Az közel-keleti újságírónők lehetőségei sokszor korlátozottak, de igenis van rá példa, hogy sokan még olyan, a mai napig férfiasnak tartott terepen is megállják a helyüket, mint a háborús tudósítás. Gyakran előfordul, hogy a publicisták lejárató kampányok és fenyegetések kereszttüzébe kerülnek, és arra is volt már példa, hogy valaki ellen gyűlöletkampányt indítottak csak azért, mert nem akarták, hogy nyilvánosságra hozza az igazságot. A Reporters Without Borders jelentése szerint a Közel-Kelet és Észak-Afrika a legnehezebb és legveszélyesebb terület az újságírók számára, Szíria pedig a második leghalálosabb országot jelenti ebben a szakmában Afganisztán után.
Nabiha Taha
22 éves létére már többet élt, mint sokunk ezen a világon. Tizenkét éves volt, amikor kitört a szíriai forradalom. „Amikor a rezsim betört a városomba és elkezdte bombázni azt, sok volt a sérült, akiknek segítségre volt szüksége” – mondta egy interjúban. Nabiha tizenhárom évesen elsősegélyt tanult és orvosként kezdett dolgozni. Olyan helyeken végezte munkáját, amiket nem néztek jó szemmel a helyi konzervatívok és az ISIS katonái, ugyanis mentőkben és hadikórházakban dolgozott férfi kollégáival.
من #مدينة_الباب #لاشرعية_للاسد_وانتخاباته pic.twitter.com/da2IUhUT76
— Nabieha Altaha (@altaha_nabieha) May 27, 2021
Az is előfordult, hogy megsértette az ISIS által előírt, nőkre vonatkozó öltözködési szabályokat. Egyszer kilátszott fekete abaya-ja alól a farmerja, ezért egy csapat ISIS-tag fogta Tahát és néhány barátját, majd elvitték őket a központjukba, az Al-Hisbahba, ahol tárgyalásokat végeznek és ítélkeznek az emberek felett. A büntetésük az volt, hogy megkorbácsolták őket. Amikor elengedték, rögtön visszament dolgozni a kórházba. Tizennyolc évesen önként jelentkezett a Fehér Sisakokhoz (angolul White Helmets), Szíria önkéntes, polgári védelmi szervezetéhez, de egy év után úgy döntött, hogy újságíró akar lenni.
Most tanul és a tervek szerint idén diplomázik a Szír Médiaintézetben. Rendületlenül ír és jelentéseket készít olyan helyi szervezetek számára, mint a Szíriai Nők, a Szíriai Női Írók Blogja, a Furat Press helyi hírportál, és más humanitárius civil szervezetek. „A női újságírók rengeteg olyan akadállyal szembesülnek, amivel férfi kollégáink nem – mondja. – Különösen Szíria északi részén, mert ez konfliktuszóna: több különböző csoport irányítja ezt a területet. Mindig hatalmas kockázatnak vagyunk kitéve, nemcsak én, hanem az összes női kollégám is. Néha zaklatásokkal kell szembenéznünk az utcán. Mivel az itteni közösség nagyon konzervatív, nem szokás, hogy kint az utcán látnak egy lányt, aki fényképezőgépet tart a kezében, ezért előfordul, hogy zaklatnak. Egyszer valaki megtámadott, és megpróbálta eltörni a fényképezőgépemet, miközben dolgoztam.”
Ezen a terepen az emberrablás is valós veszélyt jelent. Nabiha Taha több kollégáját is meggyilkolták az elmúlt években a szélsőséges csoportok, mert nem akarták, hogy kiderüljön az igazság. Ő továbbra is végzi a munkáját annak ellenére, hogy Szíria északi részén az újságírókat nem becsülik meg, és bármikor gyilkosság áldozatai lehetnek.
Yakeen Bido
Ha valaki Szíriában akar riportot készíteni és be akar számolni a történtekről, akkor az életét kockáztatja, a 27 éves Yakeen Bido viszont nem hagyja, hogy a félelem megállítsa őt. „Ha otthagynám az újságírást és csak otthon maradnék, ahogyan sokan szeretnék, bármikor jöhetne egy rakéta, amit ledobnak a házamra és meghalhatok. Miért ülnék otthon? – kérdezi. – Újságíró és aktív állampolgár vagyok. Megpróbálok hagyni egy örökséget. Igyekszem változtatni az emberek életén, kihangosítani őket és elmondani a történeteiket.”
#صورة_ملف_شخصي_جديدة pic.twitter.com/5o57iqK3Pw
— Yakeen Bido (@AlhasanMahar) December 17, 2020
A helyi közösséget rendszeresen sokkolja, hogy Yakeen Bido kiáll, és riportokat készít a háborúról. „Beszámoltam csatákról, robbantásokról, mészárlásokról – mondja. – Az itteni közösség nincs hozzászokva, hogy a nőket katonai újságíróként látja. Nagyon kevesen mernek megjelenni a kamera előtt ott, ahol bombázás vagy csata zajlik. Azt hiszem, hogy ezért vetül rám a reflektorfény.”
Bidót tavaly mocskolódásokkal és névtelen fenyegetésekkel célozták meg, egy ismeretlen személy pedig lejárató kampányt indított ellene. 2020 elején Aszad hadereje katonai hadjáratot indított Saraqeb városának elfoglalására, amely a Damaszkusztól Aleppóig tartó úton helyezkedik el. Saraqebet a rezsim ostrom alá vette, de a lázadók 2020 márciusában visszaszerezték. „A visszafoglalás korai óráiban odamentem, és a város közepén filmeztem magamat. Azt mondtam, hogy ez a mi földünk, szabadságot akarunk. Kihívást jelentünk a rezsim számára, ami brutális erőszakkal akar megölni és elhallgattatni minket, de mi nem fogunk elhallgatni.”
Amikor meglátták a videót, nem tudták elviselni, hogy a rezsimet egy nő kritizálja a csata alatt, egyenesen a város közepéről. Egy ismert tisztviselő elkezdte terjeszteni a közösségi médiában a pletykát, miszerint Bidót szélsőségesek erőszakolták meg. A következő hazugság már az volt, hogy amikor az apja megtudta, hogy mi történt, megölte őt: „Reggeliztem egy barátommal, és elkezdtek hívogatni, üzengetni a barátaim, hogy jól vagyok-e, történt-e velem valami. Az segített legyőzni a fenyegetéseket, akadályokat és kihívásokat, hogy van célom. Nem állok meg és nem adom fel. Folytatnom kell, annak ellenére, hogy tudom, az újságírás nem könnyű út, különösen a nők számára. Főleg itt, Idlibben.”
Asma Al-Ghul
Asma 1982-ben született Rafah-ban, egy Egyiptommal határos gázai városban. 2003-ban feleségült ment egy egyiptomi költőhöz és Abu Dhabiba költöztek, de később elváltak, Al-Ghul pedig a fiával együtt visszaköltözött Gázába. 2006-ban végleg elköszönt a fejkendőjétől, döntésében pedig a családja mindvégig támogatta. A karrierje során azonban nem mindig volt ilyen szerencsés, mert több nehézséggel is szembe kellett néznie palesztin, feminista újságíróként: az elszigeteléstől és a kiszorítástól kezdve a verésig és a halálos fenyegetésekig mindenben volt része. A ramallahi Al-Ayyam újságnak dolgozik, amit gyakran betiltanak Gázában, szakterülete pedig a Fatah, vagyis a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom korrupciója és a Hamasz terrorizmusa.
2009-ben arról számolt be, hogy a Hamász megállította és kihallgatta, miután egy nőkből és férfiakból álló baráti társasággal sétált egy nyilvános strandon a gázai Shati menekülttábor közelében, miközben farmert és pólót viselt, fejkendő nélkül – ráadásul nevetett is. Az Associated Press szerint a Hamasz hatalomra kerülése óta 2007-ben először fordult elő, hogy megpróbált megbüntetni egy nőt azért, mert nem az iszlámnak megfelelően viselkedett. Ezt követően férfi barátait több órán keresztül fogvatartották, megverték, majd nyilatkozatokat kellett aláírniuk arról, hogy „nem sértik meg újra a közerkölcsöt”. 2011-ben Al-Ghul arról jelentett, hogy megverték, mikor a palesztinok és az egyiptomiak közötti szolidaritásról beszélt. A Hamász vezetősége később elnézést kért a támadásokért és megígérték, hogy vizsgálatot indítanak az ügyben.
