„Több mint 400 napja küzdök a poszt-Covid panaszokkal. Így hat a házasságomra”

2021. október 18. |

„Az egyik legrosszabb hatása ennek az ismeretlen kórnak, hogy nemcsak a barátainktól választotta el a férjemet és engem, hanem egymástól is” – mondta a harmincas éveiben járó Meaghan Mulholland, aki részletesen elmesélte azt is, milyen hatással van a házasságukra, hogy több mint egy évvel azután is küzd az utóhatásokkal, hogy átesett a Covid–19 betegségen.

A férjem, Andrew egyszer azt mondta nekem, hogy sokkal jobban szórakozik velem, mint bárki mással. Még nem volt a férjem, de öt éve voltunk együtt akkor – ebből 2 és fél évet távkapcsolatban, és nagyjából egy éve éltünk együtt külföldön –, így azt, hogy még mindig élvezi a társaságomat (beleértve azt is, hogy szívesebben van velem, mint bárki mással), valóban nagy dolognak éreztem. Érezhető volt az is, hogy kinyilatkoztatása nem csak egy futó bók volt. Szokatlanul mélyen nézett a szemembe. A megérzésem nem csalt, néhány hónappal később megkérte a kezem.

18 éve vagyunk együtt, sok kihíváson és krízisen mentünk keresztül, ahogy mások is, akik hosszú távú kapcsolatban élnek. Kórházi vészhelyzetek. Stressz a munkakeresés miatt. Várandósság, vetélés, szeretteink elvesztése. Több mint tíz év házasság és két gyerek után már nem voltak illúzióink arról, hogy a közös életünk csak mókából és kacagásból állhat, de sikerült megőriznünk a humort és örömet mindkét részről, legalábbis eddig.

poszt-covid-tunetek-hazassag

Nem érzem magam túl szórakoztatónak mostanság

Valójában a lehető legtávolabb állok ettől. Úgy érzem, csak teher vagyok. Több mint egy év telt el azóta, hogy pozitív lett a koronavírus-tesztem (432 nap, de ki számolja), és még ma is szinte minden nap fáj a fejem, fájnak az ízületeim, szapora a pulzusom és fáradt vagyok. Fáradtság, ki nem fáradt még a 18 hónapnyi pandémiás lét után?! Az a fajta kimerültség, ami hirtelen beüt, semmihez sem hasonlítható, amit korábban ismertem. Letaglóz, mintha varázsütésre történne, és arra kényszerülök, hogy órákig pihenjek. Nem is olyan régen még imádtam a sportot, táncoltam és naponta edzettem, de most az egyetlen mozgásforma, amire képes vagyok, a séta, és gyakran még ehhez sincs energiám. 

Az én állapotomat a poszt-Covid tünetek okozzák. Valószínűleg nincs olyan ember, aki még nem hallott róla. A legtöbb betegségen átesett enyhe tünetekkel vészelte át a Covid–19-et, ám sokan még hónapokkal a fertőzés után is szerteágazó problémáktól szenved. Több millióan vagyunk, ám maga ez a tudat nem teszi könnyebbé a krónikus betegséggel az életet. A tüneteink és az okok továbbra is fejtörést okoznak az orvosoknak és a tudósoknak. 

Én sok szempontból szerencsés vagyok: ez a szörnyű vírus rengeteg ember életét elvette. Van otthonom és családom, és lehetőségem, hogy lepihenjek, ha muszáj, anélkül, hogy azt kockáztatnám, elveszítem a megélhetésem. Ez mind több, mint amit a többség a világon elmondhat magáról.

A tudat, hogy egy hosszú betegség vagy súlyos sérülés megtörténhet velünk is, lehangoló, valami olyan, amire az emberek többsége gondolni sem akar, míg meg nem történik. Ez vonatkozik a társunkra, családunkra is, akik hirtelen gondviselőkké válnak, és a felelősség váratlanul zuhan a vállukra. 

