Rögtön a tárgyra térek: tartozik bármivel a gyerek a szüleinek azért, mert azok felnevelték?
Én azt gondolom, hogy egy gyerek sem kéri, hogy megszülessen, de ha már megszületett, a szülő felelősséggel tartozik érte. Ha valaki tartozik valakinek, akkor szerintem a szülő tartozik felelősséggel a gyerekért: az ő feladata, hogy gondoskodjon róla, a szükségleteit kielégítse, a nevelését, oktatását biztosítsa, irányt mutasson. Ez a szülő alapvető felelőssége, ez a minimum, amiért nem kell hálásnak lenni.
Pedig pont ezek azok a dolgok (az iskoláztatást, ruháztatás stb.) amit egyes szülők előszeretettel felemlegetnek a gyereküknek. Mondván, hogy már ezzel mennyi mindent megtettek értük, hogy feláldozták magukat.
Ezeket a dolgokat nem jó helyen kérik számon szerintem, hiszen tényleg nem a gyerek döntése volt, hogy megszülessen. De bizonyos szempontból érthető a szülők keserűsége is. Hiszen a társadalom a mai napig azt üzeni, hogy gyerek nélkül az élet értéktelen – különösen a nőket célozva ezzel, a gyerektelen férfiakat kevésbé ítélik meg. Tehát van egy nagyon erős, és szerintem hamis társadalmi üzenet, hogy a gyerek mindennek az alfája és omegája, az élet egyetlen értelme és öröme. Miközben a gyerekneveléssel járó nehézségeket elbagatellizáljuk. A fiatal lányoknak nagyon kevés alkalmuk nyílik a tudatos reflektálásra, hogy eldönthessék, tényleg akarják-e az életük elkövetkezendő húsz évét a gyereknevelésnek szentelni, olyan, mintha nem is volna kérdés, hogy kell a gyerek. Csak szülőként ér minket a szembesülés, hogy a gyereknevelés mennyire embert próbáló feladat. Óriási felelősség, rengeteg álmatlan éjszaka, hatalmas erőbefektetés, sok pénz, már ha normálisan fel akarják nevelni a gyereket. De ez még akkor is a szülő felelőssége, hogy ha úgy hozta meg ezt a döntést, hogy nem gondolta át rendesen. Márpedig sokan nem gondolják át, csak belevágnak, végigszenvedik, aztán a gyereken akarják leverni, hogy ő tehet róla.
Milyen hatása lesz a gyerekre, ha a szülei ezt mindig az orra alá dörgölik, ha mindig azt hallja, hogy ők feláldozták magukat érte?
Gyerek legyen a talpán, akiben nem alakul ki bűntudat, vagy az az érzés, hogy ő tartozik a szüleinek. De egyébként érdekes, hogy nem is feltétlenül kell konkrét bűntudatkeltő üzenet ehhez, az is bőven elég, ha a gyerek azt látja, hogy a szülei mindenestül beáldozták a saját életüket érte. Manapság egyre több olyan szülőt látok, aki tényleg mindent beáldoz a gyerekéért, akinek a saját identitása a gyerek születésével mintha megszűnt volna létezni. Szinte kizárólag a gyerek életét élik: ott ülnek a homokozó mellett, és felügyelik minden mozdulatát, az összes konfliktusában ott vannak, és helyette meg is akarják azokat oldani. Ez nem jó sem a gyereknek, sem a szülőnek. Én azt gondolom, hogy bármennyire is jót akarunk a gyerekünknek, akkor teszünk jobbat, ha szülőként is megtartjuk – amennyire csak lehet – a saját életünket és céljainkat. Ne dobjunk mindent félre, mert aztán különösen nehéz lesz, ha a gyerek kirepül, és belőlünk semmi nem maradt.
Amikor egy szülő rendszeresen a gyereknek a szemére veti, hogy mi mindent megtett érte, áldozott fel miatta, azzal azt szeretné elérni, felnőtt korában a gyerek is feláldozza a saját életét a szülőért?
Igen, ez előfordul, de ez a fajta csereüzlet-felfogás szerintem nagyon méltatlan. Erről nekem a mártír gondolkodás jut az eszembe: „én mennyi mindent megtettem érted, bezzeg terád nem számíthatok”. A mártír gondolkodás lényege, hogy azt hisszük, a másik ember felel a mi boldogságunkért. Ez indokolatlanul nagy terhet ró a másikra, miközben önmagunkat passzivitásra ítéljük vele. Közben az egésznek van egy lelkiismeretfurdalást keltő, kényszerítő jellege. A saját döntéseiért, a saját szükségleteiért és azok kifejezéséért mindenki maga felel, ezt nem szabad másoktól elvárni. Nyilván, amikor valakinek gyereke születik, a saját szükségleteit óhatatlanul a háttérbe kell szorítania, ez nem kérdés. De idővel, fokozatosan vissza kell azokat venni, ahogy a gyerek is egyre nő. Kell, hogy aludjon a szülő, egyen, pihenjen, szórakozzon. Aki benne van ebben a mártír állapotban, az nagyon hosszan el tud lenni úgy, hogy a saját szükségleteiről nem gondoskodik, aztán időről időre elege lesz, és helyre akarja billenteni a mérleget: most már a gyerek gondoskodjon őróla. De még ha a gyerek meg is próbálja betölteni ezt a gondoskodó szerepet, szinte biztos, hogy mindig lesz, amit nem úgy csinált, ahogy a szülő elvárná. Lehet, hogy hoz virágot, de nem olyat, amit éppen a szülő szeretne. Mivel ez egy játszma, mindig lesz valami, ami miatt a szülő megélheti a mártírságot, hogy ő magára van hagyva, hogy neki milyen rossz.
Erről eszembe jutott, hogy a szülés mellett a mai napig fel szokták hozni azt az érvet, hogy azért kell a gyerek, hogy majd legyen, aki ránk nézzen öregkorunkra. Mintha azért vállalnánk gyereket, hogy aztán elvárjuk, hogy idős korunkban gondoskodjon rólunk.
Nyilván a szülő és a gyerek között van egy kötelék, és hogyha ez egy szeretetteljes kötelék, akkor teljesen természetes, hogy a gyerek ott van, amikor a szülő leesik a lábáról. De én azt gondolom, hogy ezt a köteléket kellően toxikus magatartással bármelyik fél, a szülő és a gyerek is fel tudja bontani. Vannak olyan toxikus szülők, akik hiába szültek azért gyereket, hogy az majd rájuk nézzen öreg korukra, senki nem fogja rájuk nyitni az ajtót, mert annyira romboló, kellemetlen a viselkedésük. De akár a gyerek is lehet annyira destruktív, önző, vagy szeretetlen, hogy a szülő lesz kénytelen megszakítani vele a kapcsolatot. Az is előfordul, hogy a gyerek már képes volna rég talpra állni, de inkább a könnyebb utat választva a szülők erőforrásait szívja el, élvezve a „mamahotel” minden előnyét. Igen, összeköt minket a vér és ez sokat számít, de szerintem egyik felet sem kötelezi a végtelenségig. Sokszor találkozom olyan kliensekkel, akik toxikus szülők mellett nőttek fel, nekik át kell gondolniuk, hogy a kapcsolódásnak mely fokát bírják még elviselni a szüleikkel. Tehát kell egy tudatos határt szabni. Igenis van az a toxikus szülő, akivel akár kénytelen teljesen megszakítani a gyerek a kapcsolatot.
Ezek egyedi utak, de látni kell azt is, hogy az idős emberek magára maradása nem mindig csak a két ember kapcsolatáról szól, hanem társadalmi kérdés is: van-e olyan ellátórendszer, szociális gondozás, ami ki tudja segíteni a családokat. Egy felnőtt embernek, akinek munkája, esetleg családja, gyerekei is vannak, óriási dilemma, hogy hogyan vigyázzon a lábáról leesett idős szülőjéről. Most akkor kiért tartozik felelősséggel, a gyerekéért vagy a szüleiért? Fontos lenne, hogy ezt a döntést senkinek ne kelljen meghoznia, hanem legyen rá keret, segítség, ellátórendszer.
Hogyan lehet felnőttként feldolgozni a gyerekkorunkban belénk ültetett bűntudatot?
Azt szoktam javasolni a klienseimnek, hogy gondolják végig, mi az ő felelősségük és mi a szüleik felelőssége. A szülő felelős az ő saját döntéseiért, a saját gondolataiért, cselekedeteiért, érzéseiért. Ezek miatt a gyereknek nem kell bűntudatot éreznie. Persze van, hogy a szülők zsarolni próbálnak, mondván, hogy például azért ment fel a vérnyomásuk, mert a gyerek ezt meg azt mondta nekik. Na, már most a saját testi-lelki állapotainkért mi vagyunk a felelősek. Az, hogy én miként dolgozom fel a stresszt, az az én dolgom. Tehát nincs ilyen direkt kapcsolat, hogy a gyerek „betegíti” meg a szülőt. A szülőm a felelős saját magáért, a saját cselekedeteimért, a saját érzéseimért, a saját döntéseimért pedig én vagyok a felelős. Hogyha egy anya feladta az életét a gyerekéért, akkor azért egyrészt ő a felelős, másrészt az a közeg, ami esetleg hamis, egyoldalú üzenetekkel belevitte egy reflektálatlan döntésbe, majd aztán jól magára hagyta benne. A társadalmunkban az a megbetegítő alapelvárás az anyáktól, hogy áldozzák fel magukat, hogy adjanak fel mindent, magukkal ne törődjenek, csak a gyerekkel, az apákat pedig jobbára még mindig felmentjük ez alól, rájuk róva a pénzkereset összes terhét. Kinek jó ez? Miért kell ennek így lennie? Vannak törzsi társadalmak, ahol egy gyereket nem egy ember nevel, hanem az egész közösség, a gyerekkel a saját anyja esetleg csak néhány órát foglalkozik egész nap, az összes többi órában pedig a többiek. Ami nálunk van, az már-már tűrhetetlen és megbetegítő, hogy az anyáknak szinte teljesen egyedül kell megküzdeniük a gyerekneveléssel.
Ahhoz hogy felismerjük, hogy nem a mi felelősségünk biztosítani a szüleink boldogságát, gondolom, kell némi tudatosság.
Igen, pontosan. Segíthetünk a szüleinknek, ha úgy döntünk, de nem áldozhatjuk fel a saját életünket a szüleink oltárán. Nem lehetünk a mankójuk élethosszig, ez valami olyasmi, ami szívből adható – de nem elvárható.
Arra is érdemes lehet felkészülni, hogy ezt a leválást nem biztos, hogy a szülő jól fogja fogadni?
Nagy váltás ez egy olyan ember életében, akinek 20 évig a gyereke volt az egyetlen elfoglaltsága. Aztán, ha a „hálátlan kölykök” kirepülnek, mégis mit kezdjen a nagy ürességgel? Milyen új célt, utat tud magának találni, vagy milyen régi útra tudja magát visszahelyezni, amit annak idején otthagyott? Húsz évig a gyerek köré szervezte minden percét: arra, hogy mikor megy iskolába, mit kért a tanító néni, kinőtte-e már a cipőjét, mikor kell fogorvoshoz vinni, hogy oldjuk meg a nyári szünetet… Ez azért kitölti egy anya idejét, és persze rengeteg öröm is lehet benne, olyan ez, mint egy nagy közös utazás. Ám az utazás vége felé nagyon nehéz lehet a szülőnek szembesülnie azzal, hogy már egyre kevésbé van rá szükség, „kiürült a fészek”. Ennek pedig lehet egy olyan olvasata, hogy hálátlannak tartja a gyereket, amiért az kirepült.
Ez még mindig egy inkább egy pozitív példa, merthogy sok olyan szülő is elvárja a gondoskodást, aki egyébként soha nem vitte nyári táborba a gyerekét, vagy nem vitte fogorvoshoz sem. Aki tényleg csak a minimumot teljesítette, mégis úgy gondolja, hogy már ezzel is óriási áldozatot vállalt.
Egy ilyen szülő feltételezhetően a 20 év során végig elég egocentrikus volt. A szülők sokfélék tudnak lenni, vannak köztük érettebb személyiségek, meg egészen éretlenek. Egy éretlen személyiség hajlamos úgy kezelni mindenféle helyzetet, mintha csak egy óvodás lenne egy felnőtt testében. A saját érzéseivel van elfoglalva, ezért nem tud együttérezni, a saját vágyai vezérlik, ezért nem tud alkalmazkodni, primitívebb módon oldja fel a lelki konfliktusait, például ha elront valamit, akkor azért a gyereket hibáztatja, vagy gyakran használ projekciókat, nem olyannak látja a gyerekét, amilyen, hanem azt látja benne, amit látni szeretne. Például hiába introvertált művészlélek a gyerek, a szülő azt szeretné, ha nagyhangú és csajos lenne, és azt is akarja látni benne. Ha egy ilyen egocentrikus hozzáállás végig kísérte egy gyerek egész gyerekkorát, mitől múlna el akkor, amikor már kirepült, és mondjuk már 40 éves felnőtt ember? Egy ilyen szülőnek teljesen magától értetődő lehet, hogy a gyereke azért született, hogy őróla gondoskodjon, és tartozik ezzel neki.
Az ilyen esetekben lehet megoldás, amit korábban említettél, hogy minimalizáljuk, vagy akár meg is szakítjuk a kapcsolatot a szülővel?
Én pszichológusként úgy gondolom, hogy jogunk van minimalizálni, vagy megszakítani a kapcsolatot a szüleinkkel, ha annyira destruktívak, annyira rombolóak, hogy másképp ellehetetlenítenék az életünket. Ám végső igazságot azért nehéz erre mondani, mert az, hogy mi fér bele a szülő-gyerek viszonyba, arról mindig van egy közmegegyezés, egy társadalmi norma. A római korban egy apa eladhatta rabszolgának a gyerekét, ha anyagilag megszorult, bizonyos esetekben akár meg is ölhette. Nem is olyan rég még legális volt a gyermekmunka, vagy a testi fenyítés, de az is előfordult, hogy éhínség idején az idősek „döntöttek” úgy, hogy véget vetnek az életüknek, hogy eggyel kevesebb éhes szájat kelljen etetni. Nagyon fontos, hogy olyan társadalomban éljünk, ahol soha többé ne kelljen ilyesféle döntéseket meghozni.
Szerinted hogyan kellene egy szülőnek a kirepült, tőle független, felnőtt gyerekéhez viszonyulnia?
A gyerek és a szülő közti kapcsolat a kettejük kémiáján múlik, van a szülőnek is egy konstellációja, és a gyereknek is. A gyerek nem teljesen tiszta lappal születik, nem lehet tökéletesen olyanná formálni, amilyennek a szülő akarja. Van egy veleszületett temperamentum mindenkiben, aminek idegélettani alapjai vannak. Az az ideális, ha a szülő és a gyerek konstellációja valahol illeszkedni tud – de van, amikor folyamatosan csak ütköznek egymással. Egyszer hallottam egy okos gondolatot, ami szerint a gyereknevelés olyan, mint amikor egy fióka elrugaszkodik a fészekből, és van húsz métere, hogy megtanuljon repülni. Egy kicsit ilyen a gyerekek nevelése is: van húsz éved, hogy a gyerekedből valami legyen. No de mi az a valami? Milyen gyereket is szeretnék nevelni? Ez egy fogas kérdés. Na, és ehhez a fészekhasonlathoz visszanyúlva, szerintem az nagyon jó, hogyha a szülőnek van egy saját jogán létező személyisége, céljai, élete, amibe befogadja a gyereket, amihez csatlakozhat a gyerek újszülöttként. Nyilván a gyerek igényeihez hozzáigazítja az életét, de nem rendeli tökéletesen alá, amennyire lehet, megtartja a saját személyiségét és céljait is. Ha ez megvan, és meg tud maradni, akkor a szülőnek van egy fészke, egy biztos alapja, amibe a gyerek annyiszor jön vissza töltekezni, ahányszor neki jólesik. Vissza-vissza tud jönni, de ettől függetlenül a szülőnek megvan a saját működő élete, amit a gyerek nélkül is tovább tud élni, és nincs szükség rá, hogy hálából, a gyerek asszisztáljon hozzá, a saját felnőtt életét beáldozva érte.
Fotó: Getty Images, Portré: Váradi Levente
