2020-ra eljutottunk oda, hogy a nők elleni erőszak már egyre kevésbé számít társadalmi tabunak. A sajtó, a közbeszéd egyre többet foglalkozik a témával, civilek és aktivisták is egyre több olyan programot szerveznek, amelyekkel megpróbálják felhívni az emberek figyelmét a problémára. Vitathatatlan, hogy elméleti szinten sokat fejlődtünk, ám a gyakorlatban, a mindennapi életünkben még nem feltétlenül érhető tetten ez a fejlődés. Hiába a #metoo mozgalom, nem tűnik úgy, hogy a szexuális zaklatások számában drasztikus csökkenés következett volna be, és az továbbra is gyakori probléma, hogy az áldozatok némák maradnak, nem jelentik a rendőrségen a velük történteket.
De vajon mi lehet ennek az oka? Miért félünk még mindig elmesélni a történeteinket, és segítséget kérni? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Lizzy Dening brit újságíró, aki a Survivor Stories (Túlélők történetei) címmel honlapot is indított, hogy helyet adjon azoknak az áldozatoknak, akik el szeretnék mesélni a velük történteket. Dening azon a véleményen van, hogy önmagában a #metoo mozgalom nem tud javulást hozni. A szexuális zaklatások számának visszaszorításához drasztikus változásra lenne szükség a társadalmi szemléletben.
Nem hallják meg a hangjukat
Dening emlékeztet rá, hogy a nemi sztereotípiákkal a nőket évszázadokon keresztül elhallgattatták, véleményüket, tapasztalásaikat elbagatellizálták – ez a hozzáállás pedig a mai napig érzékelhető a társadalomban. „Fontos, hogy a nők megtörjék a csendet, és ugyanúgy fontos, hogy a társadalom hitelt adjon a történeteiknek” – magyarázza Dening, de azt is hozzáteszi, hogy valamilyen szinten érthető, amikor az emberek homokba dugják a fejüket, és nem akarnak tudomást venni a mások által átélt borzalmakról. „Kislányokat, gyerekeket erőszakolnak meg. Mégis ki akarna ilyen esetekről hallani? Az emberiségnek van egy olyan kegyetlen oldala, amiről nem szívesen veszünk tudomást.” Ám Dening kiemeli, hogy valójában nem is az lenne a feladatunk, hogy ezeket a brutális eseteket a családi asztalnál vesézzük ki, mint mondja, már azzal is biztonságosabb környezetet teremthetnénk az áldozatoknak, ha együttérzéssel fordulnánk feléjük. „Az áldozathibáztatás egy nagyon erős fegyver. Ezzel a mentalitással nemcsak a túlélőktől fordulunk el, de kimondva vagy kimondatlanul az elkövetőket támogatjuk.”
Ezt olvastad már?
A nemi erőszak kultúrája
A rape culture, azaz a nemi erőszak kultúrája kifejezés alatt azokat a nemi erőszakkal kapcsolatos kifejezéseket, eljárásokat, társadalmi attitűdöket értjük, amelyek gyakorlatilag eltűrik, megengedik, elfogadhatónak, sőt normálisnak tartják a nemi erőszakot. Ide tartozik például az áldozathibáztatás, az erőszaktevő felmentése, de a slut-shaming, a nők tárgyiasítása, a megjelenésüknek kommentálása, minősítése is a rape culture része – mint ahogy az is, amikor az emberek a nőktől várják el, hogy megelőzzék az erőszakot, őket vértezik fel különféle jó tanácsokkal ahelyett, hogy a potenciális elkövetőket próbálnák meg elrettenteni az erőszaktevéstől. A rape culture átjárja a mindennapjainkat, és észrevétlenül is befolyásolja az értékítéletünket.
Dening szerint ahhoz, hogy ezen a társadalmi berögződésen változtatni lehessen, edukációs kampányokra lenne szükség – minél fiatalabb kortól. De ugyanígy elengedhetetlen lenne a rendszerszintű szemléletváltás a rendőrség, a bíróság és az ügyészség munkájában is.
A legkisebbeknél kell elkezdeni
Dening szerint fontos lenne, ha már az óvodákban, iskolákban megismertetnék a gyerekeket az emberi jogokkal, ha megtanítanák nekik, mennyire fontos odafigyelni és törődni embertársainkkal. „Véget kellene venni a nemi sztereotípiák szerinti gyereknevelésnek. Engedjük meg a gyerekeinknek, hogy nemtől függetlenül játszanak a különféle játékokkal, ne jelöljünk ki fiús és lányos meséket. Észre sem vesszük, de a káros nemi sztereotípiákkal már nagyon korán azt tanítjuk meg a gyereknek, hogy a fiúk és a lányok nem egyenlők.”
Olvass tovább!
Forrás: marieclaire.co.uk
Fotó: Getty Images