Folyamatos láthatatlanság

Az egyik legfurcsább dolog a krónikus betegséggel kapcsolatban, amire csak most kezdek rájönni, a folyamatos láthatatlanság. Gyakran egészségesnek nézek ki, és annak is érzem magam. Nem akarom sajnáltatni magam vagy azt, hogy másképp bánjanak velem. Ugyanakkor gyakran képtelen vagyok olyan dolgokra, amiket meg akarok vagy meg kellene csinálnom. Kénytelen vagyok nemet mondani, visszalépni, és a férjem az, akinek fel kell vennie a gyeplőt. Amikor az aggódó barátok jelentkeznek, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, hálás vagyok a kedvességükért, ugyanakkor azt kívánom, bárcsak a férjem is gyakrabban érezhetne ilyen felé áradó empátiát.

Ez mindkettőnk számára zavaró. Egy olyan időszakban, amikor az anyák tömegei kerültek a kiégés szélére, én tulajdonképpen takaréklángra tettem ezt a munkát. A férjem az, aki teljes munkaidőben dolgozik, ő a családunk kenyérkeresője, emellett intézi a gyerekeink programjait, feladatait, főz és mindent megold, ami ahhoz kell, hogy működjön a háztartásunk. Nincs más választása, mint hogy szuperapa legyen. 

Ezalatt én úgy érzem magam néha, mintha csak egy szellem lennék az otthonunkban, elzárva egy besötétített szobában, hallgatom, ahogy az élet megy tovább nélkülem. Ágyban, egy párnával a fejemen, jegelem a homlokomat, és hallom, ahogy a gyerekeim sikongatnak a nevetéstől vagy kiabálnak egymással, a lábuk csattog a lépcsőn, vagy azt kiabálják, aki bújt, aki nem, jövök! A kutyák ugatnak, hogy engedjék ki őket, a férjem szól, hogy kész a vacsora, és én fekszem tovább a sötétben. 

A Covid előtt a lehető legnagyobb függetlenségre törekedtem, megvolt a saját közösségem, ám most ezek hiánya (a gyerekek focimeccsei, a felnőtt ismerősök összejövetelei vagy a munkahelyi határidők) egyre ismerősebb érzéssé vált. Nem érzem magam képesnek az élet dolgaira, ahogy néhány hónappal ezelőtt még az voltam, küszködök ezzel, és a bűntudattal, hogy csalódást okozok másoknak. Amikor ezen lamentálok, és azon aggódok, hogy fognak emlékezni rám a gyerekeim – egy lábadozóra, egy hangra a sötét szobából –, a férjem gyengéden bátorít: ez nem tart örökké. Ő biztos benne, hogy visszanyerem az egészségemet, az életünket, hogy javulok, és én akarok hinni neki. 

Elveszített szerepek

Az egyik legrosszabb hatása ennek az ismeretlen kórnak, hogy nem csak a barátainktól választotta el a férjemet és engem, hanem egymástól is. Míg én pihenek, neki kell úrrá lennie a káoszon, teljes felelősséggel ellátni a gyerekeket és a háztartást. Amikor ébren vagyok, elszántan próbálom felvenni a fonalat, várom, hogy elmondja mi, hol tart és magyarázatokat, amihez ő gyakran túl kimerült. Veszekszünk, természetesen. Teljesen indokolatlan elvárásaim vannak, ahhoz képest, hogy milyen kicsit veszem csak ki a részem a háztartás körüli teendőkből. Utasításokat kiabálok a hálószobában fekve, próbálom fenntartani azt az illúziót, hogy még mindig van kompetenciám mint szülő. 

A férjem nagyon ritkán panaszkodik, néha érzem a belőle áradó frusztrációt és neheztelést, amikor eléri a határait. Amikor én a szobában pihenek vacsora után, amit ő főzött, és rá marad a konyhai romok eltakarítása, a gyerekek esti rutinjának levezénylése. Ez a neheztelés pedig haragot és felháborodást kelt bennem. Nem akarok magatehetetlen lenni! Nem tehetek róla! Az igazság az, hogy együtt vagyunk tehetetlenek ez ellen. Tehetetlenek, kimerültek és idegesek.

Az egymásra való neheztelés mérgező a párkapcsolatra. Tudjuk jól. Tudatosan próbálunk tenni a feszültségek leeresztéséért és azért, hogy kapcsolódjunk egymáshoz. Tudjuk azt is, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a problémával, rengeteg pár él át hasonlót. Most, hogy a gyerekek már visszatérhettek az iskolába, kicsit könnyebb háborítatlanul beszélgetni, spontán együtt ebédelni a férjemmel. Amikor csak lehet, más vigyáz a gyerekekre hétvégén, és elszabadulunk sétálni, próbáljuk felidézni azokat az időket, amiket boldogan töltöttünk együtt a szabadban. 

A gyerekek is érzik

Gyakran lopóznak be a szobámba, amikor pihenek, bebújnak mellém a takaró alá. Mikor múlik el a Covid-fáradtság? – kérdezte a legkisebb. Még csak ötéves, de mindent pontosan megfigyel, soha nem mulasztja el, hogy felhívja a figyelmemet rá, mikor tévedek vagy mondok valamit rosszul, ha a koncentrációs zavarom miatt nem emlékszem egy szóra. Gyakran nevetünk is ezen, például amikor azt mondtam Cheerios helyett, hogy el kell mennünk az állatkertbe, hogy vegyünk még, mert elfogyott. 

Van remény

Az elmúlt egy évben a családom a frusztráció, aggódás és gyász teljes körét végigélte. Minden lehetséges gyógymódot kipróbáltam: vitamint és táplálékkiegészítőket szedek, üzenőtáblát vezettünk be, online segítő csoportokba járok, minden tudományos kutatást elolvasok, ami a témában születik, például a krónikus fáradtságról. Az Észak-Karolinai Egyetem Poszt-Covid Rehabilitációs Klinikájának igazgatója is azzal biztatott, emlékeztessem magam gyakran a négy legfontosabb dologra, hogy minél több energiát merítsek a pozitív gondolatokból (fontossági sorrend, tervezés, időzítés, apró lépések) és megtaláljam az egyensúlyt abban, ami még nem elég és ami már túl sok nekem a poszt-Covid állapotomban. Azt mondták, nincs semmi ok arra, hogy a jelen állás szerint azt gondoljuk, nem épülök fel teljesen. 

Még mindig tanulom, milyen a bizonytalansággal élni. A nehézségek ellenére (vagy talán éppen azoknak köszönhetően), amit a betegség okozott, Andrew-nak és nekem egyszerre jött el a megvilágosodás: ez az. Valószínűleg nem leszünk lehetetlenül gazdagok vagy híresek soha, talán áll még előttünk valamilyen életre szóló nagy kaland előttünk (az igazat megvallva, ha az elmúlt év tanított valamit, az az, hogy az elképzelhetetlen is elképzelhető és megtörténik). Talán a középkorúsággal is jár, hogy átértékelődik a fontossági sorrend, de ránk a felismerés felszabadítóan hatott. 

Ahogy a legtöbb szülő megtanulja, az élet kibírhatatlannak gondolt pillanatai többnyire kibírhatók. A szülés agóniája, órákig összezárva lenni a kocsiban egy ordító csecsemővel, elbúcsúzni a család imádott kutyájától, ha eljön az idő. Mind csak egy pillanat, ha az élet egészét nézzük, akármennyire örökkévalóságnak tűnik, míg benne vagyunk. Ahogy ezek az évek a gyerekeinkkel is, amikor még bemásznak mellénk az ágyba és engedik, hogy fogjuk a kezüket és énekeljünk nekik elalvás közben. Egyik sem tart örökké. A legjobb, amit tehetünk, ha megállunk néha, és észrevesszük, milyen jó dolgunk is van, amíg a dolgok jól mennek, és elraktározzuk ezeket a pillanatokat.

Forrás: The Huffington Post Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód