„A rendszer úgy működik, hogy minél nagyobb hatalmat akarnak a nők fölött” – Péterfy-Novák Évával beszélgettünk az Abortusztörténetekről

2022. december 05.
Száznál is több traumatörténet érkezett Mérő Vera és Péterfy-Novák Éva felhívására a szívhangrendelet elfogadása után, amelyek közül Erdődi-Juhász Ágnes szerkesztő segítségével végül ötvenöt írásból fűzték össze az Abortusztörténetek című antológiát. A megrendítő, húsbavágóan őszinte, hiánypótló és kifejezetten fontos kötet kapcsán Péterfy-Novák Évával beszélgettünk.

Emlékszel, hogy milyen gondolatok cikáztak a fejedben, amikor elfogadták az úgynevezett „szívhangrendeletet”?

Nem biztos, hogy ezt tűrné a papír. Az első pillanatban dühöt éreztem és azt, hogy megint kell valami, amin a nők kiháborogják magukat. Az egész rendszer úgy működik, hogy minél nagyobb hatalmat akarnak a nők fölött. Nem is tudom értelmezni, hogy miért. Igazából ez csak a mi „helyrerakásunk”, mert nem betiltják az abortuszt, hanem ennél sokkal aljasabban járnak el. A terhesség megállapításához nyilvánvalóan eddig is szükség volt szívhangra, csak az anyával nem kellett kötelezően meghallgattatni.  Szerintem az az orvos, akinek fontos a páciense és nem akarja őt megalázni, nagy valószínűséggel nem fogja felhangosítani a gépet. Aki pedig eddig is semmibe vette a páciens döntését, az korábban is felhangosította. Remélem nem lesznek besúgók, akik majd az orvosokat figyelik.

peterfy-novak-eva-abortusztortenetek-interju

Péterfy-Novák Éva, Fotó: Bulla Bea

Kevesebb mint egy hónap alatt készítettétek el az Abortusztörténeteket. Hogyan tudtatok ilyen gyorsan reagálni a történtekre?

Az egész úgy indult, hogy Verának elkezdtek abortusztörténeteket küldeni, én pedig azt javasoltam neki, hogy vagy csináljon egy új oldalt, ahol megosztja a neki küldött szövegeket, vagy ritkábban tegye ki őket, mert eldugítják az ő írói oldalát, ami sok embernek rosszul fog esni. Abból indultam ki, hogy nekem anno nagyon sok családon belüli erőszakról, szexuális abúzusról, nemi erőszakról szóló történetet küldtek, ezért létrehoztam a Ne maradj csendben oldalt, hogy aki nem akar minden nap ilyen történeteket olvasni, annak ne ez ugorjon fel, amikor megnyitja a Facebook-oldalát. Másnap felhívtam, hogy mit szólna ahhoz, ha csinálnánk egy kötetet azokból az abortusztörténetekből, amikből akár pici szerkesztéssel – vagy ha egy kicsit még belekérdezünk, hogy az írója jobban ki tudja fejteni -, nagyszerű szöveget készíthetünk. De a Péterfy Akadémia traumaírás kurzusának hallgatói, és más írással is foglalkozó nők által készített, nagyon-nagyon megrendítő, hosszabb-rövidebb szövegek is bekerültek a könyvbe. Erdődi-Juhász Ági pedig olyan fantasztikus munkát végzett már sokadszorra a kiadónk szerkesztőjeként és a Felhő Café (a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata – a szerk.) főszerkesztőjeként, hogy csak hálával tartozom neki.

Több mint száz, különféle nézőpontot képviselő történet érkezett be, végül ötvenötöt szerkesztettetek össze. Mi alapján tudtátok eldönteni, hogy melyik kerüljön bele a kötetbe?

Amellett, hogy igyekeztünk figyelni rá, hogy mennyire erős a történet és hogy van megírva, arra is nagy hangsúlyt fektettünk, hogy minden típusú abortuszos trauma szerepeljen benne. Írt pszichológus, szociális munkás, férfi, kórházi dolgozó, de van benne vetélés, esemény utáni tabletta, erőszak és olyan nő is, aki végül megtartja a babát, mert próbáltuk a lehető legszélesebb sávban bemutatni, mennyire nem egyszerű ez a döntés. Remélem, hogy sikerült. De bizony volt olyan is, amit annyira későn küldtek, hogy már nem tudtuk beletenni a kötetbe.

Hogyan lehet egy ilyen traumát, veszteséget feldolgozni, mint az abortusz? Egyáltalán fel lehet dolgozni, vagy csak megtanul vele az ember együttélni?

Ez egy nehéz kérdés. Annyit biztosan el tudok mondani, hogy a gyerekvesztést feldolgozni nem lehet, csak megtanulsz vele élni. Nagy valószínűséggel ez az abortuszra is igaz: megtanulod elfogadni, hogy mi történt. Én abban látom a kötet legnagyobb szépségét és erejét, hogy amatőr hangon szól hozzánk, ami a Túléltemre is igaz (a Péterfy Akadémia trauma/írás kurzusán született történetekből készült kötet – a szerk.). Nem is akar magas irodalomnak látszani: a szerzők egyszerűen csak el akarják mondani a történetüket, és azt, hogy ők ezt hogyan élték meg.

Maga az írás folyamata hogyan segít a traumák feldolgozásában, egyáltalán mikor jut el az ember oda, hogy ki tudja írni magából a történteket?

Ez mindenkinél más időben jön el, nincs rá recept. Amikor valaki úgy érzi, hogy most már szeretne a traumáiról beszélni vagy írni, még akkor sem biztos, hogy valóban tud. Nekem harminc év kellett hozzá, de van, akinek három hónap. A traumaírás kurzuson nem az a lényeg, hogy egy terapeuta helyett boncolgassuk, hogy mitől alakult ki és hogyan kéne feldolgozni a megrázkódtatást. Mi kizárólag azzal foglalkozunk, hogy a szöveg minősége olyan legyen, hogy aki elolvassa, megértse és a tanújává váljon a traumának, mintha ő is ott lett volna. Ugyanakkor esetleg segítheti a történtek feldolgozását, hiszen azzal, hogy elmeséled másoknak, egyre távolabb kerülhetsz tőle, és megmutathatod a többi túlélőnek is, hogy nem vagytok egyedül.

A szerkesztéskor mennyire engedtétek, hogy átjárjon titeket a traumatörténet? Mennyire viselt meg titeket a munkafolyamat?

Nekem az a túlélési módszerem, hogy olvasás közben egy kicsit távolabbra helyezem magam a traumaírásoktól, nem engedem bele magam a történetbe. Inkább csak a szövegre figyelek, ami elveszi valamennyire a fókuszt a fájdalomról. Most talán kevésbé sikerült a távolságtartás, mint a Túléltemnél, amiben egyébként szintén írtak abortuszról is. De egyáltalán nem bántam. 

Az Egyasszonyban a saját traumatörténetedet írtad le: hétéves korában elvesztetted a kislányodat, a kisfiad pedig betegen jött volna a világra, ezért az orvosod javaslatára a terhességmegszakítás mellett döntöttetek a férjeddel döntöttetek a férjeddel. Hogyan hatott az Abortusztörténetek szerkesztésének folyamata a saját traumáidra?

Nekem egy úgynevezett feltöltéses szülésem (vagyis abortuszom), ami a 35. hétre történt. Szerintem ezt még abszolút nem dolgoztam fel, de annyira, hogy még mindig nem nagyon tudok vele mit kezdeni. Egyáltalán nem merek hozzányúlni, és ez elevenedett meg most bennem. Körülbelül három és fél hétig dolgoztunk a köteten. Minden szöveget nagyon sokszor elolvastam és annyira mélyre mentek, hogy nem tudtam a saját módszeremmel védekezni. Ugyanakkor azt éreztem, hogy köszönettel tartozom ezekért a szövegekért, és mégis ki adja ezt ki, ki törődjön ezzel, ha nem mi? Ki legyen a hangja, a csatornája azoknak a nőknek, akik el szeretnék mondani a velük történteket, ha nem mi, akik arra biztatjuk őket, hogy ne maradjanak csendben?!

peterfy-novak-eva-abortusztortenetek-interju

A könyvben több olyan történet is helyet kapott, amelyeket magukra hagyott nők írtak. Ugyanakkor olyan is van köztük, ahol a párok támogatják egymást, sőt egy férfi által küldött írás is szerepel a kötetben. Mit gondolsz, egy támogató felekből álló, egészséges párkapcsolatban mennyire van beleszólása a férfinak az abortuszról való döntésbe?

Azt gondolom, hogy egy olyan ideális világban, ahol a szülők arra nevelik a hímnemű gyerekeiket, hogy a gyereknevelés az ő felelősségük is, ez közös döntés. Érdekes, mert nekem hatvanöt év házasság után halt meg nagyapám, nagyanyám nem egyedül nevelte fel a négy gyermekét, de az anyámtól mégis azt kaptam, hogy „annyi gyereket szülj, amennyit te magad fel tudsz nevelni”.

Ezt én is gyakran hallom.

Félelmetes, hogy ez a mondat még 2022-ben is valid. Nem bántom a férfiakat, mert tisztelet a kivételnek, például az én férjem is iszonyatosan jó és gondoskodó apa. De azt látom, hogy majdnem teljesen természetes, hogy a gyereknevelés a nő dolga, holott ez közös feladat kellene, hogy legyen. Ha pedig közös feladat az utótódotok felnevelése, akkor közös döntésnek kell lennie annak is, hogy akartok-e utódot vagy sem, alkalmas-e rá most az idő, vagy sem.

Te miben látod a megoldást az abortuszok számának csökkentéséhez, a megelőzéshez?

Már ki is mondtad, a megelőzés – ez egyértelmű. Már oly sokan, oly sokszor és sok helyen elmondták, de egyszerűen süket fülekre talál. Ötödikes-hatodikos koruktól kezdve edukálnunk kellene a gyerekeket fogamzásgátlás terén. Ez talán valamennyire működik, bár aki edukációval foglalkozik, az most biztosan felhorkan. De arra is szükség lenne, hogy szociális alapon, akár ingyenesen vagy kevés pénzért hozzáférhetőek legyenek a fogamzásgátlók, esemény utáni tabletták, és ne legyen ciki megkérni az orvost arra, hogy árban elérhetőbbet írjon fel. Szerintem, ahol az állam ingyenessé teszi vagy támogatja a fogamzásgátlást, ott egyértelműen csökken az abortuszok száma. Attól biztosan nem fog változni a helyzet, hogy megvetjük a nőket, akik végül ehhez a beavatkozáshoz folyamodnak, és azt gondoljuk, hogy a megaláztatások miatt majd legközelebb biztosan nem mennek abortuszra.

Említetted, hogy sokan osztják meg veletek a történeteiket. Előfordult már, hogy valaki tőled kért segítséget? Ha igen, akkor mit tudsz ilyenkor tenni?

Ha valaki küld egy traumaírást, azt nagyon szívesen elolvasom. Van, hogy szöveggel kapcsolatban vissza is írom, hogy jónak találom, esetleg azt javaslom, hogy még dolgozzon rajta, vagy beszélje át a terapeutájával. Nagyon együtt tudok érezni és el tudom mondani, hogy megértettem-e a szöveget vagy sem. Tudom azt javasolni, hogy írja le, hogyan kezdődött, ki milyen ruhát viselt, hol voltak, mit látott, mit érzett, mit látott a másik arcán, hogy nézett ki és milyen volt a mozgása, mert ebből nagyon jól ki tud alakulni a történet. Viszont, ha úgy érzem, hogy azonnali szakemberi segítségre van szükség, akkor az SOS Krízis Alapítványhoz, az OKIT-hoz, vagy az Ökumenikusokhoz irányítom, akiknek van egy nagyszerű, bántalmazottaknak szóló segítő programja. Sok olyan kérdés is érkezik hozzám, hogy mit csináljanak akkor, ha a környezetükben látják, hogy baj van. Csak azt tudom javasolni, hogy hívja fel valamelyik segélykérő vonalat, amit egyébként nálunk, az oldalon is megtalál. Nem vagyok szakember, de nem is játszom, hogy az lennék. Ennél mélyebben nem tudok belemenni – amit egyébként nagyon sajnálok-, csak a saját tapasztalataimból tudok segíteni.

Kétlaki életet éltek: néha itthon vagytok, néha otthon, Olaszországban, ahol idén jobboldali kormányt választottak. Mit tapasztalsz, az olaszok hogyan vélekednek az abortuszról? Ott is ilyen meghatározó ez téma, mint nálunk?

Igen, nagyon meghatározó, mert Giorgia Meloni programjában szerepelt az abortusz szigorítása, de hatalmas viták zajlanak, óriási a felhördülés. Meloniék egyelőre nem mertek hozzányúlni ehhez a dologhoz. Alapvetően nem egységes az ország, eltérő szellemiségű régiókból áll Itália, nem lehet egységes képről beszélni. Vannak nagyon konzervatív katolikus területek, és vannak, ahol ez kevésbé jellemző. Viszont a nőpolitikában történt néhány nagyon érdekes és inkább a baloldali pártok politikájában szereplő kérdés. Mégpedig az, hogy jelentősen csökkentették a menstruációs kellékeknek és a pelenkának az áfáját. 

Biztosan lesz, aki fél szembesülni a kötet tartalmával. Mit üzensz azoknak, akik nem merik elolvasni az Abortusztörténeteket?

Azt, hogy igen, szörnyű elolvasni egy traumatikus történetet, de még szörnyűbb megélni, és minél többen elolvassák, annál több embernek elmesélheti a túlélő. Tanulunk belőle, látjuk, hogy a világ így is működik, ilyen is történik. Aki úgy érzi, hogy nem bírja elolvasni, annak tényleg nem kell, én ezt elfogadom. Viszont ezt nem kell annak az arcába dörgölni, akivel mindez megtörtént. Megtehetjük azt csendben is, hogy nem olvassuk el. A nyílt elutasítás nem jó érzés a túlélőnek.

Olvass tovább!