Judit 2015 óta járja a túraösvényeket az országban: először egy, majd kettő, végül három kisgyerekkel együtt – és sokszor számos lelkes anyuka és a gyerkőceik társaságában, akik csatlakoznak az általa szervezett és a Facebookon meghirdetett túrákhoz.
Judit, a te esetedben hogyan és honnan indult ez a közösségi túraszervezés kisgyerekes anyukák számára?
Régebben is szerettem túrázni, bár inkább alkalmi túrázónak mondanám magam. Az aktív tevékenységek mindig is az életem részei voltak: mindig sportoltam valamit. Szabadidőm a gyerekek előtt elég kevés volt a munkámból kifolyólag, de biciklivel jártam dolgozni, amikor elutaztunk, akkor mindig beiktattunk egy-két túrát is. Amikor aztán 2014 őszén megszületett az első gyermekem, hirtelen rám szakadt ez a hatalmas nagy szabadság. Alig hittem el, hogy otthon lehetek, nem kell dolgoznom, és azt csinálok, amihez kedvem van és itt van mellettem a gyermekem. Hogy ez mennyire jó! Az első hónapokban rengeteget sétáltam vele a lakóhelyünk környékén – akkor még jobbára babakocsiban toltam –, mert a nagyfiam éjjel nagyon jól aludt, nappal viszont menni kellett vele, csak úgy tudott aludni. Négy hónap után már kezdtem megunni, hogy babakocsival megyek mindenhova, de nem láttam más példát: az ismeretségi körömben nem volt olyan anyuka, aki hordozott volna.
Régebben is szerettem túrázni, bár inkább alkalmi túrázónak mondanám magam
Viszont én tudtam, hogy hordozni szeretnék, így szülés előtt vettem hordozókendőt, aztán egy kengurut, idővel elkezdtem jobban utánanézni a hordozásnak, így utóbbit gyorsan tovább is adtam, és vettem ergonomikus hordozót. Eljártam Nimróddal ringatóra, hordozós tornára, és 2015 tavaszán a Facebookról összeverbuválódott egy csapat hordozós anyuka, akikkel közös túrát szerveztünk a Budai-hegységbe. Kiderült, hogy Nimród hatalmasakat tud aludni a túrák alatt, jómagam pedig nagyon élveztem a túrázás adta szabadságot. Aztán júniusban, az egyik lelkes anyukával, Judittal beszereztük a Kéktúra igazoló füzetet és nekivágtunk, hogy teljesítsük az 1128 km-es távot. Elég hamar végeztünk is a kékkel, csak úgy faltuk a kilométereket.
Hétköznapokban hetente átlagosan kétszer túráztunk, az elején 8-10 km-eket, aztán rájöttünk, hogy a 15 km-es táv még jobb, mert akkor jobban ki tudják magukat aludni a gyerekek. Reggel elmentünk autóval vagy tömegközlekedtünk, este pedig hazaértünk, nem voltunk időhöz kötve, élveztük a hatalmas szabadságot: jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, a gyerekek elnézelődtek, jókat ettek-aludtak. Sajnáltuk is a férjeinket, hogy nekik dolgozni kell – de hétvégente velük is nagyokat mentünk. Sokat fotóztam, és írtam magamnak beszámolókat a túrákról – hogy később majd megoszthassam a gyerkőccel –, pár hónap után elindítottam a Facebook-blogomat és úgy alakult, hogy a Turista magazin is átvette ezeket az írásokat a Kéktúráról. Nem voltam tudatos igazán az egész blogírással, közösségszervezéssel kapcsolatban, egyszerűen kinőtte magát.
Én egyedül nem megyek erdőbe – bármi történhet és sok helyen nincs térerő –, szóval nekem biztonságérzetet ad, ha rajtam kívül még egy felnőtt van velem, pláne ha egy-két-három gyermekért is felelős vagyok (megjegyzem, hogy nyilván sokan túráznak egyedül, erre sem mondom, hogy rossz, mindenki úgy mozogjon, ahogy a komfortzónájába belefér), de nekem fontos volt, hogy jöjjön velem valaki ezekre a túrákra. Az évek során volt, aki visszament dolgozni a régi társaságból, a közeli barátok vagy nem értek rá, vagy nem túráztak, míg a blogom olvasói közül többen megkerestek, szóljak, hova megyünk legközelebb, így elkezdtem előre kiírni az eseményeket a Facebookon, nemcsak utólag megosztani az élményeket, hogy aki látja, az jöjjön.
Amikor a második gyermekem elment bölcsibe, már kialakult egy aktív közösség
Amikor a második gyermekem elment bölcsibe, már kialakult egy aktív közösség, akikkel együtt jártuk az erdőt, közben kibeszélhettük, kinek hogy fogzik a gyereke, hogy táplál hozzá, szóval mindenféle gyerekkel kapcsolatos dolgot meg lehetett osztani egy-egy ilyen túra alkalmával. Nem szerettem volna az épp babázó aktív túracsapatot hétköznapi túrák nélkül hagyni, ekkor csatlakozott hozzám Dr. Zágon Orsolya, aki vitte a hétköznapi túrákat, jómagam a hétvégieket, amíg a harmadik gyermekemmel otthon nem tudtam maradni.
Szerintem a túrázás egy jó szűrő, mert azok a jó fej emberek jönnek oda, akik érdeklődnek a természet iránt és nyitottak, így könnyen megtaláljuk a közös hangot. Amúgy pedig nemcsak az anyukák, de a kicsit már nagyobb gyerekek számára is számtalan barátkozási lehetőséget biztosít egy-egy ilyen túra. Az én gyerekeim első kérdése ma már egy újabb meghirdetett túra kapcsán mindig az, hogy „Anya, és kik jönnek?” Az pedig nagyon jó pozitív megerősítés, hogy a nagyobb gyermekeim is imádnak túrázni, 6, illetve 8 évesen teljesítették a gyermek kéktúrát is.
Egy – vagy több – kisgyereket cipelni egy hosszabb túra alkalmával embert próbáló feladatnak tűnik. A te rutinod hogy alakult ki, és milyen tanácsot adnál kezdő, túrázni vágyó anyukáknak?
Nem vagyok hordozási tanácsadó, és az elején én is béna voltam, nem tudtam kendőben hátra tenni a gyermekemet: annyira rástresszeltem, hogy hátra kell tennem abban az öt méter hosszú kendőben, hogy egyszerűen nem ment, csak előre tudtam felkötni. Szóval Nimródot kendőben cipeltem az elején, elöl, a hátamon pedig a hátizsákot. Öt hónapos volt, amikor béreltem egy csatos hordozót, amivel gyerekjáték lett a háton hordozás is, és azzal túráztunk egyből tíz kilométert a Mátrában. A hordozást azért is szeretem, mert – még ha hátul is van a gyermek – folyamatos testkontaktusban vagyunk a picivel, minden rezdülését érezzük. Nekem a vázas hordozó később nemcsak hogy kényelmetlen volt, de azért se kaptam rá igazán, mert nem éreztem ezt a szoros testkontaktust.
Nagyon jó pozitív megerősítés, hogy a nagyobb gyermekeim is imádnak túrázni
A második gyerekemmel már rutinosan ment a kendőkötés, egyéves koráig csak kendőben hordoztam, később egymásra találtunk a Magyarinda Kalandor hordozókkal, melyek túrára fejlesztett magyar termékek, nagyon kényelmesek akár 15-16 kg-os gyerkőccel a hátunkon is. A harmadik gyermekemet már vegyesen hordoztam kendőben és csatosban is. Van olyan hordozási iskola, amelyik azt mondja, hogy mielőtt ülni tudna a baba, nem szabad betenni csatos hordozóba, csak kendőben lehet, míg más iskolák szerint az életkorának és méretének megfelelő hordozóba bármikor bele lehet tenni. Általánosságban tehát, ahogy a baba izmai, gerince, csípőízülete fejlődik, a hordozókendőt le lehet cserélni más eszközökre, mint amilyen a mei tai vagy csatos hordozó.
És az, hogy nekem nem jött be vázas hordozó, nem jelenti azt, hogy ne lenne tökéletes megoldás más szülők számára, mivel vannak előnyei is a csatos hordozókkal szemben. Mindenkinek meg kell találnia a neki legmegfelelőbb formát, ami kényelmes és ergonomikus mind az anyukának, mind a babának.
Judit további hasznos tanácsai a Turistamagazin oldalán olvashatók.
Dr. Scheili Eszter 2018 nyarán indította el a Vanilia Travels nevű blogját, leginkább azért, hogy utazási élményeket és hasznos tippeket osszon meg másokkal, de a gyermekei születése után a hangsúly egyre inkább arra került, hogy bemutassa, a gyerekek érkezése után sem záródik be a világ a szülők előtt. Idén április óta pedig a Sherpa Mama Project keretén belül szervez rendszeresen túrákat szülőknek, és hasznos tippekkel biztatja őket a közös kirándulásokra.
Dr. Scheili Eszter 2018 nyarán indította el a Vanilia Travels nevű blogját
Eszter, a te esetedben hogyan és honnan indult ez a közösségi túraszervezés kisgyerekes anyukák számára?
Mindig is nagyon szerettem utazni, túrázni. Ezt semmi nem is bizonyítja jobban, hogy nászútra a közkedvelt tengerparti úti cél helyett Patagóniába mentünk túrázni, majd a Chile-Bolívia határon egy 5600 méternél magasabb vulkánt is megmásztunk. Így mondhatjuk, hogy adott volt egy erős túrázós szenvedély. Az első gyerekem egyéves volt, amikor a pandémia miatt lezártak a határok és nem nagyon lehetett utazni. A férjem sokat tartózkodott külföldön munka miatt, én pedig otthon voltam egyedül a kisfiammal. Bezárva éreztem magam, nagyon szerettem volna kitörni a drogéria- játszótér-otthon Bermuda-háromszögéből, szóval kipróbáltuk a beülős hátizsákot. Előtte természetesen kendővel és csatos hordozóval családilag már sokat túráztunk. Hét közben igyekeztem olyan helyeket találni – mint például a Pilisi-hegység, Budai-hegység, Solymár, Szentendre –, ahova akár egyedül, tömegközlekedéssel is el tudtam jutni egy-másfél órán belül. A hétvégeken pedig családostul mentünk hosszabb utakra, itthon és – amikor már lehetett – külföldön is. Túráztunk a kicsivel Tenerifén, Németországban a Bajor-Alpokban, Horvátországban, és Görögországban is.
A többi anyukával való közös túrázás ötlete pedig onnan indult, hogy a közvetlen környezetemben sokszor hallom, hogy „jaj, de szuper, hogy mentek, én is úgy mennék, de nem merek, fogalmam sincs, hogy vágjak bele”. Rájöttem, hogy van igény közös túrázásra, hisz a szülőben él a vágy, hogy kimozduljon, de ott a szorongás is, hogy mihez kezdjen hirtelen, ha az erdőben kezd el sírni a kisgyerek, ott kell megetetni vagy pelenkát cserélni… Szóval ezért indítottam el április végén a Sherpa Mama Projektet, ami jelenleg egy zárt csoport formájában működik a Facebookon. Ide egy jelképes havidíjjal lehet belépni, ami után bármennyi túrán részt lehet venni. Eddig nyolc nagyon jól sikerült túrán vagyunk túl. Nem számítottam ilyen lelkes fogadtatásra, és nagy létszámra sem: jelenleg 75 anyuka túrázik velem rendszeresen, és még 200-an vannak, akik érdeklődnek, és a megfelelő időpontra várnak (még várandósak, vagy túl pici a baba). A zárt csoportban a túrákon túl hasznos dolgokat is igyekszem megosztani, elérhetőek túraleírások, tippek az első túrázáshoz, pakoláslista, és még túrázáshoz hasznos receptek is. Kitaláltunk egy túratárskeresőt és egy útitárskeresőt is, és rendszeresen szervezek nyereményjátékokat: legutóbb egy kulacs és egy hordozó esővédő talált gazdára.
