Úgy tudom, személyes érintettség hatására fordultál a segítő szakma felé. Mesélsz egy kicsit saját függőségedről?
Kamaszkoromtól kezdve súlyos gyógyszerfüggő voltam, leginkább altatókat, nyugtatókat használtam, de emellett az alkoholfogyasztásom is problémás volt. Idén októberben voltam öt éve tiszta, azaz azóta élek teljesen szermentes életet.
Tizenhét évesen kezdtem el inni, a gyógyszerek tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kerültek be az életembe, akkor még leginkább főiskolai bulikhoz szedtem be őket. Azt szokták mondani, hogy a függők életében van egy „buli van”, egy „baj van” és egy „vége van” korszak – ezek az első évek nekem is leginkább a buliról szóltak, bár amikor elmentünk a barátaimmal szórakozni, mindig én voltam az első, aki kiütötte magát. Rövidesen megismerkedtem egy férfival, akivel hamar összeköltöztünk, majd összeházasodtunk, számomra azonban csak később derült ki, hogy súlyos drogfüggő, és hogy a személyisége sem olyan, mint amilyennek korábban mutatta magát. A párkapcsolati dinamikánk izolált engem, többnyire a lakásba zárva éltünk és kölcsönösen megerősítettük egymás szerhasználatát. Innentől vett még súlyosabb fordulatot a függőségem: egyre több gyógyszert vettem be, egyre kevesebbet voltam ébren – a végén már napi 15-16 órákat végigaludtam, de az ébren töltött időben sem voltam igazán jelen. A barátaim többnyire kikoptak az életemből: ez nagyon tipikus a függők életében, hiszen hajlamosak mindenféle társas programmal szemben a használatot priorizálni, még akkor is, ha egyébként lenne kedvük időt tölteni másokkal. Ebben az időszakban a fizikai állapotom is sokat romlott, egyre gyakrabban voltak epilepsziaszerű nagyrohamaim, már nem tudtam biztonsággal az utcára lépni, a szüleim állandó rettegésben éltek, hogy mikor fogom úgy beütni a fejem egy roham közben, hogy már nem ébredek fel.
Fontos megérteni, hogy sok szempontból a házasságom tartott ilyen sokáig ebben az állapotban, amiből a saját függőségemmel küzdve nem volt erőm kilépni. Végül a szüleim segítettek ebben, és a válást követő nagyjából egy év után el is kezdődhetett a gyógyulásom.
Mi volt az a pont, ami változásra ösztönzött?
Sokan számolnak be arról, hogy valamiféle tragikus, drasztikus élethelyzet vette rá őket a szer letételére – például egy barát vagy barátnő túladagolása vagy valamilyen súlyos egészségügyi szövődmény. Nálam nem így történt. Egyik nap jöttem ki az egyik pszichiátertől, aki gyakran írt fel nekem gyógyszereket, a zsebeim tömve voltak receptekkel, és egyszer csak belém hasított a gondolat, hogy ha ezeket kiváltom, akkor meg fogok halni. Így jutottam el egy vidéki rehabilitációs intézetbe, és azóta is folyamatosan dolgozom a tisztaságomon, eleinte szakember, majd önsegítő csoportok segítségével. Ma már a klienseimnek is mindig elmondom, hogy nagyon fontos a sikeres leállás után is folytatni az önismereti munkát: nincsen felépült függő, csak felépülő függő, ez egy életen át tartó munka.
A történeted rávilágít sok rendszerszintű problémára is, például, hogy milyen könnyen írnak fel a nőknek potenciálisan függőséget okozó gyógyszereket. Te is úgy tapasztaltad, hogy nagyon könnyen hozzáférsz ezekhez a szerekhez?
Valóban nagyon könnyelműen írják fel a gyógyszereket, bár én úgy látom, ez a férfiak esetében is igaz. Borzasztóan túlterhelt az egészségügyi ellátórendszer, és gyakran mindkét félnek egyszerűbb, ha az orvos csak úgy a kezünkbe nyom egy receptet. A mentális betegségek pszichoterápiával való kezelése hosszú és lassú folyamat, amivel szemben a szorongásoldók, hangulatstabilizátorok, antidepresszánsok felírása gyorsabb és hatékonyabb megoldásnak tűnhet, még ha ez gyakran nincs is így. Szerencsére nagyon sok a képzett és jó szándékú szakember, aki valóban segíteni próbál, de sajnos előfordulnak visszaélések is: volt például egy orvosom, aki rendszeresen írta fel nekem a gyógyszereket hatalmas dózisokban, és amikor rákérdeztem nála, hogyan tudnék rehabra menni, azt felelte, lehetetlen bejutni. Én pedig, mint a legtöbb függő, szerettem volna elhinni, hogy ez így van, hogy nincs is lehetőségem leállni.
Tény, hogy a nők azért is választják gyakrabban a gyógyszereket, mert ezt a fajta függőséget sokkal könnyebb eltitkolni. Mindig ott lehetnek a pirulák a retikülben, bármikor bekapkodhatunk egy-kettőt, ma már igazából meg sem szólnak érte, ha nyugtatót vagy szorongásoldót használunk. Ugyanígy a negatív hatásokat is viszonylag sokáig könnyű leplezni, bár természetesen nem lehet a végtelenségig.
Mikor merült fel benned, hogy szeretnél másoknak is segíteni?
Ez a felismerés már a felépülési folyamat második évében történt, bár a segítés vágya mindig is megvolt bennem. Egész életemben nagyon érdekeltek az emberi történetek, szívesen hallgattam kollégák, barátok élettörténetét, és gondolkodtam azon, hogyan lehetne segíteni nekik.
A saját felépülésem során találkoztam először a tapasztalati szakértőkkel, és már akkor nagyon fontosnak és érdekesnek láttam a munkájukat, de azt éreztem, szeretnék még mélyebb, szakmaibb tudást szerezni a témában. Így kerültem be végül két év tisztaság után a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns képzésére, aminek minden percét nagyon élveztem. Az iskola második évében már próbáltam tudatosan erre a területre fókuszálni a régi állásom mellett, amiben sokat segített, hogy lehetőségem nyílt önkénteskedni egy kórház addiktológiai osztályán. A diplomám megszerzése után egy magánrehabon kezdtem dolgozni, majd az egyéni konzultáció felé fordultam.
Mit csinál pontosan egy addiktológiai konzultáns, miben tud segíteni?
Az addiktológiai konzultáns alapvetően egészséges embereket kezel, akiknek „csak” a függőség a problémájuk – és ezt a csak-ot tényleg nagyon idézőjelben kell érteni, hiszen a függőség súlyos betegség, halálos is lehet, ha nem kezdünk vele semmit. Ez alatt azt értjük, hogy az addiktológiai konzultáns csupán olyan komorbid (a függőség mellett párhuzamosan fennálló pszichiátriai) tüneteket kezelhet, amelyek a szerhasználathoz köthetőek és a szerhasználat feladásával organikusan meg is szűnnek.
A függőség kialakulásáról több elmélet is szól, ahogyan az is kérdés, hogy betegségnek vagy akaratgyengeségnek értelmezzük-e. Mit mond erről most a tudomány?
Én egyértelműen betegségként definiálom a függőséget a Minnesota modell és a 12 lépéses önsegítő programok felfogásával egybehangzóan. Ez egyébként az úgynevezett viselkedéses függőségekre is ugyanúgy vonatkozik, például a munkafüggőségre, szerencsejáték-függőségre vagy szexfüggőségre, hiszen ezek is ugyanúgy vezethetnek súlyos testi és szellemi tünetekhez. Egyre több kutatás talált már egyébként genetikai kockázati tényezőket a függőségek mögött: ezek többnyire a limbikus rendszer működésének különbségében látják a függőségekre való fokozott hajlamot.
A kockázati tényezők között szerepelnek még a családi kockázati tényezők, vagyis ha van már a családban szenvedélybeteg – ez szintén alátámaszthatja a genetikai magyarázó modelleket. Továbbá fokozott kockázatot jelenthetnek a családhoz kötődő egyéb nehezítő tényezők, például ha valaki a családon kívül nevelkedett vagy ha agressziót kellett megélnie a családon belül. De ide tartoznak még a nevelési diszfunkciók is, például ha egy szülő túl szigorú vagy épp túl engedékeny volt, esetleg teljesen következetlen volt a nevelésben.
Léteznek egyéni kockázati tényezők is, például az alacsony értelmi képességek, a kockázatkereső magatartás, az éretlen konfliktuskezelési mintázatok vagy a társas izolációnak való kitettség.
Sok olyan szer okoz függőséget, ami rengeteg ember életének természetes, akár egészséges része. Ilyen mondjuk az alkohol, a szex vagy a munka. Hol vannak a határok az egészséges és a problémás fogyasztás, illetve a függőség között?
A függőségek kapcsán leginkább a kényszer a kulcsszó. Érdemes egyébként gyorsan tisztázni, hogy mik is az úgynevezett viselkedéses függőségek: ilyenkor az élethez szervesen hozzátartozó tevékenységek kényszeressé válásáról beszélhetünk, ami kialakulhat az étkezés, a szex vagy akár a digitális eszközök használata kapcsán is. Amikor egy ilyen tevékenység kényszeressé válik, akkor gyakran teljesen elveszi az időt és a figyelmet az élet más területeitől, egy ponton már csupán az adott tevékenység ad ideiglenes kielégülést és boldogságot. Érdekes, hogy míg a tudatmódosító szerek önmagukban vonzóak, eleinte örömérzetet nyújtanak, addig a viselkedéses függőségek esetében gyakori, hogy azért végzünk egy bizonyos tevékenységet, hogy így nyomjuk el a negatív érzéseinket. Jó példa erre, amikor „megesszük az érzéseinket“.
Fontos különbség az is, hogy a viselkedéses függőségeknél természetesen nem lehet cél az absztinencia – itt inkább arra törekszünk, hogy a tevékenység ne egy sóvárgás kielégítése legyen, hanem az élet természetes és egészséges része.
Bizonyos viselkedéses függőségek kifejezetten a modern korhoz köthetőek: ilyen például a videójáték- vagy okostelefon-függőség. Mennyiben beszélhetünk problémás használatról az átlagemberek esetében, valóban gyakoriak az ilyen függőségek?
Alapvetően azt mondják, hogy a mindenkori társadalomban 10-ből 1 ember él függőséggel – ez az arány nem igazán változik. Valószínűleg azért tűnik manapság úgy, mintha a szenvedélybetegség több embert érintene, mert egyszerűen többet beszélünk róla – ami egyébként egy nagyon pozitív fordulat.
A képernyők, kütyük esetében valóban nehéznek tűnhet meghúzni a határt, de itt is a kényszerességre helyezném a hangsúlyt. Természetesen mindannyian használjuk ezeket az eszközöket, de az fontos, hogy mellette el tudjunk menni például kirándulni úgy, hogy ne pörgessük a közösségi médiát a telefonunkon. De természetesen nem mindenki függő, aki sokat használja ezeket az eszközöket, hiszen a függőség nem pusztán mennyiségi kérdés.
Magyarországon még mindig rengeteg alkoholt fogyasztunk, közben egyre többen tartják nálunk is a száraz novembert vagy akár döntenek a teljes absztinencia mellett – főképp a fiatalabb generációk körében. Szerinted lassan változhat nálunk is az alkoholfogyasztás társadalmi megítélése?
Valóban, még mindig rengeteget iszunk és sajnos az is nagyon jellemző, hogy a társadalom legitimálja az alkoholfogyasztást, az élet természetes, sőt, pozitív részének tekinti azt. Friss mérések szerint világelsők vagyunk az alkoholfüggőségben, szóval mindenképpen fontos lenne, hogy valami változás történjen – ehhez egyébként már az is fontos lépés, hogy egyáltalán beszéljünk a függőségekről. Az emberek fejében van egy olyan elképzelés, hogy az az alkoholista, aki kint fekszik az utcán a saját hányásában, miközben magas beosztású cégvezetők, otthon maradó anyukák, egyetemista fiatalok is ugyanúgy küzdenek alkoholfüggőséggel. Az, hogy Magyarországon még kifejezetten támogatjuk is az alkoholfogyasztást, az a felépülni vágyó függőknek is nagyon megnehezíti a dolgát, hiszen nem tudnak úgy bemenni egy élelmiszerboltba, hogy ne kelljen farkasszemet nézniük az üvegekkel. Ugyanúgy, ahogy meg lehet könnyíteni az alkoholhoz való hozzájutást, meg is lehetne nehezíteni.
Mennyire erősítik meg a saját tapasztalataid a fentieket, milyen problémákkal fordulnak hozzád leginkább?
Érdekes, hogy több nő fordul hozzám, mint férfi – talán azért, mert a nők ösztönösen női segítőket keresnek, könnyebben nyílnak meg egy másik nő előtt, hiszen a nőket még mindig jobban terheli a társadalmi stigma. A hozzám fordulók nagyjából 60 százaléka alkoholproblémákkal fordul hozzám – köztük néhány esetben egyéb függőségek is jelen vannak. De jöttek már képernyőfüggőséggel, túlevéssel, gyógyszerfüggőséggel és persze kábítószer-problémákkal is. Társfüggőkkel is gyakran találkozom, akik egyébként nagyon gyakran más függők hozzátartozói – gyakori, hogy felhív engem egy édesanya vagy feleség azzal, hogy segítséget kérjen a gyereke vagy párja függősége kapcsán, de végül aztán ő maga kerül hozzám társfüggőséggel. Az első cikkem a marieclaire.hu-n épp ezt a témát járja majd körbe.
