Amikor egy évvel ezelőtt beütött a koronavírus, és a szigorú korlátozások egyik napról a másikra felborították az életünket, bevallom, én kicsit élveztem ezt a megváltozott élethelyzetet. Mivel egyébként sem vágyom túlzottan az emberek társaságára, és talán kissé antiszociális is vagyok, a folyamatos otthonlét és a home office eleinte semmilyen problémát nem okozott. A járvány azonban sokkal tovább velünk maradt, mint azt vártuk, a békés itthonlét pedig szinte észrevétlenül változott át krónikus bágyadtsággá.
A pozitív pszichológia a mentális egészséget egy spektrumként kezeli, aminek egyik végén a depresszió mint mentális zavar áll, a másikon pedig az úgynevezett flourishing, magyarul kivirágzás, az egyén optimális állapota. A flourishing tehát egy olyan állapot, amiben a legjobbat tudjuk kihozni magunkból: produktívak vagyunk, fejlődünk, és jobban meg tudunk birkózni a szembejövő nehéz helyzetekkel. Ezzel szemben a depresszió egy olyan mentális fekete lyuk, amiből nehezen találni a kiutat, miközben az elkeseredés, kimerültség és értéktelenség érzése lesz úrrá rajtunk. A bágyadtság valahol ennek a skálának a közepén helyezkedik el. Még nincsenek kifejezetten olyan tüneteink, amik valamilyen mentális problémára utalnának, de azt sem mondhatjuk, hogy lelkileg százszázalékosan rendben lennénk. Nem működünk teljes kapacitással. Tompul a motivációnk, nehezen megy a fókuszálás, ami miatt a munkahelyi teljesítményünk is csökkenhet. Ez az állapot valójában sokkal gyakoribb, mint a súlyos depresszió – és a szakértők szerint bizonyos szempontból nagyobb kockázati tényező is lehet a mentális betegségek szempontjából.
A bágyadtság már csak azért is veszélyes lehet, mert ha elhatalmasodik rajtunk, észrevétlenül süllyedhetünk bele az apátiába, és egyre magányosabbá válhatunk. Mivel nincsenek markáns tünetei, könnyen megeshet, hogy a környezetünk, és mi magunk sem vesszük észre, hogy baj van, nem kérünk segítséget, és saját magunkon sem próbálunk meg segíteni.
A bágyadtság ellenszere
A The New York Times cikke szerint a bágyadtságra létezik ellenszer, sokat segíthet az állapotunkon például, ha rendszeresen átéljük az úgynevezett flow-élmény. A flow alatt azt az állapotot kell érteni, amelynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől örömmel töltődik fel, abban teljesen feloldódik, minden más pedig eltörpül mellette. Ilyen flow-élményt adhat akár egy Netflix-sorozat ledarálása is, de gyakorlatilag bármi olyan tevékenység kiválthatja, amibe bele tudunk feledkezni, és ami örömet okoz a számunkra – legyen az kertészkedés, sportolás, vagy valami kreatív hobbi végzése. Nekem tavaly év végén, egy felnőtteknek szóló paint by numbers festmény elkészítése adta meg utoljára ezt a bizonyos flow-élményt. Amíg a szabadidőmben azzal foglalatoskodtam, sokkal kevésbé éreztem magamat elveszettnek. Miután elkészítettem az első képet, annyira rákaptam az ízére, hogy rögtön rendeltem is egy másik – ami viszont azóta is kibontatlanul hever a szobám falának támasztva. Valamikor időközben annyira elhatalmasodott rajtam ez a céltalanság, hogy mikor végre megérkezett, már ahhoz sem volt kedvem, hogy belekezdjek.
A cikk szakértőnek az ilyen helyzetekre is volt tanácsa: mint írta, ha eleinte nehéznek tűnik, próbáljunk meg apró lépésekben elindulni a flow-élmény felé. Minden nap szánjunk legalább egy kis időt egy szeretett tevékenységre, vagy egy olyan kihívásra, illetve célra, amit teljesíteni szeretnénk. Ebben a kis időben tegyük félre a telefonunkat, próbáljunk meg nem reagálni a Facebook értesítések csippanására, összpontosítsunk kizárólag a tevékenységünkre, és maradjunk a jelenben. Aprócska lépésnek tűnik, de ha rendszeresítjük az életünkben, már ez is sokat segíthet, hogy visszaszerezzünk valamennyit az abból a lelkesedésből és energiából, amit az elmúlt hónapok szinte teljesen felemésztettek. Muszáj lesz hát erőt vennem magamon, és leporolnom a festőkészletemet.
Fotó: Getty Images
