- Rosie Viva többek között a Gucci modellje is volt, mielőtt bipoláris zavart diagnosztizáltak nála.
- Még akkor sem ismerték fel a betegségét, mikor egy fotózáson hallucinálni kezdett.
- Mára megtanult együtt élni a bipoláris zavarral és másoknak is segíteni akar, hogy ne stigmaként gondoljanak a mentális betegségekre.
„Mintha a semmiből jött volna. Egyik pillanatban még mindent teljesen normálisan éreztem, aztán úgy éreztem, összeomlik a szemem előtt minden – kezdte Rosie Viva történetét. – Az Asos számára fotóztunk egy épített díszletben. Őszintén, úgy éreztem, leomlik a fal. Kiabáltam, hogy ki kell jutnunk, de a többiek teljesen zavartan néztek rám, nem észleltek ebből semmit.”
„2018 volt, 22 éves voltam. Egészen addig a mentális állapotom nem volt hatással a karrieremre. De ez a furcsa szédülés, mintha minden forogna körülöttem és elveszteném a stabilitást és egyensúlyt, újra és újra jelentkezett. Felhívtam az orvost, beszámoltam neki a fura érzésről és szorongásos zavarral diagnosztizált. De nyilvánvaló volt, hogy önmagában ez nem okozhatja.”
Senki sem gyanította, hogy bipoláris zavar
„Azt hiszem, hogy a családom és a barátaim fejében akkor szólalt meg a vészcsengő, amikor azt hittem, hogy a halott testvérem reinkarnációja vagyok. De senki sem gondolt arra, hogy bipoláris zavarom lehet. Senki sem hívta fel az ügynökömet, és mondta el neki, miket beszélek. Mindenki csak állt és azon gondolkozott, mi a csoda történik velem.”
„A reptéren következett be a teljes összeomlás, a totális pszichózis. A szakításom váltotta ki. A londoni Stansted repülőtéren voltam. A családomhoz indultam nyaralni, amikor beindítottam a jelzőcsengőt, mert átugrottam a csomagleadón. Azt hittem, egy álomban vagyok. Minden érzékem cserben hagyott. Úgy éreztem, kívül vagyok a saját testemen, és ez iszonyatosan félelmetes volt. Amikor láttam, hogy emberek rohannak felém, a megkönnyebbülés szaladt át rajtam. Végre valaki tényleg segít rajtam. Ami ezután következett, arról csak hézagos emlékeim vannak. Kórházba kerültem Londonban, néhány nappal később diagnosztizáltak bipoláris zavarral.”
A bipoláris zavar hatalmas kilengésekkel járó mentális probléma. A betegséggel küzdők óriási kedélyhullámzást élnek át a depresszió és mánia között. A fent és lent periódusok napoktól akár hetekig tarthatnak. „Különböző antidepresszánsokat próbáltam, de a hitem egyre csökkent és csökkent. A gyógyszerektől csak még rosszabbul éreztem magam, nagyon erős hullámvölgybe kerültem, öngyilkos gondolataim voltak. Aztán hirtelen egyik héten iszonyatos eufóriába kerültem, azt hittem, meggyógyultam. Ez elegendő intő jel kellett volna, hogy legyen a környezetemben élőknek arra, hogy a kezelésem nem működik.”
A modellkedés sem segített éppen
„Tinikorom óta modellkedtem. Hol fent, hol lent van az ember, ez egy ilyen szakma, izgalom és elutasítás. Visszatekintve már látom, mennyire nem segített ez sem a mentális állapotomnak.”
Rosie Viva a Gucci divatshow-ján 2016-ban a Westminster-apátságban
„Egy évet New Yorkban töltöttem, ott dolgoztam. Jól kerestem, iszonyatosan mániás időszakom volt, bár erről akkor nem tudtam. Minden egyes fillért elköltöttem és még éjjel 1-kor is tele voltam energiával. Félmaratont futottam, amikor épp nem dolgoztam, hogy elégessem.”
„Nem volt egészséges életforma. Olyan fiatalon kiszolgáltatva a modellszakma kegyetlenségének, de valahogy az úton maradtam, látszólag legalábbis. Akkor még.”
2018-ra kezdtek szétesni Rosie körül a dolgok
„Szakítottam a barátommal, nem mentem sehova és nem találkoztam senkivel, folyamatosan pánikrohamom volt. Ugyanakkor a hihetetlen energia visszatért. Volt, hogy csak két órát aludtam egy éjszaka. De előfordult az is, hogy munka közben tört rám a pánikroham és hívnom kellett anyukámat, hogy jöjjön értem. Volt, hogy az ebéd közben sírva fakadtam, és újra kellett sminkelni. A modellkedés rengeteg várakozással jár, ez azt jelenti, hogy jár az agya az embernek. Ez megint csak nem tett túl jót nekem.”
A bipoláris zavarra való hajlam családon belül öröklődik, ám Rosie egyetlen rokonát sem diagnosztizálták a betegséggel, bár más mentális problémák előfordultak. „Egyszerűen nem volt képben a bipoláris zavar.”
„Nem sokkal a pszichózisom előtt a háziorvoshoz eljött velem anyukám, és az orvos megkérdezte, gondoltunk-e már arra, hogy bipoláris vagyok? Az anyám azonnal rávágta: ne nevezze őrültnek a lányomat, és kirohant.”
„Én sem gondoltam, hogy ez lehet a probléma, olyannyira nem, hogy rá se kerestem a Google-ben, mi ez. Jóval a diagnózis után, mikor már elég jól lettem, akkor néztem csak meg online. Ami a legjobban megdöbbentett, hogy alig találtam olyan fiatal nőkre példát, akik beszéltek volna arról, milyen bipoláris zavarral élni.”
De milyen valójában bipoláris zavarral élni?
„Az egyetlen híres bipoláris nő, akiről az jutott eszembe, hogy fiatal és menő munkája volt, egy Carrie Mathison nevű CIA ügynök volt a Homeland: A belső ellenség című tévésorozatból. És ő ugye kitalált karakter.”
Rosie-nak is sokáig tartott, mire tudatosult benne, mi is a baja és tudott beszélni róla. Amikor végre kijöhettem a kórházból, egyszerűen nem voltam elég jól hozzá. Még azt sem tudtam abban az állapotban, kik a szüleim. Azt képzeltem, egy csomó nyelven tudok beszélni. Azt hittem, Susan Boyle vagyok a tehetségkutató műsorból.”
Három hónapot töltött Rosie a kórházban. Utána a szüleinél lakott, amiről élete legkeményebb időszakaként beszél. A mélyrepülés, ami a mániás időszak eufóriáját követte, fizikailag is elképesztően nehéz volt. „Ahhoz is kimerült voltam, hogy megmozduljak” – mondta.
„Az orvosok azt mondták, nagyjából három év kell majd, hogy felépüljek. Ez nagyon hosszú időnek tűnik, de például egy év kellett, hogy újra elég energiám legyen sportolni. Próbáltam modellkedni ismét, de túlságosan depressziós voltam, hogy elmenjek otthonról. A gyógyszerek miatt híztam is, hatalmas nyomást jelentett, hogy le kellene fogynom. Azzal az önértékeléssel, amivel magamra tekintettem akkor, a modellkedés egyszerűen nem tűnt lehetségesnek.”
„Két év kellett, hogy képes legyek nyíltan beszélni a diagnózisomról. Ekkor kezdtem újra a modellkedést, de ügynökséget váltottam. És a mentális egészséggel kapcsolatos filmeken, kampányokon dolgoztam.”
„Lítiumot és antipszichotikumokat kaptam, így nem voltam sem mániás, sem depressziós. Viszont nem is éreztem úgy, hogy önmagam vagyok. Az orvosom segítségével végül elhagyhattam a lítiumot és csak antipszichotikumot szedek. Ez segít megelőzni mind a mániás, mind a depressziós hullámzást, mivel az agy dopamin- és szerotonintermelését befolyásolja. Azokat az életmódbeli változtatásokat is kitapasztaltam, amik segítenek, hogy a bipoláris zavart kordában tartsam. Rendszeresen edzek, eszek és alszok rendesen, kerülöm az alkohol és koffein fogyasztását. Ezt az egészet kezdetben lemondásként éltem meg, de ma már ez tűnik normálisnak.”
Muszáj beszélni róla
„Tudatosan döntöttem úgy, hogy nem titkolom a diagnózisomat. Ezért készítettem el a filmet is. Olyan nőket kerestem, akik bipoláris zavarral élnek. És bár sokukkal beszéltem, mindenki csak arc és név nélkül vállalta volna. Ez elszomorított. Ugyanakkor rámutatott arra, mennyi szégyen és stigma társul még mindig ehhez a betegséghez még ma is, amikor általánosságban a mentális egészségről sokkal több szó esik már.”
Pedig muszáj beszélni róla. Nagyjából minden ötvenedik embert érinti a bipoláris zavar. Mégis ez az egyik olyan betegség, amit csak nagyon hosszú idő után diagnosztizálnak. Átlagosan 9 és fél év kell, mire valakinél megállapítják a betegséget. „Gondoljunk csak bele, mennyi elpazarolt, stresszel és zavarodottsággal teli év, rossz gyógyszerek, míg próbálnak rájönni, miért érzik magukat másnak. A bipoláris zavarban szenvedő embereknél 20 százalékkal nagyobb az öngyilkosság esélye. Ha többen ismernék a tüneteket, életet mentene.”
„Amikor diagnózist kaptam, a barátaim sok mindent egyből megértettek. Mindig nehéz volt egy helyben, csendben ülnöm. Nehezen koncentráltam az iskolában. 15 éves koromban depresszióban szenvedtem, de voltak hihetetlenül energiával teli időszakaim. Régóta a végletek között mozgott mindig a hangulatom, és gyakran voltam hiperérzékeny.”
„Most, hogy tudom, ki vagyok és miért ilyen vagyok, megtanultam együtt élni a bipoláris zavarral, és túl tudom élni a depressziós időszakokat, mert tudom, hogy vége lesz. Ilyenkor hálát érzek, hogy egészséges vagyok. De már nem félek megélni tudatosan azt is, amikor fent vagyok. Újra randizok is. Mindig az első randin elmondom, hogy bipoláris vagyok. Tavaly találkoztam a jelenlegi párommal. Elfogadja, aki vagyok. És végre ennyi év után, én is.”
Forrás: The Telegraph, fotó: Getty Images, Rosie Viva/Instagram
