Ha belépünk az Abra (korábban Berber, de erre később még visszatérünk) showroomjába, feltűnhet, hogy a falakat nem csupán színes marokkói szőnyegek borítják – jó néhány fénykép is helyet kapott rajtuk. Fejkendős nő mosolyog a szövőszék mellett, asszonyok teáznak a földön ücsörögve, büszke arcok néznek a kamerába a színes textilek mellett a terrakotta sivatagban. Hatásos marketingfogásnak is gondolhatnánk, ha nem figyelünk fel rá rögtön, hogy a helyi asszonyok mellett a márka alapítója, Körösényi Bori is feltűnik a képeken – méghozzá láthatólag nem csak megrendelőként, hanem barátként.
Ez persze nem volt mindig így. Amikor Boriban megszületett az ötlet, hogy elhozza Magyarországra a berber szőnyegeket, először még ő is csak olyanokkal (leginkább férfiakkal) került kapcsolatba, akik megvásárolják, majd értékesítik a helyi szövőcsapatok által elkészített szőnyegeket. Bori előtt azonban hamar világossá vált, hogy nem csupán az üzlet érdekli, hanem szeretné megismerni a helyi szövőközösségeket. „Rengeteg idő, hosszas kutatómunka és egy több helyi dialektust is beszélő tolmács is kellett hozzá, hogy eljuthassunk olyan szövőcsapatokhoz, amelyek valóban autonóm női közösségekként működnek. Vagyis ahol egy nő vezeti a csapatot, a szőnyegekből befolyt pénzt pedig közvetlenül a szövők kapják meg.“
Boriék ma már 8-10 szövőcsapattal dolgoznak aktívan együtt, és még legalább ugyanennyi közösséggel működnek együtt alkalmanként. A viszony mostanra korántsem pusztán üzleti – Bori rendszeresen látogat el személyesen is a szövőközösségekhez, ahol ma már szinte családtagként üdvözlik. „Egy ilyen kapcsolatot csak úgy lehetett kialakítani, hogy személyesen odamentünk és néhány napot eltöltöttünk a szövőknél. Ennek részben praktikus oka is volt, ugyanis ezeken a területen nem igazán vannak bérelhető szálláshelyek, legfeljebb menedékházak a hegyi túrázóknak” – meséli az Abra alapítója. „Elképesztő volt látni, hogy milyen szeretettel és bizalommal fogadnak be minket már az első alkalomtól kezdve, különösen, ha belegondolunk, mennyire zárt közösségekről van szó. Sok olyan asszony él ezeken a helyeken, akiknek egész életük során annyi kapcsolatuk volt a külvilággal, hogy 2-3 évet jártak a közeli falu iskolájába, vagy lementek beadatni a covid-oltást. Szeretném azt hinni, hogy ők is érezték rajtam, hogy nem kizárólag üzleti közeledésről van szó, hanem valóban érdekel a kultúra, és tényleg szeretném megismerni őket.”
Varga Matti fotói:
Matriarchiák és kizsákmányolók
Az Atlasz-hegységben élő szövőközösségek sok szempontból meglehetősen hagyományos módon működnek, van valami, amiben mégis rendkívüliek. A legtöbb helyen szinte alig látni férfit, és ők is főleg olyanok, akik túl fiatalok vagy túl idősek a fizetett munkához. „Ez részben azért van, mert sok család háztáji gazdálkodásból él, és a férfiak vannak kint az állatokkal a legelőkön egész nap, de nagyon sok férfi egyáltalán nem is él ott, mivel a közeli falvakban, városokban dolgoznak. Ők csak ritkán, főleg ünnepek idején látogatnak haza.“
Bori szerint a legtöbb amazir falu annyira rejtett, hogy messziről fel sem tűnne a sziklák között. A hegyekben húzódó vályogházak csak akkor sejlenek fel, amikor az ember már elég közel ért hozzájuk. „Általában három-négy generáció együtt egy háztartásban, és a rangidős matriarcha felügyeli a háztartást” – magyarázza Bori. A legtöbb házban nincsen csatorna vagy fűtés, ha valahol be van vezetve a villany, azt csupán a plafonról lógó csupasz villanykörte jelzi. Ahogy Bori látja, a helyiek szorosan együtt élnek a természettel, és leginkább a közösségi létezés – és persze a szövés – strukturálja a mindennapjaikat.
