Vasárnap kora reggel az egyetem felé tartottam órára, amikor nők egy csoportja rohant ki a női kollégiumból. Kérdeztem, mi történt, egyikük pedig azt válaszolta, hogy a rendőrség evakuálta őket, mert a talibán megérkezett Kabulba, és megverik azokat a nőket, akik nem viselnek burkát.
Mindannyian csak haza akartunk jutni, ám nem használhattuk a tömegközlekedést. A sofőrök nem engedtek be az autóikba, mert nem akarták vállalni a felelősséget azért, hogy nőket fuvaroznak. Még rosszabb volt azoknak a nőknek, akik a kollégiumban laktak, akik nem Kabulból származtak. Rémültek voltak és zavarodottak, mit is kellene most tenniük.
Eközben az utcán ácsorgó férfiak gúnyt űztek a lányokból és nőkből, nevettek a félelmünkön. „Menj, és vedd fel a chadaridat (burkát)” – kiáltotta egyikük. „Ez az utolsó napja annak, hogy az utcán járkálhattok” – mondta egy másik. „Négyetekkel fogok összeházasodni” – mondta egy harmadik.
A hivatalok bezártak, a testvérem mérföldeket menekült a városon keresztül, hogy hazaérjen. „Kikapcsoltam a számítógépet, amivel segítettem az embereknek és a közösségnek négy éven át. Nagyon fájt – mondta a testvérem. – Könnyes szemmel álltam fel az asztalomtól, és elbúcsúztam a kollégáimtól. Tudtam, hogy ez volt az utolsó nap, hogy dolgozhattam.”
Majdnem teljesen végeztem a tanulmányaimmal, párhuzamosan fejeztem be két szakot Afganisztán két legjobb egyetemén. Novemberben diplomáztam volna az Afganisztáni Amerikai Egyetemen és a Kabuli Egyetemen, ám ezen a reggelen minden a szemem láttára vált semmivé.
Annyi napon és éjszakán át dolgoztam azért, hogy az az ember lehessek, aki vagyok, és ezen a reggelen, amikor hazaértem, az első dolog, amit a nővéremmel tettünk, hogy elrejtettük a személyi igazolványunkat, a diplomáinkat és a bizonyítványainkat. Lesújtó volt. Miért kell elrejtenünk azokat a dolgokat, amikre büszkének kellene lennünk? Afganisztánban nekünk ma tilos annak az embernek lennünk, akik vagyunk.
Nőként úgy érzem, a férfiak által indított politikai háború áldozata vagyok. Úgy éreztem, többé nem tudok hangosan nevetni, nem hallgathatom a kedvenc zenéimet, nem találkozhatom a barátaimmal a kedvenc kávézómban, nem viselhetem többé a kedvenc sárga ruhámat vagy rózsaszín rúzsomat. És nem lehet munkám vagy fejezhetem be az egyetemet, amiért évekig dolgoztam.
Imádtam, amikor a körmömet szépítgethettem. Most, amikor hazafelé elmentem a szépségszalon mellett, ahova manikűröztetni jártam, benéztem az ablakon. Az üzlet dekorációját, amin gyönyörű lányok képei voltak, egy éjszaka alatt eltüntették.
Csupán rémült és rettegő női arcokat láttam magam körül, és ocsmány férfiarcokat, akik gyűlölik a nőket, akik nem állhatják, ha egy nő tanul, dolgozik és szabad. A legborzasztóbb az volt mégis, hogy sokan ettől boldogok voltak, és gúnyt űztek a nőkből. Ahelyett, hogy a mi oldalunkra álltak volna, a talibán mellé szegődtek, és még tovább erősítették azt.
Az afgán nők rengeteg áldozatot hoztak azért a kis szabadságért, ami megadatott nekik. Árvaként szőnyegeket szőttem, hogy legyen pénzem tanulni. Rengeteg anyagi nehézségben volt részem, de még több tervem volt a jövőre. Nem számítottam rá, hogy minden így ér véget. Most úgy tűnik, mindent elégethetek, amit az elmúlt 24 évben elértem. Hatalmas kockázat, hogy személyi igazolványom van vagy bizonyítványom az Amerikai Egyetemről. Még ha megtartom is, nem használhatom ezeket. A nők nem dolgozhatnak Afganisztánban.
Ahogy a vidéki tartományok elestek, egyik a másik után, a csodás kislánykori álmaimról gondolkodtam. A nővéreim és én nem tudtunk aludni egész éjjel, visszaemlékeztünk azokra a történetekre, amiket édesanyánk mesélt a talibánról, és arról, hogyan bántak a nőkkel. Nem akartam elhinni, hogy elvehetik az alapvető jogainkat, és 20 évet visszautazhatunk az időben. Hogy 20 évnyi harc után, amit a jogainkért és a szabadságért vívtunk, burkára kell vadásznunk, és elrejtenünk az identitásunkat.
Az elmúlt hónapban, ahogy a talibán átvette az irányítást a vidéki területeken, emberek százai hagyták hátra a házaikat, és menekültek Kabulba, hogy megmentsék a feleségeiket és lányaikat. Parkokban élnek vagy a szabad ég alatt. Annak a csoportnak a tagja voltam az Amerikai Egyetemen, ami pénzadományok gyűjtésével, élelmiszerrel és más létszükségletnek számító dolgokkal próbált segíteni nekik. Nem bírtam ki sírás nélkül, amikor némelyek elmesélték történetüket. Volt, aki elveszítette a fiát a háborúban, és nem volt pénzük taxira, hogy Kabulba jöjjenek, így felajánlották az unokahúgukat a viteldíjért cserébe. Hogyan érhet ugyanannyit egy nő, mint egy utazás ára?! Amikor megtudtam, hogy a talibán elérte Kabult, úgy éreztem, rabszolgasorba taszítanak. Az életemmel játszhatnak, ahogy akarnak.
Tanár voltam az angol nyelvű oktatási központban. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy többé nem állhatok az osztály elé, és nem taníthatom nekik többé az ábécé-dalt. Minden alkalommal, amikor eszembe jutnak a csodálatos kis tanítványaim, a lányok, akik nem tanulhatnak tovább, és otthon kell maradniuk, csak sírni tudok.
Forrás: The Guardian Fotó: Getty Images
