Ha kövér vagy, soha, de soha ne vágasd rövidre a hajad. Ha ezt gyakran hallja az ember, el is hiszi. Márpedig a médiából is ez árad, a titkon kövérfóbiás fodrászok is ezt duruzsolják, és a saját testünk miatt érzett bizonytalanság is ezt erősíti bennünk. De bármi is legyen a forrása, tényleg elhittem, hogy egy bizonyos frizura valóban meghatározhatja, milyennek látják az emberek a testemet. Ha a hajam elég hosszú és dús – gondoltam én – , talán nem veszik észre az erős vállamat, széles csípőmet és gömbölyű, puha hasamat.
Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor a szüleim úgy gondolták, elég idős vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, milyen legyen a hajam. De én nem akartam semmilyen nagyobb változtatást, olyan hosszú hajat akartam, amilyen hosszút csak lehet. Amikor 2009-ben gimis lettem, eldöntöttem, hogy ideje megkockáztatni valami drámai váltást: a derékig érő hajamat egyenes bubira vágattam, drámai oldalfrufruval. Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy a hajam centikkel rövidebb és tépettebb lesz, mint amilyen képet vittem a fodrászhoz, összetörtem. Nem csak azért, mert a fodrász totálisan mást vágott, mint amit kértem, vagy mert évekig tart majd újra megnöveszteni. Hanem azért, mert azt gondoltam, kövérebbnek látszom ezzel a hajjal.
Felnőttként már tudom, hogy nincs olyan, hogy kövérnek érezni magad vagy kövérnek látszódni. Vagy kövér valaki, vagy nem, és mindkét verzió tökéletes. Tinédzserként azonban nem is lehettem volna rémültebb attól, ahogy a tépett hajtincsek keretezték a pattanásos arcomat. Meg voltam győződve, hogy a fodrász biztosan nem hibázott, és ha vékony lennék, bármilyen frizura jól mutatna rajtam. Ezért a hiba csak és kizárólag abban lehet, hogy kövér vagyok. Ezért csak annyit mondtam, mikor megkérdezte, hogy tetszik: nagyon! Ez volt életem legjobb alakítása.
„A probléma az, hogy a körte vagy alma alkatra szabott divattanácsokhoz hasonlóan sokunk fejében élnek képek a különböző arcformákhoz, testalkathoz illő frizurákról is” – mondta Colissa Nole fodrászmester.
Nem is volt több hasonlóan drasztikus hajvágásom egészen a főiskola végéig, amikor olyan csúnyán töredezetté vált a hajam egy balul sikerült szőkítés után, hogy kénytelen voltam ismét levágatni. Ekkor azonban olyan fodrászhoz mentem, akiről voltak referenciáim, nem csak úgy bejelentkeztem az első szalonba, ami útba esett. Az eredmény egy korrekt bubi lett, ami elég jónak tűnt ahhoz, hogy kibírjam vele, míg ismét egészséges lesz a hajam. Kezdtem kibékülni a rövid hajjal.
A következő évek hullámzóak voltak: megnőtt a hajam vállig, meguntam, rájöttem, hogy nem tudom tovább növeszteni, befestettem, majd levágattam egy hosszú bubira, és kezdődött az egész elölről. Eközben egyre csak rövid hajról fantáziáltam, olyan nők fotóit nézegettem, akik a férfias hajvágással csak úgy sugározták magukból a nőiességet, mint Charlize Theron, Florence Pugh vagy Halle Berry. De meg voltam győződve róla, hogy számomra ez lehetetlen, hiszen mindannyian sokkal vékonyabbak nálam és sokkal hosszúkásabb arcuk van, mint nekem. Gondolatban azért a fejemre illesztettem a frizurájukat, és próbáltam lerázni magamról a tinikori meggyőződésemet, hogy a rövid haj csak vékony nőknek való.
Ismét egy véletlennek köszönhettem végül a váltást. Egy olyan szalonba kellett mennem, ahol csak egyszer voltam korábban, és azt mondtam a fodrásznak, hogy fülig érő bubit szeretnék, hátul pedig szedje fel kissé, mert nem akarok kacsafarkat. A végén derült csak ki, hogy számára a kissé sokkal többet jelent, mint nálam. Így életem legrövidebb hajával sétáltam ki a fodrászatból.
A következő egy hétben kerültem a tükröt és a kamerát, mintha pestises lenne. Nem akartam bevallani: lehet, hogy kicsit túl messzire mentem. Nem szeretem, amikor az emberek megdöbbennek a látványos frizuraváltásom miatt. Ám ekkor megtörtént a csoda: rájöttem, hogyan lehet jól formázni, és megszoktam magam az új hajjal. A testem nem lett más, ám legnagyobb meglepetésemre életem legrövidebb frizurája semmilyen negatív érzést nem vált ki a megjelenésemmel kapcsolatban. Sőt, nyújtja a testem és a csontjaimat emeli ki, amit viszont nagyon szeretek. Arról nem is beszélve, mennyivel egyszerűbb úgy az élet, ha reggel csak végigfuttatok egy kis hajzselét az ujjaimmal a hajamon, és el is feledkezhetek róla egész napra.
„Ha levágatjuk a hajunkat, és imádjuk az új frizurát, jól érezzük magunkat vele, csodásnak, magabiztosnak tűnünk, ezt látják más emberek, és azt gondolják, milyen jól nézünk ki – mondta Nole. – Nem az új hajunk miatt, hanem azért nézünk ki jól, mert jól érezzük magunkat.” Az, hogy illik-e valakihez egy frizura, nem a hosszon vagy a vágáson múlik.
Már megvan a következő időpontom, amikor még rövidebb hajat szeretnék. Még lefolyik addig némi víz a Dunán, addig megpróbálok rájönni, mitől félek igazán. Abba pedig bele sem akarok gondolni, mennyi mindenről lemaradtam a kövérségfóbia miatti tétovaságom miatt. Azt azonban tudom, hogy még van még mit tanulnom, például a sminkelésről is.
Forrás: Allure Fotó: Unsplash