„A szövést legtöbbször kislányként, az anyukájuktól tanulják meg a lányok. Ez az egyik legkézenfekvőbb kereseti opció a nők számára, mivel a legtöbb lánynak még mindig nincs igazán lehetősége iskolába járni. Az idősebb nők, akikkel beszéltünk szinte mindig arról számoltak be, hogy annak idején egyszerűen nem fértek be az iskolába – csak a fiúknak volt hely. Ezért nagyon jellemző az írástudatlanság is a nők körében. A mai fiatal lányok már valamivel hosszabb ideig tanulnak, de még így sem jellemző, hogy a városokban folytassák a tanulmányaikat.”
A szövőközösségekben élő nők élete tehát távol van a megvalósult feminista álomtól. És sajnos gyakran válnak kizsákmányolás áldozataivá. Ahogyan Bori elmondja, az is jellemző, hogy a helyi férfiak nyomott áron megveszik a szövőnők munkáit, hogy aztán olcsón eladhassák őket a turistáknak a piacokon. „Azok, amiket a bazárokban látunk, általában férfiak vállalkozásai. Hiába ücsörög a szőnyegek mellett a ‚kirakatba‘ téve egy idős néni, azzal az üzenettel, hogy ő az illető anyukája, aki a szőnyegeket készíti – a valóságban ezek a férfiak gyakran csúnyán kizsákmányolják a szövőnőket, akik az eleve nyomott ár töredékét kapják meg végül a munkájukért.” Boriéknak hamar világossá vált, hogy ők semmiképpen nem szeretnének ilyen áron szőnyegekhez jutni – inkább fizetnek többet a darabokért, ha azzal közvetlenül a női közösségeket támogathatják.
Ezzel együtt nekik is számos nehéz etikai kérdéssel kellett szembenézniük – például azzal, hogy mennyire szólhat bele az árazásba és a működésbe a fehér felvásárló, még akkor is, ha azt a lehető legjobb szándékkal teszi. Dolgoztak például olyan szövőcsapatokkal, akik olyan alacsony árat ajánlottak, hogy Bori úgy érezte, többet kell fizetnie. „Korán elhatároztam, hogy én nem fogok lefelé alkudozni, annyit fizetek a szőnyegekért, amennyit kérnek – ha esetleg úgy érzem, hogy nem éri meg nekem, még mindig dönthetek úgy, hogy nem vásárolok. De nem akarom lenyomni az áraikat. Fadma, az egyik szövőnő elmesélte például, hogy nemrégiben egy fiatal északi pár járt nála, eltöltöttek néhány napot a házában, ugyanolyan szeretettel, barátsággal fogadta őket is, mint annak idején minket. Aztán az utolsó napon a pár minden szőnyeget és minden portékát megpróbált szégyentelenül lealkudni. Ez óriási csalódás volt számára. És én is egészen szürreálisnak tartom, hogy jólétben élő emberek ezeken az asszonyokon próbáljanak spórolni.” Az Abra alapítója tehát tisztában van vele, hogy máshol olcsóbban is hozzá lehet jutni hasonló szőnyegekhez – néha az is előfordul, hogy a kommentszekcióban ezt a szemére is vetik. Ő azonban fontosnak tartja, hogy az ár tükrözze a szőnyegek hozzáadott értékét, vagyis hogy minden vásárlás ezeket a nőket támogatja. „Aki nem tud, vagy nem szeretne ilyen áron szőnyeget venni, olcsóbban is hozzá tud jutni, nincsen ezzel semmi baj. Az biztos, hogy én nem szeretném másképpen csinálni, számomra ennek már csak így van értelme. Ez a vállalkozás már rég nem csak a szőnyegekről szól: szeretnénk támogatni ezeket a közösségeket.”
Arcok a szőnyegek mögött
Ezt a gondolatot húzza alá a márka friss arculatváltása is. A Berber Budapest helyett Abra névre váltó vállalkozás most már jóval deklaráltabban kiáll az amazigh (amazir) nők mellett – például a helyi lányok taníttatását is szeretnék segíteni. „Az Abra egy amazir szóból, az abridból ered, ami ösvényt jelent, szerintem ez szépen összefoglalja a márka kanyargós útját is. Régóta zavart már a Berber név, ennek a szónak ugyanis van egy kolonizáló felhangja, hiszen a barbár kifejezésből ered. Azért indultunk a Berber Budapest névvel, mert akkoriban még egyáltalán nem ismerték itthon ezeket a szőnyegeket, és mivel a nemzetközi színtéren ez volt az általánosan használt kifejezés, így lehetett a leghatékonyabban bevezetni a márkát a piacra. De már jó ideje zavart a dolog: mindig a külső hódítók nevezték berbereknek az amazirokat, és én semmiképpen sem szerettem volna, ha a nevünk bármilyen szinten tiszteletlen volna velük szemben.”
Bori azt is szerette volna, hogy vásárlói egy kicsit jobban megismerjék a szőnyegek készítőit, ezért az arculatváltás részeként interjúkat készítettek a vállalkozó szövőnőkkel. „Ez a felvetés eleve csak azért jöhetett szóba, mert már sok éve fennálló bensőséges viszony van közöttünk – de még ezzel együtt is gyanakvással fogadták a dolgot” – kezdi Bori. Ennek leginkább az az oka, hogy a helyiek még mindig nem igazán használják a modern technológiát, így az internetet sem. Az okostelefonok ugyan már elkezdtek beszivárogni a fiatalabb generáció által, de az egész nagyon friss, így a nők egyelőre még nem pontosan látják, mivel jár az online térben való jelenlét. „Fontos volt, hogy semmiféle kényes témába ne menjünk bele: az alanyok leginkább arról beszéltek, amiről szerettek volna. Én egyébként azt láttam, hogy beszélgetés közben mindenki egyre inkább kinyílt, kivirult: megérezték, hogy a világ igenis kíváncsi rájuk, és látták, hogy ez jó dolog.“
Ha szeretnéd mélyebben is megismerni az Abra szövőnőit, olvasd el a róluk készült portrékat ITT.
Volt olyan is, aki először azért mondott nemet a beszélgetésre, mert a férje nem szerette volna, hogy vállalja az interjút – úgy gondolta, a nőknek nem illendő magukról beszélni a nyilvánosságban. A fiatal nő azonban egy ponton meggondolta magát, és közölte Boriékkal, hogy mégis szeretné az interjút. „Azt mondta, olyan sokat adott neki ez a közösség és a szövés, hogy szeretne valamit visszaadni ebből. És ha az interjúval támogathatja a vállalkozást, akkor szívesen megteszi.“
Ahogy Bori rámutat, épp ez az Abrában rejlő valódi, transzformatív erejű lehetőség. A szövés lehetővé teszi, hogy a nők saját jövedelemmel bírjanak, az anyagi függetlenség pedig jó kiindulópont lehet más emancipációs törekvések felé is. A folyamatot segítik az ablakot nyitó okoseszközök is, amik új impulzusokat, szorosabb összeköttetést jelentenek a világgal – és ezáltal akár új vágyakat, motivációkat is hozhatnak a nők életébe. A szövés emellett lehetővé teszi a nők számára, hogy autonóm kreatív alkotóként tekintsenek magukra, az olyan vállalkozások pedig, mint amit Bori is vezet, megmutatják nekik, milyen nagyra értékelik mások az alkotásaikat. „Nagyon sokan beszéltek arról, milyen sokat jelent nekik a szövés tevékenysége. Ezekbe a szőnyegekbe bele tudják szőni az életüket, az aktuális hangulatukat, a bánataikat, örömeiket. Sokszor elmondják, hogy szövés közben teljesen megfeledkeznek a világról, és később maguk is meglepődnek rajta, hogy másoknak is tetszenek a munkáik. Előfordul persze, hogy minta alapján kell dolgozniuk, de gyakori az is, hogy nem piaci szempontok mentén, hanem teljesen ösztönösen alkotnak.” A szövés legfontosabb hozadéka az ott élő nők számára mégis inkább a megtartó közösség ereje. Ahogy a szövés is megköveteli az együttműködést – egy szőnyeg elkezdéséhez négy nőnek kell együtt megcsinálnia a „felvetést” – úgy a magánéletükben is támogatják egymást, ha kell. És ahogyan Bori is megjegyzi, ez olyasmi, ami legalább annyira szép és izgalmas, mint azok színes, girbegurba mintákkal díszített szőnyegek, amik az Atlasz-hegységből a magyar otthonokba kerülnek.
Fotó: Körösényi Bori, Varga Marietta
