“39 évesen, nőként én kértem meg a párom kezét. Folyton azt kérdezik, miért nem ő tette meg előbb”

2021. november 14. |

„Annyi idejétmúlt tradíció van a házassággal kapcsolatban” – vallja a harmincas évei végén járó nő, aki gondolt egyet, és megkérte a párja kezét, amikor csak nem akart elhangozni a kérdés. „Az, hogy én tettem meg, erőt adott.”

„A harmincas éveim végéig nem gondoltam túl sokszor a házasságra. Nem elleneztem, de nem is éreztem fontosnak. 11 éve voltam együtt már a párommal, három közös gyermekünk volt addigra hat-, négy- és két vesek. Mindegyik gyermekem a férjem családnevét viselte, és feltételeztem, hogy egyszer majd felteszi a kérdést is. Ám az évek mentek, az alkalom pedig sosem jött el. Amikor 39 éves voltam, egy reggel felkeltem, és egyszerűen eldöntöttem, hogy a kezembe veszem az irányítást, és én kérem meg a páromat, hogy házasodjunk össze. Bár a hirtelen fiúkérés ötlete valamelyest sokkolt, visszanézve ez volt életem egyik legjobb döntése.

A házassági ajánlatig vezető évek rögösek voltak. Voltak pillanatok, amikor annyira maga alá temetett a szorongás, hogy mozdulni sem bírtam, és rendszeresen éreztem a gyomromban azt a bizonyos remegést. Hónapokig tartó szenvedés után orvoshoz mentem, ahol összeomlottam, és csak sírtam. Kognitív viselkedésterápiát javasoltak, ahol megtanultam felismerni és uralni a pánikrohamom tüneteit. 

hazassag-lanykeres-feleseg

Rájöttem arra is, hogy a szorongásom főként abból táplálkozott, hogy úgy éreztem, elveszítettem önmagam. Webdizájner voltam a második gyermekünk születéséig, ám amikor a férjem jobb állást kapott, a gyerekek teljesen rám maradtak. Teljesen elvesztem abban, hogy folyamatosan másokról gondoskodjam, így magamra már nem maradt energiám és időm. Mindig szerettem a művészetet és a kézműveskedést, így megvásároltam a legolcsóbb nyomtatót, amit találtam, és saját üzletbe kezdtem, gyerekeknek készítettem nyomatokat. Azzal, hogy naponta egy órát a saját hobbimra figyelhettem, ég és föld lett a különbség.

A sikeres változások után elkezdett motoszkálni a fejemben a tény, hogy más a családnevem, mint annak, akivel tulajdonképpen férj-feleségként élünk. Tudom, hogy nem számít a legtöbb embernek, ám a gyerekeink gyakran felhozták a témát. A párom a kapcsolatunk elején nagyon korán pánikolt már azon, hogy majd házasságot akarok, aztán idővel én lettem egyre mérgesebb, amiért ezt feltételezte folyton. Soha nem voltam az a nő, aki ötéves terveket gyárt, vagy jegyzeteli már tinédzser kora óta, milyen álomesküvőt szeretne. A gyerekek és a jelzálog sokkal nagyobb elköteleződést jelentettek, mint egy gyűrű az ujjamon. Volt néhány olyan pillanat a közös életünkben – különösen szilveszter este, amikor átléptünk az új évbe, vagy a nagyobb születésnapokon –, amikor azt hittem, felteszi a kérdést, ám azt hiszem valójában sosem fordult meg ilyen a fejében. És bár én sem rohantam az oltár elé, néha azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, vajon miért nem kér meg. 

Láttam az előnyeit annak, amikor kezembe vettem az irányítást a karrieremmel és a mentális egészségemmel kapcsolatban. Miért ne tehetném ugyanezt a házassággal is? Hirtelen ötlettől vezérelve megkértem a férjem kezét egy február 29-én, ami történetesen szökőév volt. Mivel épp kimenős volt, a barátaival töltötte a hétvégét, kreatívnak kellett lennem. A gyerekek segítségével készítettünk kártyákat, melyeken betűk voltak, és ők tartották fel: Anyunak van egy kérdése, és egyikünk sem hiszi, hogy te megtennéd, úgyhogy elvennéd anyát? A kérdés, ami 11 évet váratott magára, a férjemet a FaceTime-on egy hostel emeletes ágyán érte. 

Mindig biztos voltam benne, hogy igent mond, ám akkor is nagyon megható pillanat volt. Amikor visszatért a kiruccanásról, azzal viccelt, hogy elvettem tőle az esélyt, hogy ő tegye meg, de a szívem mélyén tudom, hogy nem volt a közeli tervei között ilyen. 

Mivel spontán ötlet volt, nem volt sok időm másokkal beszélni róla, de néhány barátom és a családom nagyon örült, mikor meghallotta a híreket. Ám attól függően, kinek mondtam el, néha olyan érzés volt, mintha még mindig tabu lenne a téma. Néha nehéz volt kimondanom, hogy én, a nő kértem meg a férjem kezét, és voltak, akik reflexből visszakérdeztek: miért nem ő kérte meg a tiédet?! Még mindig sok az idejétmúlt tradíció a házassággal kapcsolatban, ám az, hogy én tehettem meg ezt a lépést, erőt adott, felemelő érzés volt. Azonnal megtenném újra bármikor.”

Forrás: The Telegraph Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód