Facebookon már pár éve aktívak vagytok, de magáról a mozgalomról és tagokról nem sokat lehet megtudni a posztjaitokból. Mesélnétek egy kicsit magatokról?
Bakó Júlia: A NEM! – Nők Egymásért Mozgalomnak alapvetően 10-12 aktív tagja vagy, ez egy teljesen nonprofit, civil, önkéntes alapon működő szervezet. Sokáig teljesen informálisan működtünk, néhány hónapja lettünk hivatalosan bejegyzett egyesület. Fiatal budapesti nők vagyunk, és egy szélesebb ismerősi társaságból indult el az egész mozgalom. Először csak elkezdtünk a saját helyzetünkről beszélgetni, ventilálni azokról a mindennapi dolgokról, amiket a női mivoltunk miatt éltünk át mindannyian. Ilyen kötetlen élménymegosztó körökkel kezdődött az egész mozgalom, és egy idő után elkezdtünk azon gondolkozni, hogy jó lenne olyan tevékenységeket is csinálni, amivel reagálhatnánk ezekre a nőket érintő társadalmi problémákra. Így alakultunk meg négy évvel ezelőtt.
Mik azok az ügyek, amik számotokra a legfontosabbak, és milyen tevékenységekkel tudtok kiállni mellettük?
Bárdits Éva: Amikor megalakultunk, sok-sok kisebb projektünk volt. Csináltunk női olvasókört, szerveztünk betétgyűjtést, egyszerre több témában végeztünk sok apróbb tevékenységet. A koronavírus alatt viszont újra kellett gondolni a stratégiánkat.
Bakó Júlia: Akkor döntöttük el, hogy egy évben kifejezetten egy témával fogunk foglalkozni, hogy a tevékenységünk sokkal koncentráltabb lehessen. Az első ilyen volt a pornóellenes kampányunk, a mostani pedig a láthatatlan munka. Ezen belül többféle tevékenységet is csinálunk: van egy plakát- és matricakampány, amivel budapesti vendéglátóhelyeken és az utcákon lehet találkozni, lesz előadásunk a nőnapi rendezvényünk keretében, van egy futó cikksorozatunk a Mércén, és akarunk workshopokat is csinálni.
Van már néhány jól ismert nőjogi szervezet Magyarországon, például a PATENT, a NANE vagy a Női Érdek. Mindenféleképpen egy új egyesületet szeretettek volna létrehozni ahelyett, hogy becsatlakozzatok valamelyikbe?
Bakó Júlia: A NANE-val és a PATENT-tel sok kapcsolódásunk van, de az ő munkájuk leginkább a nők elleni erőszakra és az áldozatsegítésre fókuszál. Nekünk pedig az a célunk, hogy különböző ügyeket felkaroljunk és bevigyünk a társadalmi diskurzusba. Mi egy baloldali, radikális feminista szervezet vagyunk, ami azt jelenti, hogy amikor a társadalmi rendszereket kritizáljuk, akkor nemcsak a patriarchális rendszert, hanem a kapitalista rendszert is kritizáljuk. Ez mindenképpen kicsit más perspektívát jelent a többi nőszervezethez képest. A jelenlegi kampányunk a láthatatlan munkára koncentrál (a házimunkára, a gyereknevelésre stb.) amivel kapcsolatban azt látjuk, hogy bár más nőszervezetek is beszélnek róla, nagyon koncentrált, tematizált kampányokat nem indítanak a témában – pláne nem olyanok, amik baloldali nézőpontokat is be tudnak hozni. Mi ebben látjuk a saját szerepünket. Nyilván még sokkal kisebbek vagyunk, mint egy NANE vagy PATENT, szóval az elérésünk is limitált, de azért látunk növekedést.
Már önmagában feministának sem könnyű lenni Magyarországon, de a radikális feminizmust képviselni talán kicsit még nehezebb. Itthon inkább a popfeminizmus, a liberális feminizmus az elterjedtebb.
Bakó Júlia: Igen, ez abszolút igaz. Sokan úgy kezelik a feminizmust, mintha ez az ideológiailag egységes lenne, de aki egy kicsit jobban beleássa magát a témába, látja, hogy ez egyáltalán nincs így. Van a feminizmusnak egy liberális hulláma, ami nyugaton nagyon-nagyon erős, ott a diskurzust is hajlamos leuralni, miközben itthonra is abszolút begyűrűzött. Az úgynevezett liberális feminizmus egyebek mellett például pornó- és szexiparpárti, mi viszont nemcsak, hogy nem értünk egyet a pornó- és szexiparpárti feminizmussal, hanem egyenesen kontraproduktívnak tartjuk. Nekem egyébként személyesen egy kicsit fáj, hogy saját magamat radikálisnak kell ahhoz bélyegeznem, hogy elhelyezzem magamat ezen a skálán. A híres pornóellenes feminista, Gail Dines szokta azt mondani, hogy a ’80-as években például elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki azt mondja, hogy feminista vagyok, de pártolom a szexmunkát és pártolom a pornót. Az volt az alapvetés, hogy a feminizmus mindezt ellenzi. És ma eljutottunk oda, hogy aki ma is következetesen képviseli ezt a vonalat, az radikálisnak számít. De azért azt is fontos hangsúlyozni, hogy a liberális vonallal is vannak olyan témák, amikben egységet lehet találni. Ilyen például a láthatatlan munka is. Vannak benne metszéspontok, bár igaz, hogy a liberális kritika egy kicsit más nézőpontból kritizálja a láthatatlan munkát, mint mi. De legalább elismeri, hogy nem jó, hogy ezen a téren egyenlőtlenség van a férfiak és a nők között.
Ti milyen nézőpontból kritizáljátok, szerintetek mi lenne a megoldás a láthatatlan munka megszüntetésére?
Bakó Júlia: Mi azt szoktuk mondani, hogy egy egyenlő munkamegosztáson alapuló családmodellre van szükség. Nem gondoljuk, hogy az lenne a megoldás, hogy fizessük a nőket a házimunkáért, mert akkor ugyanott tartanánk, hogy továbbra is a nők fogják végezni a házimunkát. Az lenne a lényeg, hogy az ilyen munkákat egyenlően lehessen megosztani egy családban. Sokszor hangzanak el olyanok is „az én pasim milyen rendes, mert annyit segít otthon”. Fontos lenne látni, hogy ez nem segítség, a házimunka egy közös teher, és az lenne a természetesen, ha egyenlően lenne megosztva. De volt, hogy már nekem is kicsúszott a számon ez a mondat, hiszen annyira belénk van nevelve, hogy a láthatatlan munka a nők feladata.
Bárdits Éva: De emellett azt is mondjuk, hogy a jelenlegi gazdasági berendezkedésben, tehát a kapitalizmusban tarthatatlan az a felállás, amiben a reproduktív munka elhelyezkedik, vagyis hogy a társadalom újratermelését végző tevékenységeket nem kezeljük munkaként, eltagadjuk a létezésüket vagy a jelentőségüket, illetve evidenciának vesszük őket. A nők által végzett reproduktív, láthatatlan munkának nagyon sok olyan része van, amit valójában az államnak kellene ellátnia. Gondolok például az óvodai és bölcsődei férőhelyek növelésére, ami valamelyest csökkentené az anyákra háruló terheket, vagy akár az idősgondozásra. Nagyon sok nő végzi szinte 0–24 órában például idősebb hozzátartozó gondozást, a fogyatékkal élő családtagok gondozását, miközben egy jól működő államnak ezeket mind biztosítania kellene. Helyette az állam rátolja ezeket a feladatokat is a családokra, azokon belül pedig a nőkre. Ez a rendszer számára előnyös, ezt tartja fenn az egész működését, a nőknek viszont egyáltalán nem.
Ti a rendszert kritizáljátok, míg a liberális feminizmus sokkal könnyebben befogadható megoldásokat kínál. Hogy látjátok, az általatok képviselt vonal mennyire tud vonzó lenni ma a fiatal lányoknak?
Bakó Júlia: Az biztos, hogy liberális feminista dolgokkal sokkal gyakrabban találkoznak a fiatalok, pont azért, mert ez a vonal eléggé leuralja a diskurzusokat a fontos témákban. De egyébként a NEM!-ben is többen vagyunk – például én is – ,akik először klasszikus liberális szempontból közelítettünk a feminizmushoz. Sok nő van tudatában annak, hogy valami „nagyon nem jó”, és először a liberális feminista kontentekkel, a színes-szagos girl power cuccokkal találkoznak, és elindulnak ezen az úton. A mi célunk az lenne, hogy kicsit árnyaljuk ezeket a női témákat, és megmutassuk, hogy például az, hogy nőket ültetünk magas pozíciókba, önmagában semmit nem javít a nők helyzetén. Tejesen megértem, ha valaki unja azt hallgatni, hogy a megoldásokhoz társadalmat átfogó, rendszerszintű változásokra van szükség. Ez ijesztő és nehezen befogadható, viszont mi erősen hiszünk abban, hogy ezek nélkül a társadalmi változások nélkül minden csak egy látszatmegoldás. Vagy egyenes kontraproduktív. A szexmunka narratíva és a pornó éltetése például nemcsak, hogy nem megoldás, de még stabilizálja is és megerősíti az elnyomó rendszereket.
Ti hogyan élitek meg, milyen ma Magyarországon feminisának lenni?
Bárdits Éva: Nekem az őszinte válaszom az, hogy jó. Nekem személyesen elsősorban talán azért jó, mert a saját életemben nagyon sokat segített és segít, hogy megtaláltam azt a keretrendszert, ami nagyon sokféle jelenségre magyarázatot tud adni, amit történik vagy történt velem, és amit látok magam körül.
Bakó Júlia: Nagyon felszabadító tud lenni, amikor az ember rájön, hogy azokban az élményekben, amik a társadalomban a női mivolta miatt érik, nincs egyedül. De tagadhatatlan, hogy a magyar társadalomban sok sztereotípia és előítélet létezik a feminizmussal kapcsolatban, amin az sem segít, hogy a magyar kormány például rendszeresen hangoztatja, hogy a feminizmus a családok ellen van, és hogy ez az ideológia a szomorú szinglik társadalmát fogja elhozni. Miközben a valóság az, hogy a feminizmus nem családellenes, csak azt mondja, hogy felül kell vizsgálni a család intézményét, és meg kell nézni a benne kiosztott szerepeket. Azt biztosan nem mondja senkinek, hogy ne éljen családban.
Hogyan látjátok, ebben az erős ellenszélben történt azért az elmúlt években változás? Tudatosabbak lettek a magyar nők?
Bárdits Éva: Azt szerintem fontos látni, hogy bár a tudatosság tényleg egy fontos szempont, de attól, hogy a nők tudatosabbá válnak, az még önmagában sajnos nem jelent megoldást. Egyrészt nagyon jó, ha felismerjük, hogy a problémáinkal nem vagyunk egyedül, hogy rendszerszintű baj van, de elég fájdalmas arra rájönni, hogy ez a magyarázat önmagában nem valamilyen varázsszer, amitől egy csapásra minden megoldódik. A láthatatlan munka kampányunk során például nagyon sok olyan informális visszajelzés jutott el hozzánk nőktől, hogy hiába érzékelik az egyenlőtlenségeket a saját életükben, nem tudnak ellene mit tenni. Hogy hiába látják és zavarja őket, hogy nem mosogat el a pasijuk, nem tudják, mit csinálhatnának. Azért is félrevezető lehet a nők tudatosságával keretezni ezt az egész problémát, mert ezzel könnyen belecsúszhatunk abba a narratívába, hogy minden pusztán az egyes nők személyes döntésein múlik, és ha meghozzák a „jó döntéseket”, akkor minden jó lesz. Ez viszont sajnos egyáltalán nem így van.
Bakó Júlia: És nagyon sokan futnak bele ebbe. Még ha el is jutnak oda, hogy a családjukon belül, a párjukkal problematizálják a láthatatlan munka kérdését, változást nem tudnak elérni. Erre mi sem tudunk mit mondani. Nincs egy olyan csodafegyverünk, amivel meg lehet változtatni a férfi partnert, aki sok esetben azok miatt a társadalmi szocializációk miatt viselkedik így, amelyek meghatározzák a férfi és női szerepeket. Erre szoktuk azt mondani, hogy csak az oktatás segíthet, valamint hogy a változáshoz generációknak kell eltelnie. Elhiszem, hogy ez sok ember számára nem megnyugtató, de ezért lenne fontos, hogy például a mostani tankkönyvekbe ne az legyen beleírva, hogy a nők a háztartásról meg a divatról szeretnek beszélgetni, a férfiak pedig a politikáról. Visszatérve a kérdésre, azt gondolom, hogy igen, vagy egy nagyobb tudatosság, de közben azt is látni kell, hogy ebben a tudatosságban nagy osztálykülönbségek is vannak. Egészen más helyzetben vannak a közép- és felsőosztálybeli iskolázott nők, mint azok, akik három műszakban dolgoznak valahol, nagyon alacsony munkabérért. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy ezekről a kérdésekről gondolkozzon, sokszor éppen azok nem, akiken a láthatatlan munka terhei a legnagyobbak.
Nem virágot akarunk! címmel szombaton, március 5-én egy nőnapi rendezvényetek is lesz. Mit kell tudni erről az eseményről?
Bárdits Éva: Nagyon izgalmas nap lesz, a Gólyában lesz megrendezve nagyon sok programmal. Egy nagy koncerttér és egy kisterem áll a rendelkezésünkre, és mindkettőbben lesznek párhuzamosan programok. Lesz például egy kerekasztal-beszélgetés Gregor Anikóval és Fodor Évával, Hogyan és miért növekedtek meg a nők láthatatlan munkaterhei a járványhelyzet hatására? címmel, lesz tombola, ahol női alkotók munkáit fogjuk kisorsolni, lesznek koncertek csak nőkből álló zenekarokkal, végül pedig buli női DJ-kkel és megerősítő zenékkel. A kisteremben különböző workshopok lesznek, kreatív állomások, ahol mindenféle olyan tevékenységet ki lehet próbálni, amit például takarítás helyett is tök jó lenne csinálni… (Nevet.) Lesz például plakátkészítés, meghívtunk három női tetoválóművészt, és lesznek hangszerek is, amiket bárki kipróbálhat.
Mit gondoltok a klasszikus magyar nőnapról, arról, ahogyan Magyarországon a közélet kezeli ezt az ünnepet?
Bakó Júlia: Igazából már az esemény címével is elmondjuk, hogy mit gondolunk. A társadalom férfi tagjai és a politikusok is nőnapon minden évben elmondják, hogy a nők milyen erősek, mekkora hősök, mennyire tiszteljük őket a rengeteg kemény munkáért, amit végeznek, de ezzel gyakorlatilag el is lehetetlenítik azt, hogy a nők kifejezzék, he ezeket a terheket esetleg túl soknak érzik, vagy ha változást akarnak. Ez a narratíva azt érezteti a nőkkel, hogy ha fáradtnak érzik magukat a terhek miatt, ha elégedetlenek a helyzetükkel, akkor nőként és anyaként is kudarcot vallottak. Nőnapon pedig egy virággal próbálják meg befogni a szájukat, ahelyett, hogy érdemi segítséget nyújtanának nekik.
Bárdits Éva: Azok a beszédmódok, amik mindig előjönnek nőnapkor, nagyon árulkodóak. A politikusok szavait áthatja a jóindulatú (vagy egyébként időnként a teljesen leplezetlenül rosszindulatú) szexizmus. Elmondják például, hogy mennyire imádják a nőket, hiszen nemcsak szépek, de emellett felnevelik a gyermekeiket és a vállukon viszik az egész háztartást, stb. Ezek valójában mind elvárások, olyan állítások, amikben elég egyenesen ki van mondva, hogy a nőknek milyennek is kellene lenniük, és hogyha ezeket nem teljesítik, akkor az évnek még ennek az egyetlen napján sem érdmelnek semmiféle elismerést.
Bakó Júlia: Ráadásul az egész olyan viccesen ellentmondásos. Létezik egyszer ez a beszédmód, hogy a nők milyen hősök, erősek, hogy viselik a terheket, és mellette ott van az a narratíva is, hogy a nők a gyengébbik nem, akik olyan törékenyek, mint egy virágszál. Két éve volt Novák Katalinnak egy elhíresült videója, amiben elhangzik, hogy a nőknek annyi erő adatik meg, hogy mindent elbírnak a vállukon. Pedig nem, nem adatott meg a nőknek semmivel több erő, mint bárki másnak. Csak belekényszeríti őket a társadalom egy olyan helyzetbe, ahol kénytelenek szinte teljesen egyedül ők vinni a háztartást, ők nevelni a gyerekeket, és mellette még fizetett munkahelyen is dolgozni. Fontos lenne a hamis elismerés, és egy szál virág helyett megállni, és megkérdezni, hogy jól van-e ez így.
Fotó: NEM! Nők Egymásért Mozgalom