Eddig nyolc nagyon jól sikerült túrán vagyunk túl
Hogyan zajlanak általában ezek a közös túrák?
A túrákat általában a reggeli órákra szervezem, a nyári meleg miatt is, és azért, hogy a délutáni alvások idejére már mindenki haza tudjon érni – bár a kicsik már a hátizsákban is gyakran elalszanak. A táv is viszonylag könnyű, általában négy-hat kilométereket sétálunk. Néhány anyuka sokszor magával hozza a nagyobbacska gyerekeket is, akiknek az erdő kész játszótér. Múlt héten volt olyan anyuka, aki egy idő után tandem hordozta a két gyerekét: kicsit elöl, a nagyobbat hátul kötötte magára. A napokban pont az fogalmazódott meg bennem, hogy a kisgyerekes anyukáknál kreatívabb, bevállalósabb és erősebb csoport nem létezik.
A túrák létszámát (túrahelytől függően) tizenkét-tizenöt főben korlátoztam, így mindig sikerül jókat beszélgetni. Mindig kihangsúlyozom, hogy még nem vagyok hivatásos túravezető – mindenki a saját felelősségére vesz részt a túrákon. Orvos vagyok, tehát ha valami nagy baj van, akkor nyilván tudok segíteni, de tervben van a túravezetői tanfolyam elvégzése.
A hordozási tapasztalataid alapján mit tanácsolnál kezdő túrázó anyukáknak?
Nálam a csatos hordozót viszonylag hamar felváltotta a beülős hátizsák (én egy Deuter fémvázas hátizsákot használok), mivel az egyéves fiam már 13 kiló és a csatos hordozót nem nagyon tudom használni. A beülős hátizsákban a gyerek a szülő testétől függetlenül ül, egy külön kialakított ülésen, és nagyon könnyen el is tud aludni, és pakolni is van még extra hely. Ennek a kényelemnek nyilván ára van, mert a hátizsák maga három és fél kiló – erre jön még a gyermek súlya, illetve a víz, ennivaló és minden más, szóval most körülbelül 19-20 kilóval túrázok. Ez nagyjából akkora súly, mint amikor vittük a sátrat Patagóniában a túra során. A kisebbik fiam születése után alig vártam, hogy stabilan tudjon ülni – a túrazsák használatához ez az egyik fontos kritérium. Vagyis a túrazsák már 8-9 hónapos kortól bevethető, onnantól már lehet kicsit hosszabb, más kategóriájú túrákra is menni a kisgyerekkel. Mi a családban használunk egy MiniMeis váll-ülőt is: ez olyan,mintha nyakba vennéd a gyereket, de szabadon hagyja a kezeket, mert a kicsi be van szépen biztosítva – talán városnéző alkalmakra a legjobb, de ezt is sokat használtuk a túráinkon.
A Sherpa Mama túra egy szerelemből született projekt számomra.
Mik a távolabbi terveid ezzel a projekttel?
A Sherpa Mama túra egy szerelemből született projekt számomra. Mindig nagyon feltölt a túrázás, és boldog vagyok, hogy ezt a gyerekeimnek is átadhatom. Örömmel tölt el, amikor látom, hogy a túrákon a csoporttagoknak is kisimulnak az idegei.
Nem muszáj babával, kisgyerekkel túrázni indulni – de azt szeretném megmutatni az olvasóimnak, hogy ha erre vágynak, akkor igenis meg lehet csinálni. És ha félnek elindulni egyedül, akkor a közösségi túrázás és a Sherpa Mama csoport megoldás lehet. Ez egy szuper példa arra, hogy az anyukák (és persze apukák) számára nincs lehetetlen.
Fotók: Getty Images, interjúalanyok sajátja
