„40 éves vagyok, ráncokkal és narancsbőrrel. Én így fogadom el magam!”

2022. január 03. |

„Rájöttem, hogy csak az időmet és a fiatalságomat vesztegetem el, ha folyton az öregedés miatt aggódom” – olvassátok el a negyvenes éveiben járó Susan vallomását, aki arról írt, hogy miként tudta elfogadni a korral folyamatosan változó testét.

Nem sokkal a 40. születésnapom után történt. Éppen a jól megérdemelt szabadságomat töltöttem a családom körében a medence partján. Hosszú évek után ekkor éreztem először, hogy igazán boldog vagyok, hogy jól érzem magam a bőrömben. Az éveken át húzódó jojódiéták, a megszállott súlykontroll, a kinézetem miatti folyamatos szorongás után végre egy egészséges fázisba érkeztem – mind mentálisan, mind testileg. Egy dögös pink bikini volt rajtam, és őszinte leszek, bombázónak éreztem magam benne. A beszélgetés témája egy ponton aztán a sportra terelődött, amihez én jókedvűen csak annyit fűztem hozzá, hogy „úgy érzem, életem legjobb formájában vagyok jelenleg”.

kozepkoru-nok

Csak néhány szóra volt szükség, hogy ez a boldog, elégedett pillanat a semmibe vesszen. „Ez nem igaz – mondta gúnyosan a bátyám. – Láttam a narancsbőrt a lábadon.”

Az arcom vörös lett. A gyomrom összeszorult, úgy éreztem, levegőt is alig kapok. Megdöbbentem. Aztán zavarba jöttem, végül a düh uralkodott el rajtam.

Eközben a felesége rögtön rászolt, leszidta, amiért ilyen érzéketlen megjegyzést tett. Dühös voltam, a bátyámra is, és magamra is. Miért hagytam, hogy a sógornőm vitázzon vele a nevemben? Miért kellett ezt az egész családomnak hallania? Miért kellett a gyerekeim előtt így beszélnie?

Az első gondolatom az volt, hogy hagyom az egészet a fenébe. Hogy nem szólok semmit, hátha így még megmenthető az este jó hangulata. A 15 évvel ezelőtti Susan annyiban hagyta volna. De a 40 éves Susan? Ő már halálosan belefáradt abba, hogy nőként némán tűrnie kelljen a testére tett megjegyzéseket.

A hallgatás helyett tehát jól kiosztottam a bátyámat. Egy percig sem tagadtam, az arcába mondtam: „igen, narancsbőrös vagyok”, de rögtön azt is hozzátettem, hogy a narancsbőrnek az ég világon semmi köze nincs az edzettségi állapotomhoz vagy ahhoz, hogy megérdemlem-e, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Évek óta küzdöttem már a testképzavarral, és egy időben az öregedés miatti bizonytalanság, valamint folytonos aggodalmaskodás is elhatalmasodott rajtam. De átkozott legyek, ha hagyom, hogy a gyerekeimmel elhitessék, hogy a ráncokat és a narancsbőrt szégyellni kell.

Én már gyerekként megtanultam rettegni az öregedéstől. Emlékszem, ahogy anyám a tükör előtt állva vizsgálgatta az arcát, és a megereszkedett bőrén, valamint az egyre gyarapodó ráncain kesergett. „Addig nem értheted meg, amíg te át nem éled ezt” – mondta mindig. És milyen igaza volt.

38 éves voltam, amikor elkezdtem észre venni a perimenopauza első jeleit. Hirtelen változtatnom kellett az életmódomon, el kellett kezdenem jobban odafigyelni arra, hogy mit eszem és iszom. És ugyanilyen hirtelen a testemen is változásokat kezdtem észre venni. A bőröm megereszkedett ott, ahol eddig feszes volt. Ráncok jelenek meg és mélyültek el ott, ahol korábban sima volt a bőröm. Búcsút intettem a dús hajamnak, a rugalmas bőrömnek és az erős csontjaimnak. A tükörbe nézve anyámat láttam, ami megszállottan vizsgálgatja az egyre öregedő arcát.

De nem anyám volt az egyetlen, aki belém ültette ezeket a bizonytalanságokat. Egy egész iparág épült arra, hogy a nők rosszul érezzék magukat a saját testükben. Ne akarj öreg lenni. Szabadulj meg a ráncaidtól. Maradj kívánatos. Ezek a szlogenek harsognak a reklámokból, ezt sulykolja a társadalom.

Néhány hónapja jött velem szembe egy mém, amin két nő volt látható. Az egyik oldalon Jennifer Lopez a másikon Rue McClanahan, az Öreglányok című sorozat sztárja.  A képen mindketten ötvenévesek voltak, ám míg Rue úgy nézett ki a fotón, mint egy régimódi nagymama, addig J.Lo egy áttetsző flitteres ruhában egy rúdról ereszkedett le éppen.

A mém láttán elképesztően dühös lettem.

Miért van az, hogy a nőknél az számít teljesítménynek, ha minél tovább képesek fiatalnak látszani? Miért kell ezért ünnepelni őket?

Miért kell két nőt szembe állítani egymással valami olyan természetes és elkerülhetetlen dolog kapcsán, mint az öregedés?

38 és 40 éves korom között arra összpontosítottam, hogy próbáljak méltósággal megöregedni – bármit is jelentsen ez a kifejezés. Próbáltam nem aggodalmaskodni a változó külsőm miatt, hanem felemelt fejjel, méltósággal elviselni. De még ilyenkor is megesett, hogy a tükör előtt kötöttem ki, fürkészve a bizonytalanságaimat. Pont, mint anyám tette.

Sokáig meg voltam róla győződve, hogy az öregedés valami nagyon rossz dolog, amit minden áron el kell kerülni. Egész életemben ezt hallottam és ezt láttam magam körül. A nők egy bizonyos kor felett láthatatlanná válnak. Míg a színésznőknek botoxhoz és szikéhez kell nyúlniuk, ha nem akarnak eltűnni a süllyesztőben, addig a férfi színészek a ráncaiknak köszönhetően csak egyre sármosabbá válnak. Egy idősödő nőnek egyszerűen nincs helye a társadalomban.

Aztán egyszer csak, mondhatni, megvilágosodtam. Rákényszerítettem magam, hogy tudatos legyek azokban a pillanatokban, amikor elhatalmasodna rajtam a bizonytalanság. Megértettem, hogy igenis a külsőmön kívül is vannak értékeim, hogy függetlenül a koromtól, továbbra is egy kemény üzletasszony vagyok, egy élénk, vibráló személyiség. Barát, anya, partner.

Alaposan átgondoltam a mindennapjaimat, például azt, hogy mi mindennel vettem körbe magam az interneten, és minden nyomasztó tartalmat megpróbáltam kiiktatni. És ahogy szépen lassan a férfitekintetek is elmaradoztak a nyilvános tereken a testemről, úgy éreztem magam egyre felszabadultabbnak.

Már nem kell megfelelnem a nők felé támasztott elvásároknak, nem kell folyamatosan kívánatosnak tűnnöm, nem redukálódom kizárólag a reproduktív értékeimre.

Ez a szabadság egy újonnan felfedezett függetlenség érzését keltette bennem. Rájöttem, hogy csak az időmet és a fiatalságomat vesztegetem el, ha folyton az öregedés miatt aggódok. Időt, pénzt, energiát és az önbizalmamat áldozom fel egy olyan dolog hajszolása miatt, ami már soha többé nem lehet az enyém. A fiatalságom elmúlt, és ezt el tudtam fogadni.

Miért rejteném hát el a narancsbőrömet és a striáimat? A megereszkedett bőrömet és a ráncaimat? Ez a test szolgált egész életemben. Hogy hogyan nézek ki, az senki másra nem tartozik, csak rám.

Persze mindig vannak bizonytalan pillanataim. Pillanatok, amikor egy tükör előtt találom magam, és egy kicsit túl sokáig bámulom a tükörképemet. De eldöntöttem, hogy magam irányába is ugyanazzal az együttérzéssel fogok fordulni, mint bárki más felé. Emlékeztetem magam arra, hogy ki vagyok, az életre, amit leéltem, és izgatottam várom mindazt, amit még ezután fogok megtapasztalni.

Forrás: HuffPost Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter