„Nagyon kilátástalannak érzek mindent”
Az 58 éves Klára egy alföldi kisvárosban, Szentesen él. Harmadik éve próbálkozik a munkakereséssel, mindhiába. A munkáltatók a legtöbb esetben vissza sem jeleznek a jelentkezéseire.
A kezdet is nehéz volt
Klára fiatalon lett édesanya: az érettségi után egy tápgyárba ment dolgozni, majd hamarosan megszületett az első gyermeke, akivel a gyerek betegsége miatt hat évet otthon kellett töltenie. Míg Klára otthon volt, a gyár megszűnt, így később lehetősége sem volt visszatérni a korábbi helyére. Nemsokára érkezett az asszony második gyereke, vele az újabb otthon töltött gyes, amit ismét munkanélküliség követett. Klára akkori helyzete nagyon is tipikusnak volt mondható: a mai napig általánosnak számít, hogy a szülés után otthon töltött évek miatt a nők nehezebben tudnak visszatérni a munka világába. Klára egyébként sem rózsás helyzetét pedig csak tovább rontotta, hogy a kevesebb lehetőség miatt vidéken eleve nehezebb elhelyezkedni. Főleg egy kétgyerekes anyának.
A munkanélküliségét Klára tanulással, önképzéssel töltötte: elvégezte a Semmelweis Egyetemen a szociális munkás alap- majd mesterképzést, nem sokkal később pedig mediátorként diplomázott. Az újonnan szerzett végzettségeinek köszönhetően eleinte úgy tűnt, karrierje végre egyenesbe kerül. Az öröm azonban csak átmeneti volt. Felvették ugyan egy gyermekotthonba családgondozónak, ám mivel a pozíció határozott időre szólt, hiába tette bele szívét-lelkét a munkába, 9 hónap múlva elbocsátották. Klára ismét munkanélküli lett, és ettől fogva sehol sem tudta megvetni véglegesen a lábát. Dolgozott általános iskolában pedagógiai asszisztensként, egy támogató szolgálatnál szociális munkásként, de volt szociális adminisztrátor is egy bentlakásos intézményben, utoljára pedig intézményvezetőként tevékenykedett egy szociális intézményben. „Úgy érzem, az is sokat számított, hogy nem tudtam időben diplomát szerezni, úgy, ahogy normálisan kellett volna, az érettségi után. Harmincvalahány évesen hiába voltam ott egy jeles diplomával, már azok a területek, ahol dolgozni tudnék, tömve voltak” – mondja. Az utolsó munkahelyéről 2020-ban a Covid-hullám kellős közepén küldték el, és Klára azóta képtelen volt elhelyezkedni.
Mindent elölről
Hiába a rengeteg csalódás, Klára mindig bízott benne, hogy tanulással többre viheti az életben – ezért hát gondolt egyet és ismét előröl kezdett mindent. 50 felett újból tanulni kezdett – ezúttal tanítóképző főiskolára jelentkezett és ha minden jól megy, májusban le is fogja tenni az államvizsgáját. Gondolhatnánk, hogy három szakmával a kezében egy kicsit biztosabb lesz a jövője, ám az asszony úgy érzi, az életkora miatt tanítóként sem lesz könnyebb elhelyezkednie. Ebben pedig sajnos igaza lehet, Magyarországon ugyanis hangsúlyosan jelen van a kor szerinti diszkrimináció. Ahogy egy nemrég készült magyar felmérés is kimutatta, egy 60 éves magyar nő a munkaerőpiacon feleannyi eséllyel sem indul, mint egy 34 éves – akár irodai asszisztensi, akár gazdasági elemzői állást hirdetnek. A kutatás szerint a fiatalabb álláskeresőket körülbelül kétszer gyakrabban hívják meg interjúra, mint az idősebbeket, aminek az egyik oka, hogy a munkáltatók az idősebb jelentkezők készségeit a tényleges képességeiknek csupán felére-kétharmadára (45-67 százalékára) értékelik.
„Itt vagyok lassan nyugdíjas korú, és most leszek pályakezdő tanító. Sajnos ezen a környéken tanító állásból sincs sok, és sok esetben inkább a fiatalokat veszik fel, mert azt mondják, az ő gondolkodásuk rugalmasabb. Holott én is ugyanazt tanultam, mint ők, ugyanazt meg tudom csinálni, mint ők. Ráadásul az én helyzetemet az is nehezíti, hogy a nyugdíjasok újrafoglalkoztatása kedvezménnyel jár a munkaadóknak, ezért ha nem fiatalt vesznek fel, inkább a nyugdíjasokat fogják előnyben részesíteni. Én világéletemben magamban bíztam. Nekem az anyukám mindig azt mondogatta annak idején, hogy tanuljak, tanuljak, és akkor majd viszem valamire az életben. De most nagyon kilátástalannak érzek mindent.”
„Az újrakezdést egy börtönnek élem meg”
Judit 52 éves, egyedül neveli 10 éves kislányát, akivel két évvel ezelőtt Bécsben kezdtek új életet. Bár stabil állása van, a fizetése a kinti árszínvonalhoz képest alacsonynak számít, és mivel egy keresetből kell mindent megoldaniuk, ez nagyban beszűkíti a mindennapi lehetőségeiket.
Döntenie kellett
Juditot két évvel ezelőtt választás elé állította a munkahelye: vagy mindent hátrahagyva kiköltözik Bécsbe, hogy megtarthassa az állását, vagy marad Magyarországon, ám akkor elbocsátják. Az asszonynak élete egyik legnagyobb döntését kellett meghozni, és a helyzetét csak tovább súlyosbította, hogy nagyjából ugyanebben az időben egy daganatot találtak a szervezetében. Miközben Judit az előtte álló dilemmán rágódott, a betegsége miatt rendszeresen kórházba kellett járnia, és készülnie a szükséges műtétekre. Történt mindez 2020 tavaszán, pont abban az időszakban, amikor a koronavírus-járvány is kitört. A kórházakat elárasztották a covidos betegek, és Judit rettegett, nehogy ő is elkapja a fertőzést. A kezeléseknek köszönhetően végül az asszony állapota rohamosan javulni kezdett, így újra teljes bedobással az karrierdilemmájára koncentrálhatott. Eleinte nem volt biztos a költözésben, ezért a budapesti álláspiacon is nézelődött. „A biztonság kedvéért a cégen kívül, Budapesten is keresgéltem, hogy ha bármi történne, legyen hova mennem. Aztán kiderült, hogy egy magasabb pozíciót fogok kapni, ha kiköltözök Bécsbe, így elfogadtam az ajánlatot” – meséli Judit, majd hozzáteszi, hogy a több fizetés végül érezhetően több munkával is járt együtt.
Egyedül maradtak
Judit és lánya tehát kiköltöztek Bécsbe, és teljesen tiszta lappal kezdtek bele új, nem feltétlenül könnyű életükben. A kislánynak újra kellett kezdenie az iskolát, német nyelvtudás nélkül, mindezt úgy, hogy anya és lánya nem számíthatott kint senki másra, csak egymásra. A gyerek apja egyébként sem vett aktívan részt az életükben, de mint Judit mondja, Pesten legalább voltak barátaik, volt egy ismeretségi körük, akikre támaszkodhattak. Bécsben viszont teljesen egyedül találták magukat.
„Vagy folyamatosan együtt vagyunk a lányommal, vagy nagyon sokat van egyedül, amikor dolgozom. Ez egy óriási nehézség. Ebből aztán az következik, hogy zéró flexibilitásom van, rendkívül beszűkült az életem” – mondja. Az asszonynak korábban Budapesten legalább arra volt pénze, hogy ha kellett babysittert hívjon a lánya mellé, és szervezhessen magának külön programot. Ám mivel Bécsben minden sokkal drágább, és éppen ki tudnak jönni a fizetéséből, ez a megoldás már nem opció. Az egyedülálló anyaság terhei az elmúlt két évben megsokszorozódtak Judit vállán, aki úgy érzi, néha levegőt sem kap a mindennapok sűrűjében. Mindennek ellenére a hazaköltözésen egyszer sem gondolkodott el – a gyereke jövője miatt próbál kétségbeesetten a víz felett maradni. Tudja, hogy Bécsben minden szempontból jobb élete, és jobb lehetőségei lehetnek a lányának, mint Magyarországon.
„Úgy érzem, hogy nem vagyok szabad. Még arra sincs időm, hogy magamat fejlesszem, hogy normálisan németül megtanuljak. Mindig van valami, amit magam elé kell helyeznem – vagy a munkát, vagy a rengeteg bürokráciát, vagy a gyereket, ami ugye egyértelmű. Baromi sokat dolgozok, és ezt az egész újrakezdést most jelenleg egy börtönnek élem meg. Úgy érzem, belefulladok. Csak abban reménykedem, hogy ha a gyerek nő, picit könnyebb lesz az élet.”
„Nem hiszem, hogy ez volt az utolsó újrakezdésem”
Ilona 63 éves, és ő is egy igazi túlélő. Az elmúlt évtizedekben több szakképzettséget is szerzett, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne váljon belőle otthon ülő, eltartott háziasszony. De bármennyire is keményen dolgozott, a neme és a kora miatt nem mindenhol várták tárt karokkal.
Sosem félt változtatni
Ilona három felnőtt gyereknek az édesanyja, és egy vidéki városban él a családjával. Mielőtt a gyerekei megszülettek volna, évekig a helyi gyárban dolgozott esztergályosként, majd mikor a rendszerváltás után munkanélküli lett, kisebb cégeknél helyezkedett, mint irodai dolgozó. A gyerekek születésével aztán az élete 180 fokos fordulatot vett: 18 évig otthon maradt és főállású háziasszonyként illetve édesanyaként látta el a családi teendőket. Az asszony az otthon töltött idő alatt kifejezetten előrelátó volt. Tudta, hogy ha egyszer kirepülnek a gyerekek, egyáltalán nem lesz könnyű visszatérnie a munka világába. Három gyerekkel egy 40 éves nőnek nem sok lehetőség jut egy kisvárosban. Mivel mindig is szeretett tanulni, és a férje is biztatta, a gyereknevelés mellett a saját félretett pénzéből elvégzett egy boltvezetői tanfolyamot. Amikor a legidősebb fia nagykorú lett, kibérelt egy üzlethelyiséget és elindította a saját kisboltját.
„Minimális kezdőtőkém volt, annyi amennyit félretettem baj, betegség, munkanélküliség esetére. A berendezést a férjem csinálta és barátok adtak hűtőt, bojlert. Ismerős nagykereskedőtől kaptam hitelbe árut. Mindig az volt a családban a fő irány, hogy ne pénzt gyűjtsünk, hanem barátokat. Bármi baj volt, mindig tudtam kihez fordulni” – meséli. Aztán jött egy fordulat és 2012-ben egyetlen év alatt annyi új adó, kötelezettség és változás jött a kereskedelembe, hogy Ilona besokallt. Érezte, hogy a boltot nem fogja már sokáig bírni, elkezdett hát új lehetőségeket keresni. „Egy délután elmentem a környéken egy autóipari beszállító toborzójára. Nagyjából 60 ember jelentkezett, ebből a tesztírás után 15 -öt hívtak be próbamunkára. Sikerült.” Amikor megtudta, hogy felvették, bezárta a boltját, visszaadta a vállalkozói engedélyét és 52 évesen már megint újrakezdte az életét. Egy 3000 fős autóipari beszállító dolgozója lett három műszakban.
Próbál nem csüggedni
„Egy esélynek vettem, mivel a gyerekeim már nagyok voltak, és nem akartam otthon dekkolni még tizenévig – pedig azt is megtehettem volna. De nem szívesen lettem volna újra eltartott, annak ellenére, hogy soha senki nem dörgölte az orrom alá, hogy nem keresek. Magam miatt mentem” – mondja Ilona, aki számára olyan nehéz volt az új munkahelyén töltött első hónap, hogy minden este azon gondolkodott, másnap inkább otthagyja az egészet. Aztán lassan megtalálta a helyét, megismerte a munkatársakat és megszokta a három műszakot is. Az új munka nagy előnye volt, hogy az asszony sokkal többet keresett, mint vállalkozóként, és végre elmehetett szabadságra, táppénzre is, ha szükség volt rá. Az idő múlásával egy több pénzzel, nagyobb presztízzsel járó előrelépésre is lett volna lehetősége, ám mivel kifejezetten emberekkel kellett volna volna foglalkoznia, inkább nem váltott. Mint mondja, a gépek kiszámíthatóbbak.
„Gépmester viszont szívesen lettem volna, és a végzettségem is megvolt hozzá. A főnökeim azonban úgy néztek rám, mint egy ufóra, amikor megemlítettem nekik az eshetőséget. 400-500 fiatal férfi gépmester közé egy 55 éves nőt? Szentségtörés.” A főnökei a neme és életkora miatt nem vették komolyan Ilona ambícióit, aki a csalódás ellenére is 10 hosszú évet töltött el a cégnél. Végül egy egészségügyi probléma miatt kellett felmondani.
Ilona jelenleg munkanélküli, de talpraesett személyiségének köszönhetően próbál nem csüggedni. „Most hozzá kell szoknom a több szabadidőhöz, keresem az új elfoglaltságokat: festek, rajzolok, fényképezek, utazok, varrni tanulok, mert a nőies elfoglaltságok eddig kimaradtak. A nyelvtanulás még a mumusom. Soha nem tanultam angolul, nekifogtam autodidakta módon, de nem áll össze a fejemben. Szeretnék legalább a megszólalásig eljutni. Nem hiszem, hogy ez volt az utolsó újrakezdésem.”
Fotó: Getty Images
