Szívesen visszaadtam volna annak, aki adta
Sokáig úgy képzeltem, mint egy büntetést, amit kilószámra mérnek az égben. „Tessék, ez a magáé, kedves”, én meg ha kértem, ha nem, át kellett vennem a súlyos csomagot, amit szuperérzékenységnek hívnak. Már egész fiatalon észrevettem, milyen könnyen olvasok az emberekben. Elég volt egy pillantás, és valamiképp tudtam, mit éreznek. Maró szívfájdalmat, égető szerelmet, eufórikus boldogságot. A történeteiket hallgatva egy kicsit én is megrészegültem. Velük tudtam sírni, nevetni, örülni. „Jó veled beszélgetni, mert tudom, hogy te megértesz” – boldogan tettem zsebre az ilyen kijelentéseket, még akkor is, ha utána olyan fáradt és kimerült voltam, mint egy alaposan kicentrifugázott rongy.
Közben egyre-másra értek közvetlenül is az ingerek. A szerelem megízlelése olyan volt, mintha drog hatása alatt állnék, és két méterrel a föld felett jártam. Aztán amikor viharba került a szerelemhajó vagy zátonyra futott, emésztő fájdalommal találkoztam. A pozitív és negatív kritikák hallatán nagyjából ugyanezt éltem meg. Mindegy, mi történt, heves érzelmekkel reagáltam rá, és záporozni kezdtek az olyan megjegyzések a környezetemből: „Ne légy már ilyen érzékeny.” vagy „Túl érzékeny vagy.”
Ez pedig csak rosszabb lett, és a mások meghallgatása, a nagyobb társaságban tartózkodás nem feldobott, hanem lehúzott. Ha akartam, ha nem, együttéreztem másokkal. Mélységesen. Olyan volt, mintha a pupillájuk egy fekete lyukként magába szívott volna, és ott találtam magamat a lélektavukban pancsolva. Hirtelen pokolian karcolta a szívemet, amikor a tévében – vagy még inkább a valóságban –, bántalmazott embereket és kisállatokat láttam. Felgyújtott sündisznók, kibelezett macskák, szemetesben talált csecsemők. Minden egyes alkalommal, mintha egy kis darabot téptek volna ki belőlem, és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Egyúttal düh ébredt bennem, hogy lehet ennyi sötétség, gonoszság a világban? A korábban nekem kiporciózott szuperérzékenység mázsás tehernek bizonyult, és azért imádkoztam: „Vegyék vissza!”
Az elfojtás nem megoldás
Nagyon hamar leszűrtem: más vagyok, mint a többiek. Hosszú éveken át úgy tűnt, mintha egyedül ülnék fel az érzelmi hullámvasútra, és senki sem akad, aki megértene. Akkoriban még a könyvtárban kutattam a témát: túlzott empátia, fokozott érzékenység, a spirituális területen empatának nevezték a szuperérzékeny embert. Arról nem szólt a fáma, miként lehet megszabadulni ettől a „csodás” veleszületett képességtől. Csapdában éreztem magam. Jobb ötlet híján megpróbáltam elnyomni, ezzel pedig kezdetét vette az elzárkózás. Kerültem a beszélgetéseket, a tömegeket, a nagy társaságokat, nem néztem híreket, több időt töltöttem egyedül. Minimalizáltam annak a lehetőségét, hogy bármiféle érzelem is átjusson a falakon, amelyeket magam köré emeltem, így magányos, közönyös, üres és sivár lettem. A kreatív tevékenységek terméketlennek bizonyultak, és képtelen voltam szívvel-lélekkel alkotni. Viszont megkönnyebbülve tapasztaltam másokkal beszélgetve: nem érzek semmit. Beszélhettek nekem az őket ért veszteségről, halványlila sajnálatot sem éreztem. Majd váratlanul megkaptam: „Mi lett veled? Régen olyan érzékeny voltál, most meg olyan rideg és érzékelten vagy.” Ebből tudtam, sikeresen átestem a ló túloldalára.
Meg kell tanulni használni
Magam is beláttam, a struccpolitika nem segít, hiszen üressé tesz, éket ver közém és az emberek közé. Nem maradt más választás, minthogy a módszeresen felépített betonbunkeremet lebontsam. De tudtam, változtatnom kell, ha nem akarok megint szörfözni az érzelmek tengerén. Ám nem volt, aki segítsen, a különböző önsegítő, pszichológiai, spirituális források pedig kimerítették a témát annyiban: uralkodj felette, fogadd el, élj vele együtt. Mondani sem kell, nem sokra mentem ezekkel, én is tisztában voltam azzal, hogy ez a teendő, de miként kellene ezt megvalósítani?
Az első feladatot hamar kipipáltam. Megértettem: én bizony egy szuperérzékeny embernek születtem, ami igenis jó dolog. Nem egy tumor, amit ki kell műteni. Ez egy lehetőség, ajándék, ami által jobban megérthetem az embereket, a világot. Az érzelmek segítenek az írásban, gazdagabbá teszik a műveimet. Igyekeztem a pozitívumaira fókuszálni, és ráébredtem: nem vagyok abnormális. Nem átkoztak meg. Csak van egy szuper beépített funkcióm, amihez nem mellékeltek használati utasítást, amikor megszülettem, ezért elkezdtem kísérletezni.
Úgy tekintettem magamra, mint egy érzelmi adó-vevőre, aminek nem kell mindig fogni az adást. Nem szükséges beporszívózni minden egyes érzelmet, amerre járok-kelek. Figyeltem, kivel érzek együtt, de még arra is: milyen mélyen. Határokat húztam, és ellenőrző kérdéseket intéztem magamhoz: kinek jó az, ha én is vele együtt szenvedek? Ezzel segítek rajta? Egyúttal meg kellett nyugtatni a lelkemet, miszerint nem leszek rossz ember azért, mert nem érzek mindenkivel együtt. Gyúrni kezdtem az érzelmi izomzatomra, hogy lélekben erős lehessek. Ehhez szükség volt megtanulni a „nem” szó használatát is. Empatikusan állok másokhoz, boldogan meghallgatok őket, de nem vagyok senki lelki szemetesládája.
Aztán arra is ügyelni kellett, ne vegyem át mások érzéseit, és tartsam meg őket, mintha a sajátjaim lennének. Ez is rendszeres önvizsgálatot követelt: ez most a saját érzésem? Ha igen, akkor miért érzem, amit? Amennyiben nem az enyém, egyszerűen kitessékeltem a bensőmből. Minden egyes nap érzelmi nagytakarítást kellett végezni, amíg nem éreztem békét, és vált a folyamat automatikussá.
Majd jött a következő lecke: kritika és konfliktuskezelés. Ha negatív kritikát kaptam, végiggondoltam, megérdemeltem-e vagy sem. Abban az esetben, ha nem, csak valakinek rossz napja volt, szurkálódni támadt kedve, azt egyszerűen elengedtem. Hogyha megérdemeltem, bár fájt, de elfogadtam. Amint kijavítottam, és megdicsértek, rájöttem: a kritika nem az ellenségem, hanem a barátom, ami segít jobbá válni. Így kellett az életem minden egyes ingoványos területén végigevickélni és saját magamat tréningezni. Sokat segített ebben az önirónia is: „Ugye most nem fogsz Dunának menni csak azért, mert nem ízlett neki a levesed?” vagy „Igen, kiabált veled a főnököd. Kikéred magadnak vagy inkább elvonulsz a vécére sírni? Melyikkel jársz jobban?”
Amint ezekre az ember tudatosan figyelni kezd, már finomhangolja a készségét, és egy idő után sikerül úgy bekalibrálnia magát, hogy uralkodjon a szuperérzékenysége felett, és képes legyen azt kedve szerint használni.
Az ingerküszöb is növelhetővé válik, és egyre többet visel el. Ma már végig tudok nézni vagy olvasni egy hírt arról, hogy az orvvadászok brutálisan lemészároltak egy halom bengáli tigrist, majd megnyúzták őket, és már nem roppanok össze. Ha mégis van alkalom, amikor megerednek a könnycsatornáim, többé nem szégyellem, hogy ilyen érzékeny vagyok, hanem örülök neki. Évekbe telt, mire kiismertem önmagam, és megtanultam együtt élni ezzel a képességgel, de sikerült. Bárkinek sikerülhet, aki elég kitartó és elszánt.
Fotó: Getty Images
