Rendkívül meleg évtizedet zárunk, gyorsulnak a változások

2019. december 28. |

Rendkívül meleg évtizedet zárunk, gyorsulnak a változások – az MTA Köztestületének szakértőivel elemezzük a madridi klímacsúcsot.

A klímakutatók és klímaügyekkel foglalkozó diplomaták, a nemkormányzati szervezetek szakértői egyetértenek abban, hogy az eddigi célok már nem elégségesek – kézzelfogható, rövidebb távú, azaz 2030-ra szóló jelentősebb vállalásokra van szükség. Mi történt Madridban, az ENSZ 25. klímakonferenciáján?

Ha egy történész 2050-ben megírja a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásunk történetét, a 2000-es és a 2010-es éveket minden bizonnyal az apró lépések korszakaként fogja jellemezni, ahol a lassú haladást az éghajlatvédelem érdekében végzett diplomáciai erőfeszítések egy-egy viszonylagos sikere szakította meg átmenetileg. Jövőbeli történészünk kénytelen lesz a pár napja lezárult madridi klímakonferenciát is a nem túl hatékony lépésekhez sorolni. A tanácskozás végeztével maga António Guterres ENSZ-főtitkár is csalódottságát fejezte ki, leszögezve, hogy „a nemzetközi közösség fontos alkalmat mulasztott el (…) a klímaválság kezelésére”.

A célok már 1992 óta világosak

Mi történt Madridban 2019 decemberének első felében? Ennek megértéséhez érdemes röviden áttekinteni a jelenlegi klímaváltozás – mint az egész emberiséget érintő folyamat – nemzetközi kezelésének történetét. A klímakutatás több mint négy évtizedre visszanyúló eredményeire alapozva az ENSZ tagállamai 1992. május 9-én fogadták el az Éghajlatváltozási Keretegyezményt (UNFCCC). Az egyezmény fő célkitűzése: még olyan szinten stabilizálni az üvegházhatású gázok koncentrációját a légkörben, amely megelőzi az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes emberi (antropogén) hatást. A kialakult helyzetért viselt nagyobb történelmi felelősségük miatt a fejlett országok vállalásai között az szerepelt, hogy országaikból a szén-dioxid és a többi üvegházgáz emberi eredetű kibocsátása a 2000-res évek végére ne legyen magasabb, mint 1990-ben volt (térségünk „átmeneti gazdasági helyzetben”, illetve mély recesszióban lévő országai ennél valamivel korábbi viszonyítási szintet is megadhattak).

Az elmúlt közel három évtizedben kötött különféle éghajlatváltozás-mérséklő, klímavédelmi nemzetközi megállapodások mind ennek a keretegyezménynek a hatálya alá esnek. Az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv tételesen felsorolva elsőként konkretizálta, hogy mely üvegházgázokat kell számításba venni a kibocsátás-csökkentés során. A vállalások között az szerepelt, hogy a fejlett országok 2012-re átlagosan 5%-kal csökkentik antropogén emissziójukat. Probléma, hogy Egyesült Államok – Kína mellett a legjelentősebb kibocsátó – nem ratifikálta a Jegyzőkönyvet, majd később Kanada is „kilépett” e megállapodásból. A 2012. évi dohai ENSZ-klímakonferencián fogadták el a Jegyzőkönyv módosítását, amelynek a lényege, hogy a fejlett országok 2020-ra államonként megadott százalékkal csökkentik a kibocsátást (az EU-tagállamok közösen 20%-ot vállaltak). A módosítás nem lépett hatályba, és több, jelentős üvegházgáz-kibocsátó ország ki is maradt belőle, így az Egyesült Államok, Japán, Kanada, Oroszország, Ukrajna.

A Keretegyezmény végrehajtásának történetében 2015 decemberében sikerült elérni újabb fordulatot a Párizsi Megállapodás elfogadásával. Fontos szempont, hogy a megállapodásnak majdnem minden ENSZ-tagállam a részese, köztük olyan jelentős kibocsátók, mint Ausztrália, Brazília, az EU tagállamai, India, Kína, de tíz állam nem ratifikálta, például Törökország sem. Oroszország hosszú hezitálás után nemrég csatlakozott e megállapodáshoz, az Egyesült Államok pedig 2019 novemberében benyújtotta kilépési szándéknyilatkozatát, ez azonban csak 2020 novemberében teljesülhet.

