„Nemrég hasított belém a felismerés, hogy mélyen irigy és féltékeny ember vagyok, ami mérhetetlen boldogtalansággal töltött el – mondta a harmincas éveiben járó marketinges. – Irigy vagyok a barátaimra, a páromra, a közösségi oldalaimon feltűnő emberekre, és mindenkire, akit sikeresnek vagy tehetségesnek látok. Ha bármi pozitív dolgot látok valakivel kapcsolatban, ami nekem nincs meg, azt negatív dologként élem meg.
A napjaim azzal telnek, hogy másokhoz hasonlítom magamat és a munkámat. Nem tudok anélkül végigmenni az utcán, hogy ne lássam meg, ha valaki tehetségesebb nálam, ha képes olyat alkotni, amit én sosem fogok, vagy olyan tudása van, amit én sosem érek el.
Folyamatosan megszállottan figyelem és elemzem, a saját munkám miért nem olyan jó, mint másé. Szabadúszóként dolgozom a kreatív iparban, így folyamatosan látom mások munkáit. Ez olyan spirálba taszított, ami lehúz a depresszióba. Hogyan ölhetem meg a zöld szemű szörnyet magamban?” – tette fel a kérdést a fiatal nő.
Megölni nem lehet, csak megszelídíteni
Az irigység, féltékenység mindenkiben ott lakik, természetes emberi érzések. Kiirtani magunkból ezért nem is lehet, de átkeretezhetjük. „Fontos megkülönböztetnünk a féltékenységet és az irgiységet – mondta a pszichológus. – A féltékenység az az érzés, mint amikor az anyukánkat csak magunknak akarjuk, és nem akarunk osztozni a testvérünkkel rajta, vagy amikor a kisördög szól a fülünkben egy riválisunkkal találkozva. Az irigység ezzel szemben az, amikor valami olyat kívánunk, ami másé.”
A szakember szerint ne fogjuk fel ezeket rossz dolgokként, tekintsünk az irigységre, féltékenységre információként. Felhívják a figyelmünket arra, mit akarunk. Nehéz dolog néha megtaláni az életben azt, amit valóban akarunk, és az irigység mint érzés segíthet meghatározni, mik lehetnek a céljaink, vágyaink. Tekintsünk az irigységre mint katalizátorra, ami hajtja a motivációnkat, ambíciónkat, ne beteges állapotként, hanem a normális mentális működés részeként.
Nem a gondolatunk vagyunk
Azt is fontos tudatosítanunk, hogy nem vagyunk a gondolataink, csupán a gondolataink megfigyelői vagyunk: a megfigyelőt erősítsük magunkban, ne a túlgondolkodót. „Ezt fontos gyakorolni, egészen addig, míg nem válunk képessé az elménk irányítására. Ennek fontos része, hogy töröljük a közösségi oldalakat a telefonunkról” – javasolta a szakember.
Akkor érzünk irigységet másokkal kapcsolatban, ha a sikereiket személyeskedésnek vesszük. A külsőségeket látjuk, ezt hasonlítjuk a mi belső érzéseinkhez, ebből ered a feszültség: nem összehasonlítható másnak a külső világa a mi belső világunkkal. „Fontos része a folyamatnak, hogy a családunkkal, barátainkkal sokat beszélgetünk az irigységről. Ismerjük meg, ők hogyan élik meg. Minél tovább magunkban tartjuk az irigységgel kapcsolatos érzéseinket, annál nagyobb hatalma lesz felettünk.”
Mások nem mi vagyunk
Más emberek mindig tehetségesebbek lesznek nálunk: tanuljunk ebből és dolgozzunk velük ahelyett, hogy versenyeznénk vagy fájdalomforrásként tekintenénk rájuk. „Ha valakivel kapcsolatban azt érezzük, hogy olyan képességei vannak, amik nekünk sosem lesznek, miért ne foghatnánk össze? Ezért dolgozunk csapatban. Mindannyian mások vagyunk, más képességekkel, így együtt többet adhatunk össze egy probléma megoldására. Ne higgyük, hogy mindent magunknak kell megoldanunk!” – mutatott rá a pszichológus.
Nehéz kilépni az összehasonlítós játszmából, ha egyszer mélyen belemerültünk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy megint belecsúszunk, tudatosan váltsuk nézőpontot, koncentráljunk másra. Nem múlik el egyik napról a másikra, de gyakorlással és tudatossággal idővel megváltoztatható.
Forrás: The Guardian Fotó: Getty Images