Al-Ghul a világ tudomására hozta, hogyan sértik meg az emberi jogokat a Gázai övezetben, ezért 2010-ben Hellman-Hammett-díjat kapott a Human Rights Watchtól, amelynek célja az olyan írók megsegítése, akik ki merik fejezni a hivatalos közrendről és a hatalmon lévő emberekről szóló kritikus gondolataikat. 2012-ben elnyerte a Nemzetközi Női Média Alapítvány Bátorság az újságírásban díját, jelenleg pedig a libanoni Samir Kassir Alapítványnál dolgozik, amely a média szabadságáért küzd. 2014. augusztus 3-án a családjának kilenc tagját megölték egy izraeli légicsapásban Rafahban. Az eset után az újságíró egy esszében dokumentálta a családja elvesztésének történetét, melynek címe: Soha többet ne kérdezz a békéről.
Ramia Akhras
A 34 éves Ramia Akhras üzleti és számviteli végzettséggel is rendelkezik, de amikor korábban házas volt, a rendkívül konzervatív férje nem akarta, hogy dolgozzon. Kafranbelben éltek, Idlib tartományban, a rezsim elleni aktivizmusáról híres városban. Miután férje belépett a lázadó hadseregbe és egy bomba megölte 2017-ben, nem akart segítségre várni a négy gyermeke mellett. Anyagilag független akart lenni, ezért mozaikművészként kezdett dolgozni egy kézművesboltban. Az alkotásairól közzétett fotók rengeteg dicséretet kaptak, ezért úgy döntött, hogy tobább tanul és jelentkezik egy fényképész-újságíró tanfolyamra.
Ezt olvastad már?
Az elmúlt években a SY+ nevű online platformnál dolgozott, ahol kreatív videókkal mesélnek Szíriáról és az ott élő emberekről. 2018-ban elvesztette a fiát egy tűzvészben, ő pedig a többi gyermekével együtt komoly sérüléseket szenvedett, és több műtétre is szükségük volt. „A kollégáim a példaképeim – mondja. – Mindig támogattak. A baleset után, amikor elvesztettem a fiamat, Törökországba vittek, hogy megműtsenek. Mellettem álltak, valóban vigyáztak rám, és örökké hálás vagyok nekik.”
A következő évben a szíriai erők katonai hadjárata miatt családjával egy északi városba menekült, a török határ közelébe. „A női újságírók számára nehezebb biztonságban lenni, főleg egyedül” – mondja Akhras. A nők azonban olyan lehetőségekhez jutnak, amikre egy ilyen konzervatív kultúrában a férfiaknak esélyük sincs: „A férfi újságírók nem tudnak hozzáférni a közösségünk nőtagjaihoz. Én és kolléganőim viszont több nővel is találkozhatunk, tudósíthatunk a történeteikről és interjúkat készíthetünk velük.”
Akhras a munkája miatt gyakran jár menekülttáborokba, ahol rendszeresen szembesül a bentlakók tragikus sorsával. „Minden fájdalmat a szívemben hordozok, amin keresztülmentem, a férjem halálától a fiam elvesztéséig –mondja. – Mindig olyan történeteket keresek, amelyekhez tudok kapcsolódni, vagy ahol meg tudom osztani a fájdalmamat másokkal. Úgy gondolom, hogy áldott vagyok, hogy ilyen munkám lehet, mert elfeledteti velem a szenvedéseimet, hiszen mások fájdalmaival foglalkozom közben.”
Reem Abdellatif
Reem Abdellatif egyiptomi-amerikai újságíró egy egész trollhadsereggel nézett szembe, miután közzétette első cikkét a Haaretz nevű izraeli napilapban. Hogyan menekültem meg Szaúd-Arábiából, a nőket terrorizáló királyságból címmel számolt be azokról a nehézségekről, amelyekkel újságírónőként szembesült, amikor korábban az országban dolgozott. Írásában elítélte Mohamed bin Szalman szaúdi koronaherceg reformtervét, amivel Abdellatif szerint csupán eltereli a figyelmet az emberi jogi visszaélésekről.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Előfordult, hogy napi 20 trollal kellett szembenéznie. Annak ellenére, hogy jelenleg Hollandiában él, Abdellatif-ban félelmet keltettek fenyegetések, amiket jelentett a holland rendőrségnek és a Twitternek. Ez utóbbitól azt a választ kapta, hogy az üzenetek megsértették az oldal szabályait, de arról nem értesítették, hogy fog-e a vállalat további lépéseket tenni az ügyben. Hiába vette fel a kapcsolatot Cynthia Wonggal, a Twitter emberi jogi igazgatójával is, nem kapott tőle semmilyen reakciót.
„Újságíróként támadásokkal és szexizmussal kellett szembenéznem. A rendszer szintű rasszizmus és a nemek közötti szakadék hatalmas kihívást jelent – mondta egy interjúban. – Az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia sok pénzt fektetnek a PR-ba, hogy ellenőrizni tudják az országimázsukat. A propagandisták viszont behatoltak az online terekbe, hogy elhallgattassák a kritikusokat. A Twitter a játszóterük lett. Szinte minden olyan újságírónő fenyegetésekkel és trollokkal néz szembe, aki kritizálni meri vagy megkérdőjelezi a régió kormányának intézkedéseit.”
Abdellatifot több más újságíró is figyelmeztette, hogy ne beszéljen a tapasztalatairól, mielőtt elhagyná az országot. Féltették az életét és sokan valós veszélynek tartották, hogy soha többet nem dolgozhat a médiában, mert Szaúd-Arábia olyan nagy médiaszervezetekbe fekteti a pénzét, mint például a Bloomberg. „Nemi erőszakkal fenyegetőztek – mondta az újságíró. – A fenyegetések egyre komolyabbá váltak, miután a második cikkemet is publikáltam, amiben hangsúlyoztam, hogy az arab világnak foglalkoznia kellene a szexuális zaklatással és a bántalmazással, valamint meg kell törnie az ezekkel kapcsolatos kérdések körüli csendet.” Abdellatif a megpróbáltatások ellenére mégis hisz abban, hogy folytatnia kell a szólásszabadságért való küzdelmét.
Amira Al-Sharif
Amira Al-Sharif Szaúd-Arábiában született és Jemenben nőtt fel. Dokufotósként dolgozik, a szakmája képviselőinek többsége viszont férfi, így Al-Sharif folyamatosan feszegeti a kulturális és társadalmi határokat. A Harcos szellemű jemeni nők című munkája a nők ellenállásáról és arról szól, hogy a lányok és asszonyok hogyan járulnak hozzá közösségeikhez. Szabadúszó fotóriporterként dolgozik angol újságokban és magazinokban, Jemenben és külföldön. Munkáit olyan nemzetközi lapok is közölték már, mint a The Guardian, a The Washington Post és a National Geographic.
Jelenleg Jemenben él, és szívügye a helyi fotósok tanítása, ezért az elmúlt években több, mint 282 új szakembert képezett ki. Elkötelezett az olyan történetek mellett, amelyek a nemek közötti egyenlőséget segítik elő. A Jemen nagykövetei című projektjében nyolc különböző helyi fiatal vezető történetét gyűjti össze, akik jobb irányba terelik a változást. Al-Sharif munkájában azt vizsgálja, hogy ezek az emberek hogyan kezelik az országukban bekövetkezett mély változásokat, hogyan érnek el jót a közösségeiken belül, és milyen kihívásokkal néznek szembe.
Műveivel gyakran tiszteleg a jemeni nők kitartása előtt. A nők ambícióit és belső világát helyezi fókuszba, de mindeközben az ország régóta elfeledett szépségét is ábrázolja. Al-Sharif fotói és újságírói munkája miatt gyakran kockára teszi az életét. 2018-ban többször letartóztatták és elkobozták a kameráját, ezért úgy döntött, hogy Tanzániába költözik.
Shamael Elnoor
A szudáni Al-Tayyar című független napilap újságírója, Shamael Al-Noor rendszeresen kritizálja a szélsőségességet és küzd az emberi jogokért. Dolgozott a kisebbségi jogok érvényesítéséért és feltárta az Iszlám Állam által elkövetett visszaéléseket is. Megírta a világnak, hogy milyen a saría, vagyis az iszlám vallásjog alatt élni. Arról mesélt, hogy a törvények alkalmazása azt jelentette, hogy több időt és figyelmet fordítanak az iszlám erény népszerűsítésére, mint az alapvető jogokra, az egészségügyre, az oktatásra és az emberek megélhetési költségeire.
من الحدود السودانية الإثيوبية حيث يتدفق الآلاف من اللاجئين الإثيوبيين من إقليم التغراي.
انعدام للغذاء وتراجع مريع لدور المنظمات.
مخاوف الحكومة والمجتمعات المستضيفة وتحديات أمنية وإنسانية ماثلة. pic.twitter.com/fbeAxDmXf2— Shamael Elnoor (@Shamael_noor) November 23, 2020
Amikor a szudáni nemzeti műsorszolgáltatónak dolgozott, folyamatosan nyomást gyakoroltak rá, hogy a kormánypárt számára legkedvezőbb fényben számoljon be az országban tapasztalható nyugtalanságokról. „A fiataljainkat az uralkodó milícia agyonlőtte, a rendőrség vandáloknak és bűnözőknek nevezte őket – emlékszik vissza. – A csatorna szerkesztőjeként és producereként arra kaptam utasítást, hogy ismételjem meg ezeket a kifejezéseket a híradásomban, az etikára való tekintet nélkül.”
Pár éve közzétett egy cikket, amely az Iszlám Állam tanításait vitatta, és amelynek következtében több szudáni szélsőséges, köztük a kormány által támogatott újságírók és vallási személyiségek egy nyilvános lejárató kampányt indítottak ellene. Az Iszlám Állam egyik támogatója, Muhammad Ali Al-Jazouli pap nyilvánosan kritizálta Al-Noort prédikációjában 2017-ben egy szudáni mecsetben. Eretnekséggel és istenkáromlással vádolta meg őt, ami Szudánban akár halálbüntetéssel is járhat.
Jane Arraf
Arraf a karrierjét a Reuters tudósítójaként kezdte Montrealban. Élőben jelentkezett az iraki háborúból, egyenesen a harcok közepéből, és ő volt az egyetlen televíziós tudósító, aki 2004-ben az amerikai erőkhöz kapcsolódva tudósított Najafban, amikor az USA katonái a Mehdi Hadsereg ellen harcoltak. Élőben számolt be az ENSZ bagdadi központjának bombázásáról és az első iraki választásokról is, 2005-ben.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Sokan azt gondolják, hogy őrültek vagyunk, különösen akkor, ha élőben jelentkezünk be a tévében – mondta egy interjúban Arraf. – Az a legrosszabb, hogy nem hívhatod fel a szüleidet és mondhatod azt, hogy »ez semmiség volt«, mert látnak téged és hallják a lövöldözést. Végső soron ez egy alku, amelyet saját magaddal kötsz meg. El kell hinned, hogy van értelme csinálni.”
1998-ban Arraf vezette a CNN első állandó bagdadi irodáját és évek óta ő az egyetlen nyugati tudósító, aki munkája alatt folyamatosan az iraki fővárosban tartózkodott. 2001 és 2002 között az isztambuli irodát vezette, majd visszament Bagdadba, mielőtt Szaddám Huszein kormánya 2002 novemberében kiutasította. A következő évben mégis visszatért Irakba és élőben tudósított a háborúról, illetve az iraki civilek helyzetéről, egyenesen a frontról.
Készített anyagokat a CNN számára Indiáról, Albániáról, a NATO-ról, Afganisztánról, Jordániáról és az Öböl-menti országokról is. „Átszeltem Irakot, találkoztam Szaddám Huszeinnel hadakozó kurd vezetőkkel, mocsarakon keltem át hajókkal, hogy olyan nőket keressek, akik tradicionális dalokat énekelnek, és elmentem olyan közösségekbe is, amelyeket az Al-Kaida és az ISIS először foglalt el” – mondta. Jelenleg a Kairóban működő National Public Radio nemzetközi tudósítója, 2020-ban pedig csatlakozott a The New York Times-hoz a napilap bagradi irodájának vezetőjeként.
Fotó: Twitter, Instagram, Unsplash, Pinterest
Olvass tovább!