Karbonsemlegesség

A Párizsi Megállapodás lényege a következő: a részes felek arra törekednek, hogy az üvegházgáz-kibocsátás tetőzése globálisan minél hamarabb bekövetkezzen. A fő cél a 21. század második felében azt elérni, hogy ismét egyensúly álljon be az emberi eredetű kibocsátások és az olyan beavatkozások között, amelyek hozzájárulnak az üvegházgázok légkörből való kikerüléséhez. Ezt az egyensúlyt nevezik a klímakutatás zsargonjában „karbonsemlegesség”-nek, vagy „nettó zéró” kibocsátásnak. „Emellett fontos feladat felkészülni a környezet állapotában bekövetkező változásokra, továbbá az azokhoz való alkalmazkodásra, a szegényebb fejlődő országok támogatására, hogy mérsékelhető legyen a sérülékenységük, valamint hogy további fejlődésük, például az élelmezésbiztonság javítása, az energiaszegénység csökkentése már »klímabarát« módon legyen megoldható” – magyarázza Faragó Tibor egyetemi tanár, Magyarország 1991–2010 közötti klímatárgyalója, az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottság tagja.

Az egyes országokra hárul, hogy konkrétan hogyan járulnak hozzá a megállapodás végrehajtásához, ám ezt ötévenként közzé kell tenniük egy úgynevezett „nemzetileg meghatározott hozzájárulás” (NDC) című dokumentumban. A megállapodás végrehajtása gyakorlatilag 2020 után kezdődik, mégpedig az NDC-kre alapozva.

Így működik a „klímaparlament”

Az ENSZ – szintén az UNFCCC keretében – 1995 óta tart minden év végén klímakonferenciákat; ezek az egyezményben részes felek konferenciájának ülésszakai. Neve COP a Részes Felek Konferenciája cím angol változata nyomán; ezt az intézményt praktikusan nemzetközi „klímaparlament”-ként érdemes elképzelni. Az utóbbi négy találkozó elsősorban a Párizsi Megállapodás végrehajtásához szükséges részletes szabályozás kidolgozásával foglalkozott. Ennek nagyobb részét sikerült a 2018. végi, a lengyelországi Katowicében szervezett konferencián lezárni, azonban a 2019-es ülésszakra maradt volna többek között annak a kérdésnek a tisztázása, hogy miként kell elszámolni, ha egyes országok közreműködnek a kibocsátás visszafogása érdekében, beleértve a kibocsátási „kvóták” nemzetközi kereskedelmét.

A Meteorológiai Világszervezet (WMO) a madridi konferenciára időzítve jelentette meg globális klímajelentését. Az összegzés szerint a szén-dioxid koncentrációja 2018-ban rekordszintet ért el a légkörben, 407,8 ppm volt, és 2019-ben tovább emelkedett. A 2010-es évtized magas átlaghőmérsékleteket és szélsőséges időjárási eseményeket hozott, továbbá jó esély van arra, hogy 2019 legyen a második vagy harmadik legmelegebb év az időjárási adatok szisztematikus rögzítésének kezdete, az 1850-es, 1860-as évek óta – hívja fel a figyelmet Bozó László meteorológus, az MTA Földtudományok Osztályának elnöke. (A WMO jelentésének magyar nyelvű összefoglalója itt olvasható az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapján.) Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) friss értékelése szerint pedig az ENSZ-tagok felében van egyáltalán terv a klímaváltozás egészségügyi kockázatainak kezelésére, de e programok csupán az államok 10%-ában kapják meg teljes mértékben a szükséges költségvetési forrásokat.

A 2019-es klímatárgyalási találkozónak, azaz a COP25-nek már a megrendezése sem volt egyszerű. Az eredeti menetrend szerint a tanácskozást Brazíliában folytatták volna le november 11–22. között, azonban Jair Bolsonaro, a január 1-jén hivatalba lépett, ismerten klímatudomány-szkeptikus brazil elnök beváltotta kampányígéretét, és lemondta a tanácskozást. Ezután Chile vállalta a konferencia megrendezését (Santiago de Chile lett volna a helyszín). Ám Chile Dél-Amerika egyik leginkább konfliktusokkal terhelt állama a társadalmi, megélhetési egyenlőtlenségek miatt; október elején tüntetéssorozat kezdődött a közlekedési költségek emelkedése, a privatizált nyugdíjrendszer és más, a szegénységet fokozó közpolitikák miatt, ezért a chilei kormány is visszalépett.

Az ülésszakot végül Madridban rendezték meg Carolina Schmidt chilei környezetvédelmi miniszter elnökletével. A fő cél az volt, hogy a Párizsi Megállapodás részletszabályainak ügye megnyugtatóan lezáruljon, s hogy még a 2020-as, 26. konferencia előtt „letakarítsák az asztalt”. Ugyanis fontos lenne, hogy jövőre Nagy-Britanniában, Glasgow-ban a minél ambiciózusabb globális és nemzeti célok vállalása lehessen a középpontban, amelyekkel esetleg még megállítható a jelenlegi globális éghajlatváltozás. (Ezt a leggyakrabban a globális felszíni átlaghőmérséklet veszélyes mértékű növekedésének másfél vagy két foknál való korlátozásával azonosítják.)

Az eredeti menetrendhez képest két nappal meghosszabbított COP25 december 15-én annak kimondásával ért véget, hogy jelentős rés mutatkozik a 2015 végén Párizsban vállalt üvegházgáz-csökkentési célok és a legfrissebb tudományos eredmények között, amelyek szerint még jelentősebb csökkentésre van szükség – ugyanis a jelen állapot szerint a 21. század végére már legalább 3 Celsius-fokkal haladhatja meg a globális átlaghőmérséklet az ipari forradalom előtti szintet. Ehhez viszont a tanácskozás nem túl sok konkrétumot tudott hozzárendelni.

Vita az eladható „karbonkreditek”-ről

A közös kibocsátás-csökkentési programok elszámolása, a kvótakereskedelem és az ilyen „nem-piaci” megoldások kérdéseivel a Párizsi Megállapodás 6. cikkelye foglalkozik. Többek között lehetővé teszi a részes felek számára, hogy például az erdőik szén-dioxid-nyelő képességét vagy a szélerőmű-telepek létesítését eladható „karbonkreditekre” váltsák. Brazília, India és Kína tárgyalói viszont megakadályozták, hogy ezen elszámolási mechanizmus részletszabályairól konszenzus szülessen. A brazil tárgyalók például azt szerették volna elérni, hogy a szén-dioxid-nyelő erdők beszámítsanak a nemzetileg elérendő klímavédelmi célokba, de ugyanakkor az erdők meghagyása átváltható legyen „karbonkreditre” is. A tárgyalók többsége ezt a „kreatív kettős könyvelést” nem volt hajlandó elfogadni.

Másfelől az ausztráliai küldöttek megpróbálták a felével lecsökkenteni a Párizsi Megállapodás szerinti kibocsátás-céljaikat, mégpedig ahhoz ragaszkodva, hogy számítsák be a Kiotói Jegyzőkönyv betartása miatt korábbról megmaradt üvegházgáz-kibocsátási kvótáikat is. Ezt Laurence Tubiana volt francia környezetvédelmi miniszter, a Párizsi Megállapodás egyik főtárgyalója „csalásnak” minősítette, mert az 1997-es Jegyzőkönyvben foglalt célok eleve kevésbé ambiciózusak voltak, azok végrehajtása 2012-ig volt esedékes, és e manőver Ausztrália esetében egy több mint húsz évvel ezelőtt kialkudott pozíció további érvényesítése lett volna.

Bonyolult tárgyalások

A másik fő vitatéma a klímaváltozás okozta veszteségek és károk kérdése. Történeti értelemben a legfejlettebb ipari államok a legnagyobb üvegházgáz-kibocsátók, tekintve, hogy az ipari forradalom Nagy-Britanniából indult (az 1850–2012 közötti időszakot tekintve 20%-kal a legnagyobb kibocsátó az Egyesült Államok, majd 17%-kal az EU 28 tagállama következik, 12%-kal Kína, 6–6%-kal Oroszország és India). Ám a klímaváltozás következményeit globálisan vagyunk kénytelenek elviselni, s a sérülékenyebb fejlődő országoknak van relatíve kevesebb eszközük a káros hatások enyhítésére. A fejlett országok csoportja elismeri, hogy a fejlődők kerülnek a legrosszabb helyzetbe, de a „felelősség” kifejezést néhány különösen fejlett ország tárgyalói nem akarták az újabb szabályozási dokumentumokban viszontlátni, mert az nemzetközi jogi következményekkel és komoly mértékű kompenzációs kifizetésekkel járna.

„Valójában hivatalosan a COP25 keretében most nem volt napirenden az úgynevezett »ambíciószint-növelés«, vagyis az, hogy a részes felek minél jelentősebb célokat vállaljanak a kibocsátás csökkentésére, az alkalmazkodásra és a fejlődő országok számára e tevékenységeik jelentősebb nemzetközi finanszírozására. Az ambíciószint a 2019. szeptemberi new yorki klímacsúcson volt vezető téma. De érthető, hogy most sokan mégis azt várták el: a madridi ülésszak határozataiban legalább legyen erre a korábbiaknál egyértelműbb szövegbeli utalás. Ez végül alig sikerült, és a Párizsi Megállapodás »szabálykönyvének« még hiányzó, a több ország által együttműködésben megvalósítandó kibocsátás-csökkentési programok elszámolásáról, köztük a »kvótakereskedelemről« szóló részét sem sikerült befejezni” – foglalja össze Faragó Tibor.

