- A világon mindenhol mérgeznek meg kutyákat, mégis kevesen kutatják, mi áll az ilyen állatgyilkosságok hátterében.
- A világ legtermékenyebb mérgezője a New York-i elit tagja volt, állatvédő és az 1930-as években gyilkolt, ám még azután sem tudott leállni, hogy elítélték.
- Juliet Tuttle kezdte terjeszteni azt is, hogy a kóbor macskák pestist terjesztenek, hogy a város hősének szerepében tündökölhessen, amikor begyűjti és megöli a cicákat.
Egy elegáns Park Avenue-i lakásban Juliet Tuttle egy madárkalitka előtt pózolt és egy papagáj szemébe nézett mélyen. Elegáns selyemköntöst és kalapot viselt, a kor legutolsó divatja szerint. Egy fotós épp néhány képet készített róla, hogy a következő napokban azzal a címmel jelenjenek meg az újságokban országszerte: Nem fél a papagájvírustól.
1930-at írtak ekkor, és hatalmas pánik tombolt a madarak által terjesztett betegségek miatt. Az influenzaszerű fertőzést, amit papagájláznak is neveztek, csupán pár százan kapták el Amerikában, de még élénken élt az emberekben a spanyolnáthajárvány, ami nem is olyan sokkal korábban tombolt. Az emberek annyira rettegtek, hogy voltak, akik saját kezűleg törték el a papagájuk nyakát. A szemetesekben egyre több élénk színű madár teteme hevert a hamu fölött.
Juliet Tuttle egy madárkalitka előtt pózolt, hogy meggyőzze az embereket, a papagájok nem veszélyesek
Tuttle meggyőződése volt, hogy a fertőzéstől való félelem túlzó, ő maga el is mondta, hogy gyakran megpuszilta a madarait. Egy hóbortos, ám roppant melegszívű özvegyasszonynak tűnt, aki egy nap nagy örökséget hagy maga után. Hét évvel ezután viszont már úgy szerepelt a hírekben, mint az eastchesteri kutyagyilkos, miután rajtakapták New York kertvárosi részén, amint gyanús tablettákat rejtett kutyáknak szánt jutalomfalatokba.
A New York-i elit tagja kutyákat mérgez?!
Tuttle-t mindenki úgy ismerte, mint az állatok védelmezőjét. Miért ölt volna meg kutyákat aljas és gonosz módon? Amikor majd’ száz év múlva utánajártak a nyomoknak és összeállt a teljes kép Juliet Tuttle-ról, kiderült, hogy nemcsak Amerika legtermékenyebb kisállatgyilkosa volt, és nemcsak kutyákat mérgezett meg, de New York utcáinak macskákra is vadászott, összegyűjtötte és megölte őket.
A kutyák megmérgezése soha nem csupán a kutyákról szól. Valaki üzenni akar vele valamit: „ölni könnyű, és lehet, hogy a gyereked lesz a következő”. A támadások hatással lehetnek és rettegésben tarthatnak egész kisvárosokat, városrészeket. Kutyákat mindenhol mérgeznek, mégis kevés esetet tanulmányoznak. Kik ezek a bűnözők? És miért teszik mindezt? Juliet Tuttle esete talán néhány kérdésre választ ad.
Egy tavaszi napon 1937-ben Tuttle kiszállt a limuzinjából New York Eastchester részén, és két, a mezőn játszadozó kutyát figyelt. Kivett egy kicsi papírzacskót a zsebéből, és a kerítésen át megkínálta a kutyákat. Mindeközben a saját kutyája, egy zöld pulóvert viselő Boston terrier az autóban várt.
Egy szemtanú, Mrs. John Stewart meglátta a furcsa jelenetet az út túloldalán álló buszmegállóból. Órákkal később a két kutya halott volt, óriási kínok között pusztultak el. Mrs. Stewart saját ír szettere is meghalt az udvarában. Mrs. Stewart elmondta a rendőröknek, hogy attól tart, aki megmérgezte a kutyákat, akár a szomszéd gyerekeket is megetetheti az arzénnal. A rendőrnyomozók megtalálták a limuzint egy vidéki házban, Larchmontban, igazoltatták a tulajdonosát, Tuttle-t és a sofőrt. Kikérdezték mindkettejüket. A sofőr azt mondta, hogy Tuttle-t Westchester megyében fuvarozta minden nap, hogy kutyáknak adhasson enni.
A mérgezés szombatján Eastchesterben és a Mamaroneckben található Edgewater Pontba fuvarozta munkaadóját. A rendőrség azt az információt kapta, hogy mindkét helyen beteg és halott kutyák maradtak utána. Egy angol juhászkutya, ami egy edgewateri asszonyé volt, kritikus állapotba került, két másik kutya holttestét a közeli tóban találták meg.
Ahogy gyűltek a kutyatetemek, egyre több gazdi története látott napvilágot a rejtélyes halálokról és eltűnésekről. A korábbi hónapokban az Eastchesteri Rendőrkapitányságon több mint 75-en jelentették be, hogy megmérgezték a kutyájukat vagy eltűnt. Egyszer csak összeállt a kép az addig egymástól függetlennek tűnő esetekből, és a nyomok a limuzinos nőhöz vezettek. A rendőrség talált egy zselatinkapszulát az egyik kerítés mellett, ahol a nő megetetette a kutyát a méreggel. Cianidot tartalmazott.
Tuttle még ekkor is vörösre változott arccal és dühösen tiltakozott a vádak ellen, hangosan kijelentve, hogy „soha egyetlen állatot sem mérgezett meg egész életében”.
Valójában néhány évvel korábban Tuttle – aki a Női Állatvédő Liga magas rangú tagja volt – hallott egy olyan figyelmeztetést, hogy Alsó-Manhattan kóbor macskái pestist terjeszthetnek. A sajtóhoz fordult, hogy nyomást gyakoroljon a város vezetésére és elérje, fogják be a macskákat, és végezzék ki. Akkoriban még az elhunyt férje nevét viselte, Mrs. Charles A. Tuttle-nek hívták. 1937-ben már Juliet Tuttle-nek nevezte magát. Valószínűleg senkinek sem tűnt fel, hogy a két személy ugyanaz. Még a rendőrség sem kapcsolta össze, hogy az eastchesteri kutyagyilkos ugyanaz a nő, aki az utcák könyörtelen macskátlanításának szentelte magát.
Miért öl valaki méreggel?
Deborah Blum újságíró az emberi mérgezések szakértője. Blum elmondta, hogy „azok a gyilkosok, akik méreggel ölnek, más társadalmi helyzetűek, mint a többi gyilkos, és általában nők”. Ha egy nő gyilkol, hétszer akkora valószínűséggel választja a mérgezést, mint egy férfi. Ezért is gyakori, hogy nem derülnek ki a gyilkosságaik: a mérgező gyakran egy kedves öreg hölgy, akire senki sem gyanakszik.
Blum szerint hasonló mintázat lehet érvényes az állatok megmérgezésére is. Biztos, hogy senki sem számított arra, hogy Juliet Tuttle, az állatbarát ilyen bűncselekményeket követ el.
Harmincas évei elején Juliet hozzáment Charles Tuttle-hoz, aki társadalmilag elismert férfi volt. A Yale Egyetemen végzett, megalapította a New Haven-i újságot és betegsége előtt riporterként dolgozott. Nem egészen két évvel az esküvőjük után azonban Charles Tuttle meghalt tuberkulózisban. Miután férje kikerült a képből, Juliet elkezdett felkapaszkodni a manhattani társadalmi ranglétrán.
Beköltözött az elegáns Park Avenue-i lakásba, a nyarakat vidéki házában töltötte, saját varrónője volt, szobalánya és sofőrje. A New York-i elitben az állatjogok védelmezőjeként tündökölt, újságokban szerepelt asszonynevén mint madárbarát, kihasználva a papagájlázat, hogy a figyelem középpontjába kerüljön.
Az egyik legközelebbi barátnője egy szintén özvegy asszony, Helen volt. A nő, asszonynevén Mrs. George Bethune Adams a város legnagyobb állatkórházát vezette. A The New Yorker Adamst úgy írta le, mint „egy tevékeny, ám tartózkodó, régimódi divat szerint öltözködő hölgyet, aki szereti a széles karimájú kalapokat”. Tuttle több évtizeddel fiatalabb volt barátnőjénél, mégis hasonlóan kezdett öltözni, mert azt gondolta, ez az előkelő brit divat. A nagyasszony fekete ruhájában lett a New York-i állatvédő női liga elnöke.
Juliet Tuttle, a macskák réme
A macskák fontos részét képezték a város ökoszisztémájának, nélkülük elszaporodtak volna a patkányok és egerek. 1931-ben Tuttle mégis kijelentette a sajtónak, hogy a város „szenved a kóbor, éhező, gazdátlan macskák miatt a pestistől, és szenvednek a macskák is, ami az emberiség szégyene”. Olyan képet festett a macskákról, melyek a várost fenyegetik, mintha ő maga szívességet tenne a macskáknak azzal, ha kiirtják őket. Elmondta azt is az újságírónak, hogy „egy héten hat napot, minden nap kilenc órát tölt azzal”, hogy limuzinjával köröz a városban, hogy begyűjtse a kóbor macskákat és kutyákat, és olyan helyre vigye őket, ahol jobb soruk lehet vagy méltóságteljesebb végük.
Megosztotta módszerét is a macskák elkábítására: „hagymával teli zacskókat visz magával az autóján, melyeket macskamentába áztat, mielőtt útra kel”. Persze a macskamenta nem ütötte volna ki a kóbor macskákat, Tuttle később bevallotta, hogy kloroformot is használt.
Bár úgy állította be magát, mint az állatok védelmezője, hadjárata során a város legtöbb állat- és birtokvédelmi törvényét megszegte. Hiszen biztos, hogy tilos levágni a lakatot valakinek a házáról vagy boltjáról, beosonni a magánterületre és minden macskát befogni, majd az Ellin Prince Speyer Állatkórház – New York első ingyenes állatkórháza – halálkamrájába lökni.
A kutyamérgező mint a halál angyala
Deborah Blum úgy véli, Juliet Tuttle egyfajta halál angyalának képzelte magát, hasonlóan a kórházakban előforduló sorozatgyilkosokhoz, akik a betegek közül választják ki emberi áldozataikat. Ezek a gyilkosok gyakran használnak mérget – vagy gyógyszereket adagolnak túl – tettük elkövetéséhez, ami valahol a kegyelemgyakorlás és gyilkosság között húzódik.
Juliet Tuttle is úgy állította be magát, mint aki azért gyilkolja meg az állatokat, hogy így előzze meg későbbi szenvedésüket. Ahogy ezt egyre jobban elhitte, egyre óvatlanabbá is vált.
Elkezdett macskákat elrabolni hotelekből, bérházakból, olyan állatokat, melyeket semmiképpen sem lehetett kóbor, gazdátlan macskának nevezni. Majd kifejezetten a házi kedvencek váltak a célpontjává.
1934-ben egy brooklyni nő citálta bíróság elé Tuttle-t, azzal vádolta, hogy elrabolta Topsy nevű cirmos cicáját. Tuttle azt vallotta, hogy egy macska örökbefogadási hirdetéshez akarta Topsyt modellként használni, ezért kérte kölcsön gazdájától a macskát, akinek nemrég születtek kiscicái. Ám Topsy tragikus módon kiszaladt a forgalomba útközben. A vádat képviselő ügyész már akkor leszögezte, hogy több van emögött az ügy mögött, mint látszik. A bíró azonban balesetnek nyilvánította az ügyet, Tuttle szabadon elsétált a bíróságról, és beült a luxuslimuzinjába, miután odaintegetett a riportereknek.
Park Avenue-i lakása mellett volt egy vidéki háza Larchmontban is. Az ügy után oda tette át a vadászatát, és elkezdett juhászkutyákra és szetterekre lesni a gazdag lakók kertjében. Egyre óvatlanabb és óvatlanabb lett, majd elfogták.
Durva dolgok derültek ki a bíróságon
1937 júniusában került bíróságra Tuttle, 65 éves korában. Ott is jellegzetes fekete ruháját, gyöngysorát és fehér kesztyűjét viselte. Természetesen elmondta, hogy 35 éve ment kutyákat és macskákat, és hogy arra utasította sofőrjét, álljon meg a két kutyánál Larchmontban, de csak segíteni akart a collie-nak, mert fennakadt a kerítésen. Tagadta, hogy mérget adott volna a kutyáknak.
Az ügyész szembesítette vele, hogy nem sokkal előtte vásárolt zselatinkapszulákat, amiket megtaláltak a bűncselekmény helyszínén is. Tuttle ekkor azt vallotta, hogy valóban vásárolt ilyet, de csak azért, hogy nyugtatót adhasson a kutyáknak azért, hogy elláthassa őket.
Juliet Tuttle a védőügyvédjével a tárgyalás idején
Akkor fordult meg a hangulat a bíróságon, amikor szemtanúk szadistaként írták le Tuttle tetteit. Egy Mrs. Reisig nevű nő azt mondta, hogy rengeteg értékes macska tűnt el Larchmontban, és megtudta, hogy Mrs. Tuttle a rendőrkapitányságra vitte a begyűjtött, elrabolt macskákat, ahol egy benzineshordóba fojtották az állatokat.
Tuttle két korábbi sofőrje mondta azt a bíróságon, hogy azért mondtak fel, mert nem akartak ilyen gonoszságokban az asszony segédei lenni. Az egyikük azt is hozzátette, hogy látta is, amikor megmérgezett egy macskát, több tucatot pedig az állatkórház krematóriumába dobott.
Több mint elég bizonyíték gyűlt össze az asszony ellen, hogy a lehető legmagasabb büntetést szabja ki rá a bíró, amit állatkínzásért csak lehetett: 500 dolláros büntetést, ami ma nagyjából 10 ezer dollár (3,8 millió forint). Akár börtönbe is kerülhetett volna, ám túl idősnek találták ahhoz, hogy érdemes legyen bezárni.
De miért mérgezte meg a kutyákat?
Ez már sohasem derül ki pontosan, ám valószínűleg képtelen volt elviselni, hogy senki legyen, és a figyelem enyhítette ezt az érzést. Juliet Tuttle egy idősödő özvegy volt, aki egykor a Női Állatvédő Liga elnökségének tagja volt. Ám az 1930-as évek végén kikopott a manhattani elitből.
Ha elképzeljük, hogy utasítja a sofőrjét, hogy vigye New York legelitebb részeire, ahol a limuzin ablakát lehajtva hallhatta a teniszlabdák pattanásának hangját és a medencében fürdőző gyerekek vidám sivalkodását, jó érzéssel tölthette el, ha bedobhatott egy méregkapszulát az udvarokra, és a gyönyörű házakba hamarosan beköltözött a vidámság helyett a rettegés és a kedvenc kutyájuk elpusztulása miatti sírás.
Deborah Blum, a mérgezéses bűncselekmények szakértője szerint valahol hihetetlenül lenyűgöző, milyen kevés olyan ember kerül börtönbe, aki megmérgezett valakit. Kiemelte azt is, hogy milyen könnyű ilyen gyilkos fegyverhez jutni, ott van minden garázsban és a mosogató alatt. Mégis a szándékos mérgezés ritka. „Olyan, mintha lenne egy univerzális egyezménye az emberiségnek arról, hogy nem mérgezzük meg egymást” – mondta Blum. A Juliet Tuttle-ok világa aberráció.
Juliet Tettle utolsó éveiről és haláláról nem tudni semmit. Az 1940-es évek elején, miután pénzbüntetéssel megúszta, az újságok figyelmeztették a kutya- és macskatartókat, hogy kedvenceiket tartsák odabent, és ne engedjék ki felügyelet nélkül, mert a mérgező szabadon van és látták a környéken. „A mérgező okos és alattomos személy – mondta a helyi állatvédő szervezet vezetője a sajtónak. – Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy Bronxville-ben láttak egy idős hölgyet egy autóban, amint megpróbált háziállatokat berántani az autójába, és sietve elhajtott, mikor észrevette, hogy meglátták.” A titokzatos nő a kocsiban a szemtanú szerint emlékeztetett Juliet Tuttle-re. Aki, ezek szerint, feltételezhetően haláláig képtelen volt leállni.
Forrás: The Atlantic Fotó: Getty Images, Pagan Kennedy/Twitter
Olvass tovább!