A fentiekből az következik, hogy a 2020-as glasgow-i ülésszak még nehezebb tárgyalási fordulónak ígérkezik. A klímakutatók és klímaügyekkel foglalkozó diplomaták, a nemkormányzati szervezetek szakértői egyetértenek abban, hogy az eddigi hosszú távú, 2050-re kitekintő tervek már nem elégségesek – kézzelfogható, rövidebb távú, azaz 2030-ra szóló jelentősebb célokra, vállalásokra van szükség.

Ezt támasztják alá azok a kutatási eredmények, amelyeket a klímakonferencia kapcsán hoztak nyilvánosságra:

*   Az UNEP, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának összegzése szerint 2030-ig évi átlagban 7,6%-kal szükséges csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást azért, hogy a Párizsi Megállapodásban foglalt klímavédelmi célok tarthatók legyenek. A jelentés szerint a legfejlettebb államokat tömörítő klub, a G20-ak felelősek jelenleg az összkibocsátás 78%-áért.
*   A globális fosszilis eredetű CO2-kibocsátás 2017-ben 1,5%-kal, 2018-ban pedig 2,1%-kal növekedett. Az előrejelzések 2019-re 0,6%-os növekedést mutatnak, továbbá 2020-ban sem várható csökkenés az eddigi adatok szerint (forrás: Environmental Research Letters 14 12100).
*   Egy, a Nature honlapján előzetesen publikált tanulmány szerint a grönlandi jégből 3,800 ± 339 millárd tonna olvadt el 1992 és 2018 között, ezzel 10,6 ± 0,9 mm-vel emelkedett meg az átlagos tengerszint. A kutatás azt igazolja, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete, az IPCC által korábban bemutatott forgatókönyvek közül a legjelentősebb olvadással számoló forgatókönyv valósul meg.
*   Világszerte közvetetten 1,9 milliárd, közvetlenül 1,6 milliárd embert érint a hegyvidéki gleccserek, hóval borított vidékek és alpesi tavak visszaszorulása, kiszáradása, eltűnése (forrás: Nature, 2019. december 9.)

____________________________
Lakatos Mónika meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat Éghajlati Osztályának kutatója, az MTA Meteorológiai Tudományos Bizottságának titkárának értékelése

A klímapolitikai tárgyalásokon tett erőfeszítések ellenére gyorsuló változásoknak vagyunk tanúi. 2019-cel globálisan egy rendkívül meleg évtizedet zárunk, amelynek során rekordokat döntött a jégtakaró visszahúzódása és a tengerszint emelkedése is az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok által előidézett melegedés miatt. A hőhullámok és az aszályok sok áldozatot követeltek, fokozták az erdőtüzek kockázatát és terméskiesést okoztak világszerte.

2019-ben Európában két nagy hőhullám lépett fel június végén és július végén. A júliusi hőhullám annyira extrém volt Nyugat-Európában, hogy bekövetkezte rendkívül valószínűtlen lett volna a klímaváltozás hatásai nélkül. Globálisan 2019 júniusa és a júliusa is a legmelegebb volt a szisztematikus mérések kezdete óta.

Magyarországon is a legmelegebb júniust tapasztaltuk az idén, a nyár összességében a második legmelegebb, az ősz pedig rekordmeleg volt az 1901 óta eltelt időszak meteorológiai adatai szerint. Június végére kritikus mértékűre nőtt a szárazság, amit július elején sokfelé heves zivatarokkal, viharkárokkal járó események enyhítettek.

A Kárpát-medence és Magyarország az éghajlatváltozás hatásainak erősen kitett régió a földrajzi elhelyezkedésből és a medencejelleg szélsőséges időjárási helyzetekre gyakorolt hatásából adódóan. A melegedés 1,23 °C 1901 óta, intenzívebbé vált a csapadékhullás, különösen nyáron, a rendszeresen fellépő hőhullámokhoz kapcsolódóan komolyabb, nagyobb térséget érintő aszályok alakulnak ki, átlagosan hatévente. A melegedő tendencia töretlen, az alkalmazkodási folyamat és a sürgető éghajlatvédelmi intézkedések minden szektort stratégiai gondolkodásra és cselekvésre késztetnek.

A teljes cikk elérhető az mta.hu oldalán, ezen a címen.

Fotók: Getty Images

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód